Nyugodj békében fekete szamuráj!

Jim Kelly: (1946.05.05 – 2013.06.29.)

 

Kevés embernek maradt meg az emlékezetében Jim Kelly neve. Pedig, hatással van a mai filmiparra. Ő volt az első afroamerikai színész, akire felfigyelt a filmgyártás. Nyilvánvalóan, okkal. Röviden néhány szóban az életéről.

James Milton „ Jim” „The Dragon” „Kelly” 1946. május 5-én született Kentuckyban. Az 1970-es években szerzett megának népszerűséget, mint harcművész, és mint színész. Atlétikai pályafutását már a középiskolában elkezdte, kosárlabdázott, focizott, és atlétikázott.  A Louisvillei egyetemen, még az első évben focizott, de másodévesen megismerkedett Shorin-ryu karatéval. Később több címet is nyert. Például 1971-ben Long Beachen megnyerte a nemzetközi karatebajnokságot. Szerepet kapott kisebb filmekben, és egy karate oktató filmben is. Legismertebb szerepe, és itt van az bizonyos kutya elásva, Bruce Lee mellett volt, a Sárkány közbelép című filmben. Eredetileg nem neki szánták a szerepet, de az eredeti karakter Rockne Tarkington az utolsó pillanatban a Warner visszamondta a szerződését. Megkeresték Kellyt aki addigra már harcművészeti iskolát nyitott, Los Angelesben, és a producereket szinte azonnal lenyűgözte. A filmben Kelly egy belvárosi karate oktatót játszik, aki származása miatt összetűzésbe keveredik a helyi rendőrökkel, ezért megy el a viadalra. A viselkedése, és kisugárzása, lenyűgözte a közönséget.  Újdonságként hatott, mint egy fekete bőrű harcművész. Ennek köszönhetően több filmszerepet is kapott, mint a fekete szamuráj. 1982-ben hagyta abba a filmezést, mikor a fizikuma, amit az akció ipar mái napig igényel, már nem felelt meg a műfajnak.

Egy kis finomság, hogy imádta a teniszt és a képregényeket. Szombaton hunyt el, hatvanhét évet élt nyugodjon békében

Határbéli regék 6. Bújócska

A 18. századi vidéki kúria vonzotta a látogatókat. Csupán pár lei volt az ár, amibe az idegenvezető barátsága és tájékoztatása került. Az emberek kisebb csoportokban nézelődtek, és haladtak szobáról-szobára az útvesztő jellegű épületben. Egyféle vadász-ház volt, amit lassan körbefogtak a két század elteltével a város lakóházai, ahogy fejlődött az emberi civilizáció. A furcsa, hosszú paraszt- palotát csupán a turizmusból származó jövedelem miatt hagyták éppen, a rémisztő mendemondák pedig jól jöttek a múzeum jegy-eladásainak. Az egyik látogató csoportban, két fiatalasszony tíz éves forma lányaikkal járkáltak szobáról-szobára. A középkorú idegen vezető érdeklődve figyelte őket. Két szelíden öltözött asszony két apró kislánnyal. Két homlokegyenest ellenkező stílusú nő, mégis testvéri közelségben lépkedtek egymáshoz. Csupán a soványságuk volt azonos. Az alacsonyabb, aki éppen válláig ért társának fürtös hajú, barna arcú fehér mosolyú fiatalasszony volt. Tekintete zölden ragyogott, ahogy hófehér mosolyával elegánsan sétált. Apró termetéhez, fekete kis virágos ruha társult. Társa magas és szikár volt, derékig érő világos mogyorószínű hajjal, mélyen ülő kék szemekkel fehér ruhában. A két szemrevaló asszony vonzotta a férfiak tekintetét, mellettük pedig feledésbe merült a két szöcskeként ugrándozó apróság. Szó sem lehetett arról, hogy a két gyermek között bármiféle rokoni kapcsolat is lehetett volna. Legalább annyira különböztek egymástól, mint anyáik. Az egyik kerekded akár a mosolygós telihold, a másik száraz és vékony, akár az útszéli karó. Csupán a szőkeségük volt hasonló, és vidám csacsogásuk. Kézen fogva szaladgáltak, a helységeken át, néha hümmögve egy-két dallamos mondókát, és csupán a keskeny lányka fülelte az idegenvezető szavait.

– Ha leszáll az éj, jön a kísértet – suttogták még a dolgozók is, sejtelmesen a fejüket lehajtva. A lány apró szemei kitágultak, és megszorította játszópajtása kezét.

– Hallod? Itt szellemek vannak!

– Ugyan – kacagott a társa – ez csak mese

– De azt mondták, ha leszáll, az éj kísértetek lepik el a házat.

–  Jaj Betty! Mondani, mindent lehet, és még nincs is sötét – mondta és magával húzta társát, miközben végigszaladtak a hosszú folyosón egészen a kijárati ajtóig, ügyet sem vetve a kiállítás tárgyaira. Szemvillanás alatt feltárult a kúria pázsitos díszcserjés kertje. A cseresznyefák mélyrózsaszín virágjainak illata átjárta a kertet, amit vérvörösen kísért a lemenő nap fénye.

– Alkonyodik – mondta Betty, hangja elhalt az utolsó kiejtett szónál.

– Betty! Nincsenek kísértetek. Menjünk, keressük meg anyáékat! – fordított hátat, a határozottabb lány a cseresznyefák varázslatának. A szürkület azonban magával rántotta a csendet, amit még egy óra ketyegése sem zavart meg. Nem olyan volt, mint az éjjel alvó ház szuszogása, és nem is olyan, mint egy éjféli temető, ahol legalább a bagoly huhogását hallani lehetett. A két kislány ijedten járta a szobákat, és jobban remegtek, minden elhagyott helység után, mert a lelkük apró mélyén tudták, hogy anyáik elhagyták őket. Nem, hogy embert, de még magányosan kószáló állatot sem találtak az élettelen bútorokkal teli helységekben. Betty sírva fakadt:

– Mi lesz itt velünk? Lehet, hogy értünk sem jönnek!

– Jaj dehogynem! – rázta meg a kezét Givenne.

– Kísértetek nem léteznek!

– Ki mondta?- szólalt meg egy kellemes hang, mire a két gyermek ijedten hátrált egy falhoz állított antik komódhoz, szemeik nagyra nyíltak a félelemtől. Pedig a hirtelen megjelent alak nem volt ijesztő, nem volt egyéb, egy kopott öltönyös alaktól, átlátszó szürke bőrével. hal pikkelyszerű szemeivel barátságosan nézte a két gyereket. A vékony lány sírva fakadt és úgy kapaszkodott barátnőjének karjába, hogy abból kifutott a vér. Gömbölyded társa azonban meg sem rezzent, érdeklődő pillantásokkal vizsgálgatta a különös figurát.

– Bántani akarsz minket? –kérdezte természetesen, és rezzenéstelen hangon, ami meglehetősen meglepő volt, egy védtelen lánykához képest.

– Nem csak gonosz szellemek vannak – mondta a szellem férfi – és nem, akarlak bántani benneteket – meglepte a gyermek bátorsága, kinek kistermetű társa még csak nyelni sem mert a háta mögött.

– Akkor mit akarsz? – fújta fel magát, mint aki rohamra készül. A szellem elmosolyodott, majd válaszolt:

– Csak két eltévedt kislány vagytok, egy idegen világban. Csak nem akartok itt magányosan félni a sötét szobában? Gyertek velem! A társammal épp vacsorázunk, és reggelig nem esik bajotok. Aztán pedig úgy is rátok találnak.

– Givy ne! – kapott vakmerő társa után a vékony arcú félős kislány.

– Betty! – fordult szembe, hátborzongató higgadtsággal barátnője – ez egy szellem, ha bántani akart volna, hidd el, már megtette volna.

– Ez így van – helyeselt a szellem, és szinte azonnal mellettük is termett. A bátrabbik kislány elfogadta az ijesztő kísérőt, a kisebbiknek pedig nem volt mersze egyedül maradni. A kísértett a föld fölött néhány centire lebegő léptekkel vezette őket, egy olyan szobába, ami mintha nem is a kúria része lett volna.

– A társam egy kicsit ijesztő, de higgyétek le ő sem bánt majd titeket. Nem volt rossz ember ő sem, amíg még élt – mondta szellem, miközben keresztüllépett, a két gyermek előtt az üvegezett ajtón. Givenne bátran nyomta le kilincset és követte önkéntes vezetőjüket a nyirkos helységbe. A szoba falait átjárta az évtizedes doh szaga. Maga Givenne is megtorpant mikor meglátta az asztalnál ülő szellemtársat. A szerencsétlen alak nem állt egyébből, mint egy kopott világháborús katonai zubbonyból, egy rátekert kockás sálból, és egy koponyából. Egykori lábai, már csak fekete ködként gomolyogtak kabátjának köpeny része alatt.

Betty felsikított az ijedtségtől, mire a lány és két kísértett meglepve nézett rá.

– Na, üljetek le szépen! – mondta a lény, miközben társa egy szót sem szólt, hiszen csak állkapcsa csattogott volna, akár egy öreg kiszáradt kereplő – Valaha én is ember voltam, akárcsak a szüleitek kedveskéim – kezdett mesélni a szellem, miközben egy-egy katonát hasított hol a kenyérből, hol a szalonnából, amik az asztalon hevertek. 

– Itt szolgáltam ebben a kúriában, mint cseléd. Ahogy teltek az évek, a nemesi család kihalt, és mindenki nyugalomra talált, szépen sorjában. Mi sem tudjuk, miért, de itt maradtunk – meséje közben kinyílt a szekrény, és valami nagy fekete bozontos alak ugrott elő belőle. A két gyerek ijedten kapta fel a lábát, de a petróleumlámpa fénye megvilágította, a nagy fekete kutya alakját. A lányokra nézett, és vidáman csóválta a farkát, majd rövid gondolkozás után Betty tenyerébe dörzsölte a fejét. A lány babusgatta a jószágot, ami hálából meg-megnyalogatta, kis vékony ujjait.

– Ja és persze Oscar, ő is velünk lakik – mosolygott a szellem, mikor látta, hogy kutya egy pillanat alatt feloldotta a gyerekek félelmeit, és már jóízűen ették az eléjük tett katonákat.

– Ezt a vonatot a fiamnak készítettem, mikor még térden ülő volt – mutatott egy kézzel faragott játékvonatra a konyhaszekrény üvege mögött. Miközben társa ijesztően csörgette háborús kardját, és fel-alá lebegett a szoba félhomályában, mint aki masírozik.

– A bácsinak biztosan hiányzik a kisfia? – makogta a vékony lány.

– Ahogyan a holtaknak hiányoznak az élők, úgy hiányoznak az élőknek a holtak – sóhajtotta el magát a szellem, akárcsak egy ember.

– Minden eltévedt gyereket ide tetszenek hozni?

– Ó nem! Nagyon hosszú ideje nem hoztunk ide senkit, de jó hogy itt vagytok, de nem is jó.

– Miért, mi nem is csináltunk semmi rosszat – húzta fel az asztal mellett térdeit, a sovány Betty. A két árnyéklény egymásra nézett, és hosszú hallgatás után szólalt csak meg a kísérőjük.

– Ahogy mások kedvesem, mások sem. De majd idővel rájöttök, ez a világ nem olyan, mint a ti világotok – a csontvázképű az ajtó felé fordult, majd a társára nézett. A lakószobát hirtelen forróság, és rettentő bűz lepte el.

– Tényleg őróla meg is feledkeztünk. Gyertek ide! – fogta karon hirtelen a két kislány, egyiket jobb, a másikat a bal karjával karolta, és a négy vékony falból összeeszkábált mellékhelyiségbe tuszkolta őket.

– Zárkózatok be ide, meg sem szólaljatok, még a levegő vételeket se lehessen hallani, véletlenül se mutatkozzatok, mert ha meglát, elevenen felfal benneteket! Maradjatok csak itt, nem lesz semmi baj! – mondta, és bezárta kulccsal a mellékhelyiséget, magára hagyva benne a két kislányt. A konyha előtt a tágas folyosó kövén kopogó léptek és fújtatás zaja hallatszott. Aztán a konyhaajtó üvege előtt, egy óriása páros szarv, majd egy hozzá tartozó állati fej jelent meg. Akár Kréta Minotaurusa is lehetett volna, csak ez a jószág még annál is ocsmányabb volt. Agyarai az állát mardostál, ami inkább egy kecskéi, sem hogy ököré voltak. Orrlukaiból vérgőzös pára gomolygott.

– Gondoltam barátaim, megleplek benneteket, ezen a késő-korai órán – bömbölte, vagy inkább hörögte, emberi fül eléggé nehezen tudta azt hallomásból eldönteni, és betolakodott a két szellem lakosztályába. Oscar a bozontos eb, nyüszítve bújt a rekamié alá.

– Foglalj helyet Baál – kínálta a szürke férfi hellyel a szerény asztaluk mellett, miközben a lény beleszimatolt többször a levegőbe.

– Ez gyerek szag. Gyerek szagot érzek?! –nyalta végig a szája szélét a szörnyeteg. A néma kísértetre nézve.

– Gyerek! Miféle gyerek? Biztos a nappali látogatók szagát érzed – Mindeközben a két gyerek a toalettre kuporodott lábaikat maguk alá húzva, így semmit nem lehetett látni, a toalett falának alján elhelyezkedő, jó tizenöt centis résen. Összenéztek. Givenne nagyra nyitott nagy kék szemeivel bámult maga elé, amíg Betty a remegéssel próbált megküzdeni. A két-copfos kislány, habár érezte a szobában terjengő félelem érzetét, egy hirtelen gondolattól vezérelve topánkáját levéve, és Bettynek adta. Talpacskáját a fehér csempének támasztotta, majd kezével a WC tartályba kapaszkodva, az elválasztó fal teteje felé rugaszkodott.

– Mi lesz, ha meg lát? – kapaszkodott, bele remegő kézzel Betty, miközben megriadt suttogásnak neszétől.

– Látni akarom! – hangzott az ellent nem tűrő válasz, és a bátor gyermek már ki is kandikált a válaszfal tetején. Aztán a lényt meglátva résnyire húzta tengerkék tekintetét. A döbbenettől összekoccantak a fogai. Remélte, hogy csak ő hallotta, a szája belsejében ledúló mini háborút, de a lény felkapta fejét, és széles orrával a levegőt szaglászta. Aztán felállt, és a szoba rejtett zugait vizsgálgatta fekete tekintetével.

– Barátaim – vigyorgott Baál, ami inkább vicsorgásra emlékeztetett – csak nem rejtegettek valamit előlem? Hallották a lányok, hogy közeledik az illemhely felé. A kisebbik lány halálra rémült, mire a Givenne társa a szájára tapasztotta a kezét.

– Csitt! – súgta a fülébe, miközben a menekülésen járt apró agya. Körbe nézett és a fejük mögött, elég magasan, de talán elérhető magasságban lévő ablakot fürkészte. Ha ő nem is, de Betty könnyedén átférhetett rajta.

– Ki kell innen mennünk! – suttogta, és tudta, hogy a lény nem sokkal az ajtó előtt megállt, és a neszeiket figyeli.

– Ugyan, dehogy – válaszolt közben a lény kérdésére a szellem, de érezni lehetett a bizonytalanságot a hangjában. Az apró helységben Givenne, felküszködött, az ablakhoz, és pár másodperces küszködéssel kinyitotta azt. A friss levegő cseresznye illatot hozott be magával.

– Igazán? Ti hazudtok nekem! – hörögte, Baál. Givenne lenyújtotta a kezét Bettynek, hogy ő is felkapaszkodjon, majd szinte kitolta az ablakon a félelemtől remegő testet. Az árulkodó, kinti hangokból, tudta, hogy a barátnője, egy ablak melletti cseresznye ágai között landolt. Ő maga sem tudta, de szinte érezte, hogy ott van a fa, szinte látta maga előtt. Nem volt ideje azonban gondolkodni, már érezte a lény fújtatását a fülében, pedig, az még egy centire sem volt közelebb hozzá. Nyilvánvalóan a félelem miatt csapták be az érzései. Végül ő is feltámaszkodott az ablakba, és tenyerével elrugaszkodott, éppen akkor, amikor a lény betörte az WC ajtaját. Furcsa érzés járta át, ahogy meleg cseresznye illatban landolt. A fa ott várta őket zömök erős ágaival, kipárnázva rózsaszín virágával. Betty pedig a fa aljában várt rá. Givy eufóriában érkezett társa mellé, tudta a lény ide nem tudja követni őket, hiszen már pirkadt.

A negyvenes éveit taposó rendőr meglepetten állt, az eddig még feltáratlan helység közepén. Mosolygott az orra alatt, ilyen jól ritkán indult a napja. A két gyermeket, úgy találták, ahogy elvesztették. Épségben, bár kissé porosabban, cseresznye virágos hajjal. Az egyik kissé ijedt volt, de a másik viselkedése, rezzenéstelen arca, döbbentette meg inkább. Amitől kirázta a hideg.

– Furcsa kislány – gondolta – de miért akarták, hogy idejöjjek?

– Keresünk valamit? – kérdezte, szintén kék zubbonyt viselő kollégája.

– Nem igazán tudom mit – hangzott a válasz, mire a rendőr szórakozottan turkált a lábfejével a méteres lomokban.

– Nahát! – guggolt le hirtelen, és meglepetten húzott elő, egy kézzel faragott kisvonatot a mocsok alól.

– Mi az?

– Egy kis vonat. furcsa olyan, mint az én vonatom, amit apámtól kaptam.

– Hát vidd haza! – rántotta meg vállát a másik rendőr.

– Ugyan – sóhajtott a rendőr – hét éves voltam mikor meghalt.

– Sajnálom – mondta részvéttel szőke, bajszos társa.

– Semmi baj. Új vagy még. Én pedig nem beszélek a családomról. A halála miatt lettem rendőr, és kezdtem eltűnt emberek után nyomozni. A vonat az egyetlen emlék, ami megmaradt belőle. Mikor megnyílt a múzeum, egyszerűen nyoma veszett.

Aznap a rendőr, hazavitte a játékvonatot. Az újonc utána olvasott, hogy társának apja, több mint harminc éve tűnt el a kúriában. Hetekig keresték, a múzeum környékén, és még a környező településeken is. Végül a kúria egyik szobájában találtak rá, szétmarcangolt testtel.

Határbéli regék 5 (avagy, ami a De Ja Vu-ból ki maradt)

A rendőr nyugtalanul, feszengve kortyolgatta a kávéját. Zavarodottan figyelte az örökmozgó, talán múlt századi faliórát. Negyed kettőt mutatott. Ismerte a várost, évek óta maga is része volt, de ez a kis éjjel-nappali étterem, mintha a semmiből bukkant volna elő. Az idősödő férfi az egyetlen vendég volt benne. Helyszínileg is ideális volt, a férfi nagy kalandjához, a szolid étterem, szigorú szabályaival. Boltíves ablakai kiváló kilátást nyújtottak a premontrei apátság romjaira. A sheriff kényszerűen sóhajtott. Élete talán leghosszabb éjszakáján volt túl, és nem volt biztos abban, hogy megéri –e a következő huszonnégy órát. Izgatta a gondolatait, az a furcsa pap, vagy akár az ördög, és még most is, jó pár óra elteltével összekoccantak a foga rémülettől, amit kiváltott belőle. Nem hagyta nyugodni a különös ügy, és lázas éhségét csupán a kis kocsmáros hölgy csillapította- talán kis is használhatnám, az alkalmat, ha nem lennék rendőr – gondolta, miközben találkozott tekintetük, a csillogó szemű szépséggel.

-          Mindig ilyen nagy a forgalom?- kérdezte a mosolygós lányt, miközben fájó halántékát dörzsölgette.

-          Néha többen is betérnek- ült le az asztalhoz a fiatal nő, amin a rendőr kicsit meghökkent.

-          Régen van nyitva az étterem? Tudja, ismerem a várost és nem emlékszem erre a helyre.

-          Még az ükanyámé volt- csacsogta huncut mosollyal a lány, miközben barátságos mosollyal, méregette az érdeklődőt. Furcsa lány volt, rendkívüli szépségéhez képest, talán túlzottan is visszafogottan öltözködött, ami kicsit el is idegenítette az idősödő férfit.

-          Mindig megtalálta az, akinek szüksége volt rá, ahogyan ön is – tette hozzá a nő, mire a sheriff válaszként keservesen fölnevetett. Beszélhetett volna az ügyről, legszívesebben mindent el is mondott volna a furcsa lánynak. Hogy a pap, aki csupán egy hete van a városban, szinte megbabonázza az embereket, a premontrei parókiára hívta. Ez nem is kétségbeejtő, de az, hogy a jóságos barátról kiderült előbb, hogy gyilkos, aztán pedig az, hogy talán maga a gonosz is. Bárki mást az elme osztályra küldött volna, ha olyan emlékei lettek volna, mint neki, egyetemben a fél rendőrőssel.

-          Mondja és nem meséltek a parókiáról az elődei- intett az ablak felé a fejével, amin át sejteni lehetett a hajdani épület omladékait. A vendéglős, mosolyra húzta vékony ajakait.

-          Még gyermek voltam, amikor leégett, egy éjszaka alatt. Ne halt meg senki, de az a tűz! Mintha, kettévált volna a föld és a lángok szinte az égig értek a sötétben.

-          Látta a tüzet?

-          Igen az emeleti lakásban laktunk az édesanyámmal. Ma legelőnek használom, sokat játszanak rajta a környékbeli gyerekek.

-          Tehát ez egy csendes, békés környék?

-          Túlzottan csendes, és kísértetiesen csodás- sóhajtott fel a nő, és valóban a fehérre festett makulátlan hólepedő alatt fekvő romok, a táj, mintha békét varázsolt az ember szemein át egészen a szívébe, csak a közeli erdő, dermesztő károgása kergette enyhe iszonyba az arra tévedőt – Találkozója van valakivel? – kérdezte a nő, nyílván feltűnt neki, a férfi ki -kitekintgetése, hol a bejárati ajtó, hol a boltíves ablak felé.

-          Mihail Saint atyával. Ismeri?- a lány tagadhatatlanul fellelkesült.

-          Mihail atya, a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam. Igaz, azok a hegek, amik a testét borítják, tudja- rángatta görcsösen az arca előtt az ujjait, miközben tettetet rémülettől düllesztette ki nagy kék szemeit.

-          Ijesztőek? – kérdezett vissza, mint egy megállapításként a sheriff. A lány, szánakozó tekintettel bólogatott. A sheriff pedig éhes kutyaként ugrott a témára.

-          Mióta ismeri az atyát?

-          Csak pár hónapja, pedig olyan, mintha ezer éve ismerném.

-          Valóban?- kérdezte a középkorú rendőr, miközben sötétség ereszkedett, a kávézó melletti csendes tájra. A férfi úgy pattant fel az asztal mellől, mintha grabancon ragadták volna.

-          Kérem, menjen a városba hölgyem, itt veszélyben van- mondta miközben, hidegvérét megőrizni próbálva, a kabátjába tuszkolta magát. A lány halkan és cinikusan felkacagott, miközben könnyed mozdulatokkal takarította fel, az asztalról lefricskázott kávéscsészét.

-          Higgye el, én sokkal kevésbé vagyok veszélyben, mint ön.

A falióra, mintha megbolondult volna, úgy ketyegett, minden egyes másodpercet a férfi fülébe, aki úgy érezte mintha ő is csak egy rémült szívdobogásból álló rongybaba lenne. Az ajtó szárnyai sarkig vágódtak az étterembe, tucatnyi szélvihart támasztva föl a helységben. A Sheriff megfordult, kishíján elordította magát, mikor meglátta, hogy a törékeny lány, akit meg akart védeni, ott lebeg nem sokkal előtte. Jéghideg fehér arcával, hófehér ruhájában, kibontott földig érő hajával, olyan gyönyörű, és olyan élettelen volt. Nem volt több, egy éjszakai kísértetnél. Vékony karját felemelte, lila finom ajkait résnyire nyitotta, és a sarkig tárt ajtóra mutatott.

-          Menj, már várnak téged!- halt el dallamos suttogása. A rendőr, megtorpant egy pillanatra az agya az épp elméjűség és az őrület határán zakatolt, kínjában még a nyála is kicsordult a szája szélén.

-           Menj!- szólt a nő, és intett újra a kezével, mire a férfit, mintha a sötétség karmai rántották volna ki a hóviharba. Tíz körmével kapaszkodott a felcsiszolt padlóba, kisebesedtek ujjai, és jó néhány körme is beszakadt, ahogy küzdött a láthatatlan erő ellen, ami akár egy csontjaival játszó kölyökkutyát úgy hajintotta ki a kávézó előtti fehér paplanba.

Ifjonti hévvel!!!

Miből lesz a cserebogár??
Nos itt ifjúkori verseimet olvashatjátok.

http://mariuscrowenifontihevvel.blogspot.hu

/

Halotti beszéd

Látjátok, feleim szemeitekkel mik vagyunk?

„Isa”, por és hamu voltunk.

És mi, önzően hatalmat akartunk,

Ezért egymás torkára hágtunk.

Aztán jött, bor mámor és Provence,

Luxusért, becsületét adta a ribanc.

Fehér portól vigyorog a gyerek.

Szegény házban haldoklik az öreg.

És mi feleim? Váll rántva megyünk tovább.

Már nem tudunk, nem akarunk lépni visszább!

Jó így nekünk, már nincs Istenünk!

Önimádó, és hitetlen a lelkünk.

S bár kiszikkaszt az apály, és megöl az ár.

Még dőzsölünk, mondván: Rám Lucifer vár!

Nekünk nem kell Isten, ki oly haragos.

Mikor a pokol ura is van oly hatalmas, és mámoros.

Nem, nem kell ide Isten!

Mi vagyunk, mindenek felett!

Íme, az ember! A plasztikból formázott angyal!

Csak lelke lenne, csupán egy vékával.

Tökéletes, megküzdött érte!

Mit számít, ha másokat is vert agyon érte.

Hát látjátok feleim mivé váltunk!

Ki imádkoztuk, a saját halálunk.