Filmglossza: Hullahó, akció

 

Nem volt szándékomban, pont egy Dwayne Johnson filmet hozni, de ez a film annyira jól esett.

Először is nem vette túl komolyan magát, viszont cserébe extra látványos volt. Mellék vágányra tette a ciki főgonoszokat. amit ilyenkor a téma kapcsán előrángatnak és helyette kaptunk, egy kicsit más megközelítést az északi sarkról. Egy majdnem tökös főellenséget, és egy nagyon tökös majd elválik karaktert. Mellé adott egy kis morális erkölcsi ráutalást, ami még koránt sem terheli az ember lelkét. A szereplők hozzák amit kell, Chris Evanst jó volt látni, végre nem egy hős vagy antihős szerepben, látványosan élvezte, és igazán elengedte magát. Dwayne Johnson is hozta a formáját, "szerethető hős” karakterével, és jól mutat a vásznon, ezt be kell vallani. Lucy Liu kisujjból kirázta az ügynöknőt. És nagyon rendben volt a három akciózó karakter között a kémia. Nekem meglepetés volt J.K. Simon Piros egyes karaktere, eleinte furcsa érzést keltett bennem, a muszkli Miki, de közben hozott egy nagy adag szerethetőséget, sebezhetőséget, és a végén, egy szóban nagyon odateszi magát az egész figura. A történet egyszerű volt követhető, és meg voltak benne a kötelező klisék, de azért nem lett belőle giccs parádé. És ami fő, jó pár év után, számomra már idegesítő, divat hype mentes volt.

Érdemes megnézni annak: aki szimplán csak ki akar kapcsolódni, és jókat nevetni, mosolyogni. Felüdülés olyan filmet látni, ami csak film akar lenni, nem túl nőni saját magán, nem bonyolítja túl a dolgokat. Jó kis munka lett ez a film, én elégedetten álltam fel.

D-B-Z az utolsó háború: 8. Fejezet:

 Változó erők

Ganasa szíve a torkában lüktetett. Sikítani szeretett volna, vagy csak zúzni, ami a kezei közé kerül, legyen az bármi. Nem tudta mit érez, csak azt, hogy a király jelenlétének érzése, egy pillanatra felvillant, majd tova lett, akár a viharos ég villámai. Megiramodott a szoba felé, és úgy érezte, gyorsabb, mint valaha, hallotta, ahogy jelenléte meghökkentést keltett, de nem volt ideje másokkal foglalkozni. Feltépte az ajtót, megkövülve állt meg, ahogy elméje felfogta, hogy az érzése, most sem hagyta cselben, Khambala királynak hűlt helye volt, a földön pedig a húga meditált, törökülésbe helyezkedve, kezeit maga előtt összekulcsolva. A helység levegőjét, alig lehetett köhögés nélkül belélegezni a terheltségtől.

– Jesire! – szólalt meg, mikor megérezte hangjában a remegést, nyelt egyet, nem akarta, hogy húgát megijessze, kettőjük közül, ő volt a harcos, de ahogyan a látta most az előtte ülőt, attól az egész testét elöntötte a libabőr. Az arca olyan volt, akár egy kőszobor, és valami teljesen más energia áradt belőle, mint amire Ganasa egész életük soráról visszaemlékezett. Ahelyett, hogy reagált volna nővére jelenlétére, majdnem egy méterrel felemelkedett a földről, miközben egy porcikája se mozdult.

– Jesire! – ismételte önmagát, mire a lebegő nő, ránézett, és a talpra állva a padlón landolt. – Hol van atyánk? – faggatta Ganasa.

– Ő már nincs közöttünk – válaszolt Jesire, még mindig érzéketlen arccal.

– Átadta neked az erejét? – Jesiré nemlegesen ingatta a fejét.

– Nem egészen – mondta határozottan.

– Akkor, hol van?! – Ganasa kezdett dühbe gurulni, ökölbe szorította kezeit. Sosem fordult meg a fejében, hogy kezet emeljen az előtt álló nőre, de úgy érezte, nem húga áll előtte. Az kedves érzékeny, örök teremtő mágus volt, de ez a nő, hideg volt akár a jég és fenyegető. Szótlanul nézett rá.

– Hol van?! – Ganasa szinte sikított a kétségbeeséstől, ami annyira tombolt benne, hogy remegett az elszántságtól, hogy neki rohanjon a nőnek, mert csak ütni és ütni akarta, de amikor megiramodott, arcát, a zöld ujjak között találta, és a nő, együttérzéssel nézett le rá. Ragyogó szemei bár szeretettel teliséget sugároztak Ganasa felé, nem könnyeztek.

– Atyánk a legjobb döntést hozta meg – mondta, és várta, hogy a harcos, az ujjai között lenyugodjon, nem is titkoltan alkalmazta a belőle áramló mágiát.

– Össze kell hívni a véneket a nagyteremben – engedte el az arcát, hogy gyengéden vállára tegye kezét. Egy emlékkép villant be agyába, egy gyermeki vállról, fekete hajtincsekről, de a gyermek arca, nem a nővéréé volt. Megadóan sóhajtott fel, ismeretlen szeretet járta át érzékeit.

– Gohan – mosolygott, maga elé.

Ki az a Gohan? – kérdezte Ganasa.

– Nem tudom – nézett rá, Jesire, követve őt az ajtó felé.

Sajnálom az ajtót – túrt bele merev fekete hajába Ganasa.

– Ugyan... – mosolygott Jesire, és Ganasa egy pillanatra, úgy érezte, minden olyan mint rég.

– Összehívom a tanácsot – mondta végül, miközben kezdett szét válni útjuk.

– Rendben, én ott várom őket – bólintott türelmesen Jesire, és megvárta, amíg nővére alakja tova tűnik a kőből készült folyóson. Alig halhatóan sóhajtott fel, sarkon fordult, meglebbent utána, halványzöld köpenye, a sötétségbe indult, lépteit fellobbanó fáklyák köszöntötték, megvilágítva, egyszerű lila ruháját, és gondterhelt arcát. Megállt egy nagy faragott ajtó előtt, aminek fát ábrázoló egész ajtót befedő faragványát megvilágította az időközben fényes világossággá serdülő fáklyafény, és egy finom határozott mozdulattal meglökve, kitárta azt. Belépett a nagy kör alakú terembe, ami a jelenlétére reagálva, felfuttatta láva indáit az őt övező tizenkét darab oszlopon, plafonján pedig tűzgolyóként izzott fel a nap bevilágítva a tere közepén álló kőasztalt, nagy háttámlájú székeivel. Csak a terem végében álló ajtó marad titokként rejtőzködve. Egyesen odament. Egy pillanatig megállt előtte, aztán a tenyerébe mélyesztette fogait, hogy kicsorduljon lilás vére. Vérző tenyerét az ajtó közepének illesztette, mire gömbök ragyogtak fel zöldes-lila fényekben, felizzott fehér csillagjainak fénye, amik beragyogták az ajtót beborító sárkány alakját, felvillanó szemével. Robajjal tárult fel a mögötte álló félíves fülke, a meditáló köpenyes szoborral, aki tálcán kínálta a kőgömböket. A lány, lassan a tálcához lépett, megérintette a kőgömböket. Arcán végigfutott egy könnycsepp, mégis elmosolyodott.

– Hát őket is magaddal vitted atyám – suttogta.

Molly elkerekedett szemmel nézte ahogy az ég elfeketedett, és a látóhatár szélén nagy lila villámok cikáztak. Annyira robajlott minden mintha a föld bömbölne kínjában. Az előtte álló nagy ijesztő zöld ember köpenyét veszett táncra késztette a feltámadt szél. A villámok közeledni igyekeztek egymáshoz, és egy nagy gömbbe sűrűsödtek, majd egy nagy alakká kezdtek formálódni. A lány jobbra-balra nézett rémületében, így összerezzent mikor meglátta maga mellett Karint és Mr. Popot. Ahogy feszült arcukra nézett, úgy érezte talán nincs biztonságban, Megdörzsölte a szemét, amikor a villámokból, a sötétségen át, meglátott egy gigantikus sárkány fejet, szarvakkal zöld és lila pikkellyel, majd kirajzolódott a hozzá tartozó test is. A mély hangján érthetetlen nyelven szólalt meg, miközben az előtte álló Piccolo testét, mintha transzba rántotta volna. Ahogy beszéltek zagyvaságnak hatott a lány fülének, mégis a mellette állók viselkedése miatt aggódott. Mind a hárman ugrásra készen álltak, mint a csapdát szimatoló vad. A zavaros beszéd egy hirtelen abba maradt, és lány fülét, fémes zaj csapta meg, a következő másodpercben, már jóval húsz méterrel arrébb találta magát, a „macska” háta mögött. A testével védte őt, rövidesen az okát is meglátta. A kyborg testrészei a földön hevertek, szétnyílt virágszirmokként eltorzulva. A kávéscsésze kövein egy fiatal férfi térdelt, világos lila hosszú haja az arcába omlott, a gerincéről vér csöpögött a szétszaggatott fehér ingre, a nadrág felhasadt feszülő izmoktól a lábain. A ruha amit az öregember viselt, szinte lemállott a testről. Feltápászkodott, egy hanyag fejmozdulattal arrébb libbentette kék szeméből lágy hajtincseit és egyenesen Mollyra nézett. A lány a szájához kapta kisujját, és úgy érezte egészen a hajszálai végéig lángra gyúlt az egész arca.

– Maradjon ott Molly, egyelőre! – utasította.

– Ismerjük egymást? – dadogta zavarában a lány. Nem kapott választ. Az ismeretlen férfi megfordult, és közvetlen közelről figyelte, az újra induló beszélgetést, a sárkány és a még mindig transzban lévő zöld ember között. A villámok újra cikázni kezdtek, és vészjóslóan torkoltak egymásba, egyre jobban sűrűsödni kezdtek, egyértelműen két gömbbe oszolva. Lassan kialakult két testforma, de a villámok miatt keletkezett besűrűsödött fény miatt, a lány csak azt tudta kivenni, hogy egy magasabb a másik kisebb. Amikor a fény elviselhetővé vált, a két alak egy fiatal fekete hajú férfi, és egy másik sokkal finomabb arcvonású és kisebb zöld ember állt a köveken.

– Ó mindenható nagyuram! – hallotta meg a fekete bőrű szolgáló örömtől és sírástól elcsukló hangját.

– Mr. Popo, Karin sama! – válaszolt alig hallhatóan, a kisebb zöld ember, finoman Mollyékra mosolygott, magas fehér tunikát viselt, szelíden leomló, magas habos nyakú királykék köpennyel.

Óh Piccolo San! – meresztette a már lassan földről felemelkedő, jóval nagyobb másik zöld emberre a csodálkozástól kitágult szemeit.

– Ifjú Sátán! – kiáltott a lebegő alak felé, a fekete hajú férfi, sötét szempilláiról, egy könnycsepp szaladt le, hogy az állán át a földre pottyanjon. Ökölbe szorította vastag ökleit.

- Nahát! – szaladt ki száján a lánynak, mikor észrevette, hogy fekete hajú férfi öltözéke, megszólalásig azonos, a véleménye szerint eléggé goromba, transzban lebegő zöld emberével. Az egyetlen különbség a mellkasán viselt jelvény volt. A sárkány felmorajlott, a lilás villámok körülölelték, ezzel egy időben Sátán teste is felemelkedett, egészen magasra.

- Ifjú Sátán! – kiáltott újra a fekete hajú férfi, de a zöld ember teste meg se moccant. A villámok őt is teljesen körbefogták, teste Krisztus pózban lebegett. Turbános fejét békésen vállára billentette, miközben beleveszett egy lila fényrobbanásba, amikben megjelentek a gömbök körülötte, egy pillanat alatt nyelte el őket a teste, miközben ő meg sem rezzent. Az ég olyan gyorsan kitisztult, amilyen gyorsan pár perce elöntötte a sötétség, Sátán teste a kövekre zuhant, Mollyn kívül, aki sokkban állt mint egy kőszobor, mindenki hozzá rohant.

– Ifjú Sátán!? – mondta halkan a fekete hajú férfi, miközben gyengéden felfordította a tehetetlen testet. Egymásra néztek a kisebb zöld emberrel.

– Létezik Dende, hogy békésen alszik? – kérdezte a fekete hajú, miközben gyengéden megfogta a fekvő vállát.

Elméletileg nem, de az sem lehetne, hogy te és én, most itt vagyunk.

– Ifjú Sátán! – rázta meg finoman Piccolo vállát a tömés alatt, mire az felnyitotta nagy mélyen ülő szemeit. Amikor meglátta a fiatal férfi fekete szemeit agresszív egyenes fekete haját, és enyhén aggódó arcát, régen érzett ösztön áradt szét testében. Ráfogott, az öt rázogató erős alkarra, és végre elhitte, hogy van értelme kimondani, több száz elfelejtett év után, a számára legfontosabb nevet:

„Gohan!”