D-B-Z az utolsó háború: 5. Fejezet

 

Tetemre hívás

- Kami!

Álmot látott. Apró zöld kezeket ismeretlen virágok között, gyermeki nevető arcot. Futkosó lépteket egy ismeretlen mezőn barátságos rovarokkal. Apró volt ő is, szinte szökellt vele, tudta, hogy társak, bátran nyújtotta kezét. 

- Khambala .. – mormolta Sátán, szája szélén kicsordult a nyál. Talpra pattant, hatalmas Kít érzett maga mellett. Porcikái megfeszültek, támadásra, vagy akár kitörésre készült. De ez más volt, ez nem akart ártani, az ereje ellenére sem.

- Kami! – Hallotta meg az árulkodó nevet, háta megfeszült, és csak a fejét fordította hátra, hogy pillantást vessen a régi nevet emlegetőre.

- Nem vagyok Kami! – recsegte vissza.

- Nem?! – Jóval több vagy annál – Sátán megfordult, akaratlanul, mert Kami szinte tolta az idegen felé. Végig mérte, egy köpenyes harcos alak állt előtte, aki vállára ejtette csuklyáját, hogy láthatóvá váljon zöld bőre, amit felcserzett az idő, szúrós, de kegyes egyszemes tekintette, árulkodó fülei, a csápjai, és hegyes fogazata elárulta, hogy tagadhatatlanul egy nameksein állt vele szemben. Idősödő bőre acélos izmokat takart.

-Haldokolsz – fonta keresztbe maga előtt kezeit sátán, miközben zavarát próbálta leplezni. Kami érzelmei fojtogatták, és alig tudta lefékezni magában a feltörekvő indulatokat, szinte a gyomrában csomósodott az érzés, hogy Khambalával áll szemben

-Te viszont jobb formában vagy mint egykoron – Sátán szó nélkül hagyta a csípős megjegyzést, csak kiszáradt ajkait nyalta meg nyelvével. Emlékképek százai játszódtak előtte.

-Emlékszem rád – mondta végül – Mit akarsz tőlem?

-Egyesülni veled.

-Mi? – sátán szemei a döbbenettől felizzottak.

-Menj el innen! – mondta kis idő elteltével, hátat fordított vendégének, köpenye lágyan suhant erős tagjai után.

-A népem, a bolygóm elpusztul, ha elmegyek, és ez pokoli Leader, nem fog megállni, a te világod lesz a következő.

-Miért érdekelne, hiszen halott vagyok? – Khambala szeme ravaszul csillant fel.

-Akkor az erő sem érdekel, ami velem jár? – Sátán szótlan maradt csak lehunyta fekete szempillákkal takart szemeit.

-És mi lesz, ha én semmisülök meg, elveszed mindenem?

-Nézz rám, se veled se nélküled, én ezt nem élem túl! – tárta szét köpenyét Khambala, felfedve sérüléseit. Sátán egy bólintással méltatta őszinteségét.

-Neked, adom minden tudásom, és hatalmam. Cserébe csak annyit kérek mentsd meg és gondoskodj a Khaláról. A leghatalmasabb harcossá válhatsz az univerzumban, Ifjú Sátán. Ugye ez a neved?

-Ez! – suttogta Sátán, miközben a gondolatai őrült sebességgel váltották egymást.

-Nincs sok időm – sóhajtott Khambala.

-Érzem. Legyen! – lépett oda Sátán Khambalához, alig tudott a lábán megállni olyan erő sodorta magával, még Kaminál, sem érzett ilyen energiát, úgy érezte minden sejtje atomjaira hullik. Aztán sötét lett, hallotta, ahogy valaki az apjának szólítja. Kinyitotta szemeit, de csak a sötétséget látta szeme előtt, pihegett a testében áramló vihartól.

-És most? – kérdezte, önmagától.

Most feltámadunk – válaszolta Khambala, valahonnan a zsigereiből.

D-B-Z az utolsó háború 4. Fejezet

 Elfeledett világ

A páncélba öltözött idegen a ködöt fürkészte, az arcán lévő prizmán adatok cikáztak, ő maga fogcsikorgatva vette tudomásul őket. Át akarta ugrani a ködöt és az űrt, hogy mindenkivel végezzen, de a lelke mélyén tudta, egyedül csak álmokat kerget. A sereg, csak sereg volt az ellenségek pedig egy – két shian rakétán kívül nem nagyon zavartatták magukat. Néhány harcossal talán képes lenne végezni, de ahogy a fekete harcos, szinte darabokra szedte a királyt. A királyt, akit halhatatlannak hitt. A királyt aki rátalált, aki felnevelte, akit szinte tolvajként kellett ellopniuk, hogy életben maradjon. A királyt, akit a legnagyobb harcosnak hitt, akit valaha látott. Életében először félt attól, hogy a barlangok mélyének egyikében, megtörténik a megváltozhatatlan. Vett egy nagy levegőt, elrugaszkodott földtől, és a feje fölött elterülő ködbe vetette magát. Röviddel később, végig vágtatott a barlangon, próbált nem beszélni, az ott jelenlévő túlélőkhöz. Ő mégis csak egy harcos volt, de tagadhatatlanul, aggódó szemek sokasága követte mozdulatait, pedig igyekezett a lehető leggyorsabban a hercegnő nyomára bukkanni. Nem volt nehéz, a jellegzetes virágillat egyenesen mutatta merre felé menjen.

-Szinte minden khale aggódik – szólalt meg végül, egy a kisebb helységbe lépve, amit ugyanúgy apró fénylámpások világították, meg mint a többit, középen egy sebtében összetákolt ágyon, egy méretes smaragd színű test hevert. Szaggatottan lélegzett. Bárki naivan azt hitte volna, hogy alszik, de ez a test sosem tűnt még ennyire fáradtnak, és öregnek.

-Beszéltem hozzájuk, de volt aki látta, a királyukat elbukni. – lépett oda, az ágyhoz, magasan karcsúan, egy nő. Finom ujjaival, megsimította, az izmos öreg test kezét. Csuklyája, a vállaira omlott. Felfedve zöld arcát keretező vastag fekete hajfonatait. Szeme szomorúan ragyogott.

-Életben marad?

-Mindent megteszek, de soha nem volt még ilyen.

-Helyre tudod hozni – csapta le a harcos sisakját, az ágy szélére, feltárult csinos arca, szúrós fekete, de nagy kerek szemeivel. A szemöldökét ráncolta, mint oly sokszor az évek alatt.

-Nem tudom, Ganasa – válaszolt a zöld arcú, elnyomta feltörekedő kétségbeesést, csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

-Számtalan csatában, vett részt, te pedig mindig rendbe hoztad.

- Ez most más.

- Jesiere! – szólalt meg lassan az ágyon heverő test, mire a smaragd bőrű nő, ösztönösen megfogta, az övéhez képest óriási kézfejet.

- Atyám!

-Kérlek, hagyj magamra Ganasaval, csak egy kis időre – a nő lehajtotta fejét, és engedelmesen elhagyta a szobát. Suttogott valamit, mire a köd egy apró szelete, ami bolygó fölött lebegett követte őt. Nem akart hallgatózni, úgy érezte elvesztek, bár arcára, közömbös előkelőséget varázsolva, mosolyogva, és megértően ment oda, a khalik egy csoportjához.

…....................................................................................................................................................................

- Királyom? – lépett közelebb Ganasa az ágyhoz, nem térdelt le, ahogy máskor sem. A ráncos sérült arc, mosolygott büszkeségén.

- Eljött a végem, Ganasa.

- Nem – válaszolt határozottan a nő – Most nem adhatja fel! – kezét ökölbe szorította, hogy a vér is kicsordult belőle. 

- Nincs időnk vitatkozni – próbált meg az elgyötört király felülni, a nő azonnal segített neki, A nő világa odabenn összetört, sosem fogadott el a király senkitől sem segítséget, de most képtelen volt felülni egyedül. Nézte őt és engedelmesen hallgatott.

- Jesiere rendbe hozza önt! – mondta végül. 

- Nem! Jesierenek a khalik védelmével kell törődnie, nem velem. 

- De!

- Megpróbálta, Ganasa, de nem tud rajtam segíteni. Az a lény túlzottan összetört, túl nagy hatalma! – csattogtak a király fogai a tehetetlenségtől. Fél, éppen maradt szemében könnyek gyűltek. Miattam jött ide. 

- Mi? 

- Az erőmet akarja. 

- Azt csak úgy kaphatja meg, ha önként odaadja, vagy ….. 

- A megölésem az egyszerűbb módja. 

- És így nincs kockázat. 

- Jesiere lenne erre a legjobb választás, de ő.

-Ő csak egy félvér boszorkány – fejezte be a király a választ.

 - Felemésztené az erőm és a bolygó elpusztulna. Talán találtam valakit, 

- Uram?

- Még kell egy kis idő. Szólj a húgodnak, szükségem lesz a tudására.

A fekete ködön túl, amit khalik védelmére telepedett a bolygó kisebb részére, a városok romjain űrhajók pihentek. A füstből kibújó napsütésben, egy éjsötét magas lény, tagolt páncéljában, magára tekert szelvényezett farkával, némán fürkészte a sötétséget. Kít keresett, először Khambalaét, de ahogy teltek az órák már bármilyen Kínek örült volna. De köd elnyelt mindent, Khambalát is. Akarta az erejét, tudta ha megszerzi, a környező öt bolygót és akár a hetes univerzumot is uralhatja. Ökölbe szorította ujjait a fogát csikorgatta. Alá becsülte az ellenfelét, Hetek óta harcoltak, mire felül kerekedett, de így sem tudta megtörni Khambalát, aki inkább a halált választotta mintsem a szövetségét.

-Átkozott jószívű marha! Morogta – miközben a talajra érkezett, az emberei nyüzsgésébe. Sárga kerek szemeit résnyire húzta, mikor meglátta, az őrök egy részének kis csoportját. Határozott léptekkel ment hozzájuk.

-Nos?

-Leader Nagy úr! Semmi nyoma. Ha tudtuk volna, hogy nincs leláncolva. 

-Ahha ha ha ha – pördült meg Leader, farkával arcon ütve az egyik, őrt, a másik nem volt ilyen szerencsés kitekerte a nyakát. Széttárta ujjait, vörös energia nyalábot kilőve, a maradék háromra. Nemtörődömséggel fordított hátat a kráternek, ami a támadása után maradt, hamvakkal az alján.

 -Valami átkozott boszorkányság – gondolta. 

-Úgy sem bujkálhatsz örökké! – ordította – Tudom, hogy hallasz! – Apránként fogom összetiporni a szép kis világodat.

D-B-Z az utolsó háború( 3. fejezet)

 

Látomás

Sátán hidegen metsző levegőre riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. – Itt van ez, csupán álmodtam – gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol – de nem értette, még mindig vette a levegőt, még akkor is, ha minden egyes lélegzettől szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit – Hol vagyok? – kérdezte magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt, nekitámaszkodott a mellette lévő márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére – A francba! – hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a tekintete.

– Ez öreg – hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra regenerálja a karját, vagy talán magát is.

 – Ó nem Kami Sama lettem! – rázta a fejét, az a vén róka, hát végül is ő győzött! – nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett, miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent, nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de tagadhatatlanul gyönyörű. Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer, vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.

– Add, nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod, és a birodalmad! – érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik. Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át a kezét.

– Nem!! – morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt egykor.

– Látomás – sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte magát. 

–  Ó hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled. Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán, magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét. Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt. Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már, így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a nyál vékony szája szélén. 

– Atyám! – ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette, szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó szemekkel, fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót. Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül, elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új idegen névvel játszott a nyelve hegyén.

– Khambala, Khambala – ismételgette újra és újra.