Givenne naplója: Álmaim bűnhercge

Tegnap éjjel, újra átmentem a mezsgyén, már nagyon régen nem lep meg. Néha azt sem tudom, miért kerülök oda. Azt hiszem Bagófaluban kötöttem ki, így felnőtt fejjel, akár egy kiskamasz az iskolában. Ott sétáltunk a hamvas zöld füvön, az iskola udvarán, ahol ma már tanítás sincs. Kipusztult a tudás, és kevés a gyermek. Nem emlékszem az arcokra, akik ott voltak, csupán tudatos nemtörődömséggel csatlakoztam a társaságukhoz. Bandáztunk a pottyantós wcnél, mint akkor. Tudtam ezer éve ismerem ködbe vesző arcukat. A mellettem sétáló női lélek, valamit beszélt, de az igazat megvallva nem tudtam értelmezni a szavait. A pottyantós mellett férfiak egy csoportja portyázott, egy pillanatra megállt a szemem az egyikükön. Magas, széles termete, fekete haja, és épp aktuális körszakálla, vagy inkább azt is mondhatnám, épp aktuális teste hívta fel magára a figyelmemet.

-Valóban ő lenne? – vágódott agyamba a felismerés, amikor elöntött minket a tenger. Igen a tenger, mert hogy odaát minden megtörténhet, még az is, hogy az ember, az egyik pillanatban épp az udvaron kutyagol, a másikban pedig a tenger tiszta kék vizét élvezi, naná, hogy ruhástól. Arra gondoltam, hogy talán a tudatalattim, megadja az évek óta motoszkáló vágyam, hogy ússzam egy jót. A ráadás az volt, hogy már megint ahol, ez a pasas megjelent, ott mindig jött a tenger vele együtt. Partnerem, aki véletlenül sem ment jelentőségteljes számba, nekem elég volt. Nőnemű lénye ott volt mellettem és közömbösen, már-már „ugye én megmondtam” kifejezéssel kötötte az orromra: 

-Ide jön – És valóban, közeledett felém „Ő” ellentmondást nem, tűrően. Sosem tudtam, megmondani, hogy ki is volt, még csak azt sem szőke vagy barna, na jó éppen fekete. Tartása, jelenléte, uralkodása, mindenki felett, ez volt „Ő”, de egy valamit nagyon jól tudott, hogy, hogyan keltsen bennem mérhetetlen, de mégis ártatlan vágyat. Ez a világ az övé volt, és igencsak az akaratából megtűrt, de nem idevaló egyed vagyok benne. Most sem akartam maradni előtte, mégsem voltam képes moccanni sem, az édes kényszertől, amit az egyre erősödő közelsége okozott, és ott volt előttem. Képtelen voltam a szemeibe nézni, csupán fekete formás szakálláig, és puha ajkáig pásztázott tekintettem, még úgy is, hogy tudatában voltam, hogy talán a világ legtisztább kékségébe merülnék. Éreztem, ahogy ajka birtokba veszi a szám, és finom erőszakkal ránt magához. Kezem, erkölcstelenül tapadt meztelen mellkasára, majd simogatta a vállát. Varázslat volt, hogy érinthettem, és egybeolvadtunk a csókban – Hol marad az hűség!? – őrjöngött a lelkiismeretem, mert tudtam, az én világban már van társam, de odaát az övé voltam. És a szüleim, naná, hogy belegyeztek, a szemük láttára őriztem az álmát, otthonukban az apám heverőjén. Mindent kizárva figyeltem, lehunyt, hosszú fekete szempilláit. És eljött a perc, amikor minden kétséget kizárva, tudtam, hogy a testem a való életben az ágyamban fekszik, bár nem tudom, épp ver-e szívem. Mert apám, bár nyugodalma lenne, már évek óta nincs az élők között, és mint férfi a javából, nem tűrt meg „trónbitorlót” a házában, ezt a férfit, talán nálam is jobban szerette.

 Ó, igen! Kétségkívül odaát voltam. Odaát ez a férfi, mert férfinak kell neveznem, uralt mindent és minden elhunyt lélek fejet hajtott neki. Józan éber állapotomban mindig is próbáltam kinyomozni a kilétét, még a szüleim érzelmeit is. Nem tetszett ez tény, hogy ez a lény már annyiszor bizonyította rajtam hatalmát, hogy úgy érzem, hogy sorsom meg van írva, és bárhogyan is kapálózom ellene, tehetetlen vagyok. Még mindig szokatlannak találom, hogy az időtlenséget a másik oldalon. Egy szempillantás alatt a fekete szempillákról, egy átlagos osztályteremben találtam magam, átlagos tinédzserekkel. Egy voltam közölük, hátizsákos, farmeros diáklány, és idegesített, hogy „ Ő” még csak a szünetben sem jelent meg lehet, hogy csupán egy csókra kellettem? – idegeskedtem valóban, mint egy tapasztalatlan csitri.