- Az ember, ritkán születik
hatalomba. A tudatlanok nem is tudják, a hatalom miben létét.
Vagyonban, szépségben mérik. A régi időkben, királyi császári
címekben. Csakhogy az igazi hatalom, nem itt kezdődik. Nem
tévedés, a vér ott csörgedezik, néhányakban. Átkozott,
hercegi vér, titkon csendben fejti ki hatását. Emberek,
születnek és halnak meg. Aztán csak halnak meg. A vér ereje
azonban megmarad, apró cseppekben, alattomos kis igékben fejtik ki
hatását. Okos halk neszekben, finom hiedelem világokban. Amit, a
halandók a föld mélyére ásnak, mert félnek. Nem tudják, mitől
félnek. Nem tudják hogyan élnek. Igazad volt. Hibavaló volt
lényem egy részét, nekik adni – fordult meg, a fehér egyszerű
ruhás alak. Hetes hajfonata, engedelmesen követte vállát. Azt
hitte volna az ember középkorú vállas erős ember lehet, mert
ezüstös tincsei, árulkodóak voltak, de az arca, mégis ifjan
uralkodott fonott szakálla fölött. Hosszú szempillái, feketén
ölelték körül, sötétkék szemeit. A termet beragyogta a fény,
az óriási ablakok, mindent megvilágítottak, az amúgy is hófehér
teremben, aminek közepén ragyogott, az óriási márvány színű
trón, amit köríves fehér lépcsők támasztottak. Szívbemarkoló
volt a fehérség, mint mikor friss hóra néz az ember, amit
beragyog a déli nap újjáéledő ereje. Csupán egyetlen egy
fekete folt rombolta a szemkápráztatást, és hanyagul feküdt
vékony testét elhajintva, a fehér trónuson. Isten trónusán.
Aki minden meglepetés nélkül, felbőszíthetetlen nyugalommal
méregette
-Nos egy kis nektárt – kérdezte
végül – de csak pattanásig feszült, kékeszöld tekintett, és
egy gúnyos mosoly volt a válasz – Nem lep meg, hogy nincsenek
láncaid – folytatta monológját.
- Miért lepne, meg? – kérdezte
némán vékony száján keresztül, szinte csikorgatta a fogát –
A szárnyaskáid, már régen jelentették. Azt hitted, nem vettem
észre őket, már messziről bűzlik a rózsa illatuk.
- Ennek ellenére, nem támadtál
rájuk.
- Nem volt rá okom, mint, ahogy
neked a láncokra se.
- Szükséges volt.
- Pontosítsunk! – állt fel a
férfi, nyomatékosítva a mondani valóját, mire Isten izmai is
megfeszültek – Rám engedted, a nálam alacsonyabb rangú
teremtmények egy csoportját, mert én azt mertem állítani, ezek
szerint jogosan, hogy a teremtményeinknek, a szabad akarat hatalmát
oda adni, hiba. - - - Mert, hogy ugye a teremtményeink – ért mellé,
és játékos mozdulattal, töltött magának, egy pohár
ambróziát.
- Dühös vagy – mondta ki Isten
végül.
- Ó, nem! – hajtotta hátra
fejét buszkén a fekete ruhás – Már rég nem vagyok. Az álmaid
a porban, hittél bennünk, jobban hittél, mint bennem. Megértem
oly édesek, oly aprók. Én magam adtam hozzájuk a káosz erejét,
segítettem őket ilyenné formálni, de te többet akartál. Azt
hitted olyanok lesznek, mint te, vagy az apró szárnyaskáid.
Védted, őket ellenem! Most nézd hova jutottál, sírsz, mint a
gyerekeid, mert a nagy szabad akaratuk, hatalmassá, tette őket és
üressé, egymást falják fel.
- Pontosan ezért vagy itt – zárta
le a témát a mindenható.
- Ó és kegyelmet ajánlsz –
kacagott fel gúnyosan, beszélgető partnere.
- Nem. A tiéd lehet.
- Mégis micsoda? – szorította
össze, vékony száját.
- A kedves, kicsi kék bolygó –
Isten beszélgető partnere megdermedt, hatalmas égszínű szemei,a
duplájára nőttek.
- Miért? – Suttogta, mire Isten
átkarolta vállát, és a trónus lábánál fekvő fehér párnához
vezette
- Üljünk le fivér! – mondta,
miközben folyamatosan vizsgálgatta a másik csodálkozásba révedt
arcát. Az pedig engedelmesen követte. Az egyikük tökéletes
volt, fehér prémes palástjában, a másik meglehetősen törékeny,
már- már illékony.
- Szóval, tudsz róla? –
mosolygott testvérére
- Igen tudok, attól a pillanattól
kezdve, hogy megszületett.
- Mégsem ölted meg.
-Ahogy, te sem. – egymásra
mosolyogtak – csupán figyeltem, és vártam, – folytatta az
egykor leláncolt fivér.
- És ?
-Erős. Erősebb, mint hittem, de
ezt te is tudod.
-Hűséges?
-Mint a „család”.
- Hallottam, a hírét, a
családodnak.
- Felül múlták, minden reményem
– isten kihúzta a hátát, a testvére válaszára. Az arcára
szigorú arckifejezés ült – annak ellenére, hogy te mindenkit
elvettél, az utolsó magtól. Ez nem vall rád.
- Kegyetlen volt
tőled.
- Csak próbára tettem, de ő
töretlen. Mégsem bennem hisz, mégsem énhozzám könyörög – A
fekete hajú, vékony fivérből kirobbant a kacagás.
- Ó, dehogy is nem hisz benned.
- Mégis, téged imád, te vagy az
istene!
- Nem vagyok az, ezt te nem érheted.
Ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a lényed, bármennyire is
elkorcsosult már, mégsem vallott kudarcot.
- A mag? – nézett kérdően,
testvérére Isten, mire az lehajtotta a fejét, fekete haja hófehér
arcába hullott, szeme megtelt könnyel.
- Nem kell az átkozott kis bolygó,
csak ő. – Az idősebb fivér nem válaszolt, csak kíváncsian
fürkészte társának arcát. Vékony szájába, ijedten kapaszkodó
fogait. Még mindig gyönyörűnek találta, s talán még szebbnek,
mint akkor sok millió emberi évvel ezelőtt. A szemében, valami
kedves meleg csillogás keveredett, ami szelíddé varázsolta nem
falfehér arcát.
- Akármi is így nem maradhat. Bár
az emberiség, pár száz éven belül...
- Megölné magát – fejezet
gondolatát, fivére – Mit akarsz tőlem?
- Azt akartam, hogy pusztítsd ki,
az emberiséget, de te találtál igaz hitűeket. Gondolom ez azt
jelenti, hogy nem kérhetlek meg erre. – A testvére
felegyenesedett, kinézett a fénybe, és nagyot sóhajtott
– Nem
igazad van, mint, ahogy nekem is volt akkor, de nem én irtom ki
őket, megteszik saját maguk is.
- Mit kérsz érte?
- Szabad kezet akarok, mindenre, és
mindenkire. A kis porszemekre is.
- Mindenre?
- Igen. A végén pedig, hagytok
békében élni.
- Rendben, megadom , amit akarsz? –
A másik maga elé kulcsolta kezét, miközben, mind a ketten
felálltak.