D-B-Z az utolsó háború 4. Fejezet

 Elfeledett világ

A páncélba öltözött idegen a ködöt fürkészte, az arcán lévő prizmán adatok cikáztak, ő maga fogcsikorgatva vette tudomásul őket. Át akarta ugrani a ködöt és az űrt, hogy mindenkivel végezzen, de a lelke mélyén tudta, egyedül csak álmokat kerget. A sereg, csak sereg volt az ellenségek pedig egy – két shian rakétán kívül nem nagyon zavartatták magukat. Néhány harcossal talán képes lenne végezni, de ahogy a fekete harcos, szinte darabokra szedte a királyt. A királyt, akit halhatatlannak hitt. A királyt aki rátalált, aki felnevelte, akit szinte tolvajként kellett ellopniuk, hogy életben maradjon. A királyt, akit a legnagyobb harcosnak hitt, akit valaha látott. Életében először félt attól, hogy a barlangok mélyének egyikében, megtörténik a megváltozhatatlan. Vett egy nagy levegőt, elrugaszkodott földtől, és a feje fölött elterülő ködbe vetette magát. Röviddel később, végig vágtatott a barlangon, próbált nem beszélni, az ott jelenlévő túlélőkhöz. Ő mégis csak egy harcos volt, de tagadhatatlanul, aggódó szemek sokasága követte mozdulatait, pedig igyekezett a lehető leggyorsabban a hercegnő nyomára bukkanni. Nem volt nehéz, a jellegzetes virágillat egyenesen mutatta merre felé menjen.

-Szinte minden khale aggódik – szólalt meg végül, egy a kisebb helységbe lépve, amit ugyanúgy apró fénylámpások világították, meg mint a többit, középen egy sebtében összetákolt ágyon, egy méretes smaragd színű test hevert. Szaggatottan lélegzett. Bárki naivan azt hitte volna, hogy alszik, de ez a test sosem tűnt még ennyire fáradtnak, és öregnek.

-Beszéltem hozzájuk, de volt aki látta, a királyukat elbukni. – lépett oda, az ágyhoz, magasan karcsúan, egy nő. Finom ujjaival, megsimította, az izmos öreg test kezét. Csuklyája, a vállaira omlott. Felfedve zöld arcát keretező vastag fekete hajfonatait. Szeme szomorúan ragyogott.

-Életben marad?

-Mindent megteszek, de soha nem volt még ilyen.

-Helyre tudod hozni – csapta le a harcos sisakját, az ágy szélére, feltárult csinos arca, szúrós fekete, de nagy kerek szemeivel. A szemöldökét ráncolta, mint oly sokszor az évek alatt.

-Nem tudom, Ganasa – válaszolt a zöld arcú, elnyomta feltörekedő kétségbeesést, csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

-Számtalan csatában, vett részt, te pedig mindig rendbe hoztad.

- Ez most más.

- Jesiere! – szólalt meg lassan az ágyon heverő test, mire a smaragd bőrű nő, ösztönösen megfogta, az övéhez képest óriási kézfejet.

- Atyám!

-Kérlek, hagyj magamra Ganasaval, csak egy kis időre – a nő lehajtotta fejét, és engedelmesen elhagyta a szobát. Suttogott valamit, mire a köd egy apró szelete, ami bolygó fölött lebegett követte őt. Nem akart hallgatózni, úgy érezte elvesztek, bár arcára, közömbös előkelőséget varázsolva, mosolyogva, és megértően ment oda, a khalik egy csoportjához.

…....................................................................................................................................................................

- Királyom? – lépett közelebb Ganasa az ágyhoz, nem térdelt le, ahogy máskor sem. A ráncos sérült arc, mosolygott büszkeségén.

- Eljött a végem, Ganasa.

- Nem – válaszolt határozottan a nő – Most nem adhatja fel! – kezét ökölbe szorította, hogy a vér is kicsordult belőle. 

- Nincs időnk vitatkozni – próbált meg az elgyötört király felülni, a nő azonnal segített neki, A nő világa odabenn összetört, sosem fogadott el a király senkitől sem segítséget, de most képtelen volt felülni egyedül. Nézte őt és engedelmesen hallgatott.

- Jesiere rendbe hozza önt! – mondta végül. 

- Nem! Jesierenek a khalik védelmével kell törődnie, nem velem. 

- De!

- Megpróbálta, Ganasa, de nem tud rajtam segíteni. Az a lény túlzottan összetört, túl nagy hatalma! – csattogtak a király fogai a tehetetlenségtől. Fél, éppen maradt szemében könnyek gyűltek. Miattam jött ide. 

- Mi? 

- Az erőmet akarja. 

- Azt csak úgy kaphatja meg, ha önként odaadja, vagy ….. 

- A megölésem az egyszerűbb módja. 

- És így nincs kockázat. 

- Jesiere lenne erre a legjobb választás, de ő.

-Ő csak egy félvér boszorkány – fejezte be a király a választ.

 - Felemésztené az erőm és a bolygó elpusztulna. Talán találtam valakit, 

- Uram?

- Még kell egy kis idő. Szólj a húgodnak, szükségem lesz a tudására.

A fekete ködön túl, amit khalik védelmére telepedett a bolygó kisebb részére, a városok romjain űrhajók pihentek. A füstből kibújó napsütésben, egy éjsötét magas lény, tagolt páncéljában, magára tekert szelvényezett farkával, némán fürkészte a sötétséget. Kít keresett, először Khambalaét, de ahogy teltek az órák már bármilyen Kínek örült volna. De köd elnyelt mindent, Khambalát is. Akarta az erejét, tudta ha megszerzi, a környező öt bolygót és akár a hetes univerzumot is uralhatja. Ökölbe szorította ujjait a fogát csikorgatta. Alá becsülte az ellenfelét, Hetek óta harcoltak, mire felül kerekedett, de így sem tudta megtörni Khambalát, aki inkább a halált választotta mintsem a szövetségét.

-Átkozott jószívű marha! Morogta – miközben a talajra érkezett, az emberei nyüzsgésébe. Sárga kerek szemeit résnyire húzta, mikor meglátta, az őrök egy részének kis csoportját. Határozott léptekkel ment hozzájuk.

-Nos?

-Leader Nagy úr! Semmi nyoma. Ha tudtuk volna, hogy nincs leláncolva. 

-Ahha ha ha ha – pördült meg Leader, farkával arcon ütve az egyik, őrt, a másik nem volt ilyen szerencsés kitekerte a nyakát. Széttárta ujjait, vörös energia nyalábot kilőve, a maradék háromra. Nemtörődömséggel fordított hátat a kráternek, ami a támadása után maradt, hamvakkal az alján.

 -Valami átkozott boszorkányság – gondolta. 

-Úgy sem bujkálhatsz örökké! – ordította – Tudom, hogy hallasz! – Apránként fogom összetiporni a szép kis világodat.