Ópium

Szeretlek,

Jobban, mint magam.

Nem kapok levegőt!

Nélküled,

felkötöm magam.

Inkább, megfulladjak,

mint, sem megbilincseljek

bármit, amit te vagy.

Lelkemben gyűlnek

a varjak.

Régen ősz van már.

Édes tavaszom te vagy csak.

Apró- cseprő finom öröm,

elillanó édes nyár.

Veled nem fázom.

Édes függőségem,

beléd pusztulok.

De zsarnok, nem vagyok!

Menj, menekülj előlem!

Kérlek!

Foglyul, ejteni?

Félek téged.

Elszürkülnél.

Kiszáradva csordulnál

szám sarkán ki.

Engedj el!

Nem tudlak, nem szeretni.

Engedhesselek végre szabadon,

A sír az én otthonom.

Te ne gyere, velem!

A hátizsákom ne cipeld el!

A fájdalom, az enyém.

S neked nem kell, a keserű kenyér.

Te ragyogsz, s hagyd hogy csodáljalak.

S mikor a halál, völgyében járok,

Rád gondolhassak.

A felszáradt könnyeket,

Nem kell letörölni!

Megtanultak felszáradni.

Neked szabadon kell

szárnyalni.

Ne szánd meg, sorsom!

Álmaim édesek.

Erre születtem,

és nem leszek bilincsed!

Repülj tovább!

Azt, akarom.

Függőségem,

Szépségem,

Kéjjem.

Felhevített ópiumom!