Mond
el, mi az, ami kell még, neked?
Miért
ily kegyetlen a kedved?
Irgalmat
nem ismerve, húzol magadhoz.
Pedig,
én nem akarom,
Szent
malasztod mester!
Eddig
is tudtam, hogy kevés vagyok,
Hozzád.
Voltam, és vagyok, aki vagyok.
Mégis
kiválasztottál,
te
a hatalom.
Óvva,
akár ezerszer.
Megtanítottál,
megmaradni, de nem élni.
Én
pedig jártam utánad a poklot.
Kedves
jó halál! Elfeledettek,
Rettegték,
az arcom.
Mert
igen! Te ott álltál, a hátam mögött.
Erőd
fellebbentette, a fátyolt a két világ között.
Fegyvert
kovácsoltál félelmemből, s
Többé
váltam, mint ember.
Kapaszkodtam,
gyilkos kezedbe.
Mert
lettél, anyám, és apám az oltalmam.
Ott
álltál fekete várad tornyán.
Arcod
csuklyád alá temetve.
Kedvesen,
kegyetlen tanítom.
Nekem
ajándékoztad, könnyeidet,
mérhetetlen
bánatod, azért
mert,
én, én vagyok.
S
én, fogadtam, szánva szomorú lelked.
Mond,
miért nem ölted ki belőlem a szánalmat is?!
Nincs
tétje, gondoltam! Mert egy árny,
Nem
léphet ki a fényre.
Én
balga! Miért nem hittem eléggé én?
Mert
most jössz felém, és tagadhatatlanul érkezel.
A
harmat könnyed ágya. A szél hordozza hangod.
Még
csak, el sem kopott rangod.
Hívsz,
sőt mi több, rendelsz magad elé.
Pedig
én, két lábam megvetve állok.
Ellen
szegülök, még bírja erőm.
Nem
alkuszom, most nem.
Ez
az én életem!
Harc
lesz! Mert küzdelem nélkül, nem adom magam.
Mert
többet érek annál én!
Egymásnak
feszülünk újra, a két világ peremén.
Még
ha tudom, diadalt is aratsz. Fejet nem hajtok.
Igen,
ez vagyok!
Törj,
hát ketté, vigyél erővel ha akarsz!
Mert
szép szóval nem fog menni.
Késő
már engem megnevelni.
Csak
úgy, mindenem elvenni.
Mert
ezt, akarod ugye?
Hát
vedd el, te kegyetlen, álnok Istenség!
Gyere
hát érte!
Agyag kell,hogy újra formázz,
Hát
állok elébe!
Csak
az utolsó lázadás, legyen kegyed
cserébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése