A múzsák, csodálatosak. Ösztönzőek, tűrhetetlenül éhesek, az alkotás megízlelésére. Olykor sírukba, dőlnek, és démonként vágynak vissza az élők közé. Néha szándékosan, hamvadnak el, hogy utat adjanak az újnak. Mégis feltámadnak, lengetve az újjászületés zöld zászlaját. Hát itt vannak ők, még ha elfáradnak is néha. Kegyetlen, vad, csodás és kérhetetlen, múzsák.
2011. szeptember 14., szerda
A folytatás, hamarosan regényben olvasható és kézbe vehető
.... így egész ebéd alatt vizsgálgathattam. Jól megnéztem magamnak. Hogy hosszú haja volt, az nem is lepett meg, hisz apámék is hosszú loboncot viseltek. De mégis, annyira más volt, mint szüleim, vagy bármely felnőtt, akit ismertem. Bogár fekete haját, ami majdcsak a vállára omlott, gyakran rázta meg, ezért mindig úgy állt a fején, akár egy nagy szénaboglya. Az arccsontja majdnem, hogy óriási volt, az álla erős, és ha vastag szájából kitört kacagása, elővillantak nagy előreálló fehér fogai. Ilyenkor leginkább valami eszement bohócra emlékeztetett. Amikor beszélt, viszont félénk arckifejezést adtak a felső ajka alól éppen csak kivillanó fogak. Ezt a durvaságot mégis helyrehozták hatalmas szénfekete szemei. Igen, ahogy visszaemlékszem, gyerekkoromban sokszor bámultam hosszú sűrű éjfekete szempilláit, amik, ha lehunyta szemét, negyedrészt eltakarták erős arccsontját. Ha valaki ránézett, olyan érzése volt, hogy az ember, akit lát, valahogy nem tud hazudni....
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
-
Elnéze m a mai világot, a mai közembereket. Azon gondolkozom, nagyanyáink miért tudtak egy életen át, egy férfit szeretni, hacsak a sors n...
-
Előre leszögezem, én is keresztény vagyok, habár akaratomon kívül kereszteltek meg, mint mondjuk általában a gyerekeket. Hiszem azt, hogy ...
-
Dühös vagyok, elviselhetetlenül dühös. Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy olyan "isteni generáció", hogy akkora az önimádata, hogy...