- Már annyiszor,
jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig
emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nosztalgia
lett úrrá, mikor belépett a zöldre festett, kopottas, ám még
nem rozoga kapun, a ház előtti kert járdájára. Nyikorognia
kellett volna a zárnak, de épp a csendje volt félelmetes a vakító
napsütésben. Egy barátságos, de zöld tuja üdvözölte, a maga
vad módján a behatolót, sokkal barátságosabb volt, mint
általában a szomszédok. Na igen, az emberek, akik mindig kissé
ferde szemmel nézték a lányt, kivéve, ha valami furcsa történt,
valami félelmetes, és mostanában gyakran előfordult, most is fel
– fel néztek, a kapa mögül. Üdvözlésként mukkantak valamit,
aztán sebesen elfordították, még csak a szemüket is, a régies
parasztházról.
- Hiszen ez a ház, az
én házam – villant fel a lány agyában, és megtorpant egy
pillanatra, mert észre sem vette a segítséget, aki a kertben
kapircsolt. A Csuklyát, ami fejét takarta, finoman erőszakolta, a
vállára feltámadó szél,a keze ügyetlenül elkésett, hogy
visszatartsa apró hajfonatait. Olyanok voltak, mint egykor Medúza
kígyói, szabadok, függetlenek és erősek. A segítség felállt,
és a boszorkány, akárhogy szerette volna, nem látta az arcát,
csupán fehér, erős lábát láthatta, ami meztelen fejével, csak
úgy rúgta a száraz földet műanyag papucsával.
- Egy férfi –
suttogta a nőnek a tudata – nem több egy jó szándékú
segítségnél.
- Biztos, hogy maradni
akar? – hallotta meg, átlagos nyugodt hangját
- Nem! Nem akarok
maradni! – sikított az agy, és végi futott a nő gerincén a
hideg, ő maga nem, de ösztöne tudta, hogy mit is keres épp ott,
ahol van.
- A jószágok! Persze
a jószágokat el kell látni – lengette át ösztönösen az
agyát a kötelesség. Hiszen, mint minden boszorkánynak, neki is
voltak familiárisai. Elsősorban kecskék, amiket már látott is
maga előtt, hogy a következő etetésre várnak.
- Nem lesz semmi baj.
Menjen csak! – rántotta meg a vállát, és már csak a távozó
alak, sziluettjét, érezte, túlzás lenne azt, mondani látta is,
mert közben a válla fölött, hirtelen alkonyodni kezdett. Nem
lett volna, szabad alkonyodni, így kora délután. Nem lehet azt,
mondani, hogy félt, csak valami furcsa bizsergés futott át a
jobboldalán, ami valami régi félelemnek a maradéka volt. Bal
kezéhez, kívánkozott a köpenye alatt sejlő bozótvágója, az
még is mozdulatlan maradt.
- Nincs rá szükség
gondolta – miközben oldalra húzta, az egyik helység ajtaját.
Ő maga sem tudta, miért lépett be rajta, és azt sem, miért
húzza magára. A szemébe sütött, a koszos bukóablakon beszűrődő
fény. A szalmán egy zsemle színű kutya szoptatta kölykeit, nem
kicsit, meglepve, a nőt. Ő malacokra vagy kecskékre számított,
nem hol nyüszögő, hol szuszogó szőrpamacsokra. Ránézett
Givennere az eb, aztán nyugodtan visszaejtette fejét, a korábbi
nyugalmába. A lány előre lépett, egy lépést. A szalma
megsercent a talpa alatt, maga elé kapta a kezét, mert valami be
akart csapódni az arcába, és puha meteorzáporra emlékeztető
valami támadt rá.
- Nyulak? – Sok
apró, kis nyuszi, ijedten pattogott, hol a testének, hol csak el
előtte. Miközben ő, azon mélázott, hogyan ugorhattak, egészen
az arcáig, és tényleg nyulakat látott, vagy holmi halálra ijedt
tündéreket.
- Mindegy!
Mindenesetre, a nyulak, pláne az egészen aprók, nem tudnak egy
ember fejéhez felugrani – állapította meg magában morogva.
Nem tulajdonított neki, nagy jelentőséget, keresztül ment a
fehérre meszelt szobán kerített egy kis széket, és kinézett az
ablakon. Látni lehetett a szomszédos házak tetejét, csupán az
ablak szennyezettsége, varázsolt groteszk ködöt, az épületek
közé. Amikor megfordult, egy majdnem üres garázs félében
állt, a falnak csupán egy ablakszem állt, árván támaszkodva.
Szembe vele, az ajtóban, a segítője állt, arctalanul, a
boszorkány, azt hitte régen hazament, bár meglepte, annak
öltözéke, mintha valami régi inas ruhát viselt volna.
- Jöjjön – mondta
– megmutatom a ház többi részét is. A nő pedig csalhatatlan
volt némán követte, mégsem markolt lapuló fegyverére. A
tények bármily hideg-rázósak is, itt nem démonjárásról van
szó, ezt maga is tudta. Érezte. Nehéz elmesélni azt az érzést,
amikor megérezte a démon jelenlétét, az valami össze nem
téveszthető volt. Az embernek megremegett a gyomra, mert a lelke,
mintha egy meredélybe bámult volna. Amit, most érzett,
bármennyire is bizarr volt, nem volt démoni, inkább ijedt, és
nagyon szomorú. Így várakozott és figyelt.
- Azt mondják
szellemek járnak itt – mondta a férfi, akivel a bíborkárpitos
folyosón jártak, ahonnan, egy nőt pillantottak meg, egy
bársonyborítású, aranyozott szélekkel és gyöngyökkel
kirakott fotelben éppen kézimunkázott. Arca, finoman ívelt,
ruhája bíbor mintás fekete alapon, orra egyenes, ajkai alig
láthatóak, szürke haja, szabályos kontyba feje tetejére
fésülve.
- Ugyan kedvesem! Ne
beszéljünk ostobaságokról! – mondta, de mintha csak míves
munkájához beszélt volna, még csak a tekintetét sem emelte, sem
az inasra sem az idegenre. A szobában, nem lehetett eldönteni,
hogy vajon éjjel van -e vagy nem, hiába voltak a függönyök
fehérek, és szinte földig érőek az ablakok, a sűrű, ám finom
szövésük, mindent eltakart így se be, se ki nem lehetett látni,
csupán a petróleum lámpák pislákolása, világította meg a
nőt, aki ahogy elhaladtak előtte még mindig, nem tekintett fel
az elhaladókra. Az inas sem izgatta magát, katonás könnyedséggel
lépdelt a boszorkány előtt. Újra fehér falak, épp két festés,
vagy karbantartás között, a szobákkal, és az inas, újkori
arca, jött szembe újra a nővel, és más halvány emberek, mintha
egy álomvilágban jártak volna. A lány, megnyalta a szája
szélét.
- Én nem, vagyok
Marius, de tudom, hogy valamit mondani akartok – mondta ki
hangosan. Miközben segítsége, ügyet sem vetve rá, ment tovább
mellette, és úgy váltott tegezésre.
- Szerinted igaz, hogy
itt kísértek vannak, kérdezte? – miközben a nőt egyre jobban
idegesítette, hogy nem látja annak arcát, már éppen dühösen
válaszolni akart, mikor egy rémült sikoly, ütött át minden
fátyolt. Egyszerre rohantak, a hang irányába, Givennet meglepte
kísérője, legalább olyan, de talán, még ügyesebb fürgesége
– Erős, hogy a fenébe lehet, ilyen helyzetben erős, hacsak....
– beléptek a helységbe, ahol egy tucatnyian lehettek, a
leszakadt tapéták között, szinte elfeszültek a látványtól.
Görcsbe rándultak, az iszonytól. Givenne jól ismerte ezt a
látványt, évekkel ezelőtt, még ő is ilyen volt. Ma már csak,
egyféle viszkető érzés fogta el, egy – egy holtest láttán. A
nő is elfelejtette előző gondolatát, kísérőjével
kapcsolatban. Vonzotta a holtest, ami nem is lehetett volna
bizarrabb. Szén fekete bőre szárazon aszalódott, és szinte
ráfeszült kiálló csontjaira. Szem, és haj nélküli
koponyájából a szája helyéről, hófehér tökéletes mosolya,
kajánul kacsintott ki. Egykori előkelő ruhájának, felső része,
egész tűrhetően egyben, gallérja óvóan védte ráncosan
megkövült nyakát. Karjai a szék karjaihoz láncolva, ahol ő
maga is szétvetett lábakkal trónolt, a szoknyára, ami takarta
volna, pedig csak, néhány megtépett rongy cafat emlékeztetett.
- Ez egy hulla –
csipogott, egy nő a szoba, immár másik sarkába húzódott
emberek tucatjából.
- Nem mondja? ! –
csapott le, gúnyosan Givenne. Egyre jobban, irtózott, az efféle
emberi reakcióktól. Valaki egy elfojtott torokhangra méltóztatta
válaszként, azonban ez hang, közvetlen szemből jött, és a nő
teljes érdektelenséggel fordult a gazdája felé. Egy pillanatra
meghökkent, végre látta, segítője arcát – Ő az! –
gondolta, miközben annak kék szeme, a szemüvege mögül, élnék
érdeklődést mutatott, a furcsa esett iránt, és bátran, hajolt
legalább annyira közel, a tetemhez, mint maga a boszorkány.
- Szeretkezés,
közbeni halál? – vonta fel szemöldökét.
- Nem hinném –
fintorgott vissza Givenne miközben újra a férfira nézett,
- Ez, most lehet, hogy
kívülről durva lesz – közölte, és keze rásimult a
mozdulatlan aszalt kézre. Egy szemvillanás alatt, a szoba
szalonjában találta magát, ő csak érzelmi utazásnak hívta az
ilyesmit. Nem sokkal több, vagy kevesebb kétszáz évvel érkezett
előre. A szalon a fény pontját élte, a függönyök átengedték
a hold fényét, a sötétítők keretei közül. A Petróleum
tánca, vörössé varázsolta az amúgy krémszínű, barna
virágékes tapétát. A jól ismert fotelban, a nemes hölgy
varrogatott, elfordítva közönyösen tekintetét. A boszorkánnyal
szemben közvetlenül, talán ha fél méterre ott ült, a
rabszolgalány. Beszélni nem volt ereje, szemében, ott ült a
rettegés. Csuklói még segélykérően próbálták, kicsit
megemelni a béklyót, ami a székhez szegezte, és esedezve nézte
a nőt. A arca, és nyaka megfeszült, beleremegett a félelembe. A
következő, pillanatban Givenne megérezte, azt a bizonyos
sötétséget, a kegyetlenséget, aminek az árnyéka áthaladt a
testét. Az iszony, a rettegés, egy elfojtott sikoly, a megfeszülő
láncok, és az elszakadó ruha reccsenése, csak ennyi maradt.
- Megerőszakolták – mondta
mikor, már félig magához tért, és féltérdre ereszkedve, a
szék karjába kapaszkodva, már meg tudott szólalni. Az emberek,
csak nézték, senki nem segítette volna fel, a segítő sem, úgy
elpárolgott, mintha ott sem lett volna. A Boszorkány, a lehető
legkomolyabb mozdulattal felült. Köntöse, rejtett zsebéből,
elővette telefonját,és tárcsázta a rendőrséget.
Minél hamarabb, nyugalmat kell
biztosítani neki – mondta végül. A lakás recsegett, és néhol,
kattogó morgó hangot, adott ki, amitől az az éppen egy tucat
jelenlévő ember, halálra rémült. Givenne pedig, hamis mosolyra
húzta, a száját. Esze ágába sem volt, megmondani, hogy csupán
az idő fogaskerekei terelődtek újra a rendes kerékvágásba.
Fontosabb volt, számára, hogy kiderítse, a lakás lakóink
történetét, úgy pár száz évre visszamenőleg. Azt sem
felejtette el, hogy Margaréta magjait elő kell készítse. Ami
legfontosabb, ki kell derítse hogy, hogy a fenébe, került el
Vörösrigó falváról, hiszen Magyarországon, nem volt jellemző,
hogy rabszolgákat tartsanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése