Olvasó napló 2.

Elrettentően rettenetes: Tarzan a rettenetes(1921) (Edgar Rice Burraroughs)

Nagy kiábrándultságomban, hol is kezdhetném. Talán kezdjük az íróval, aki kifejezetten megélhetési író volt. Viszont abban elég jó a 20. század egyik legolvasottabb amerikai írójáról beszélhetünk. Tehetsége leginkább az íráshoz volt, más vállalkozásai rendszerint kudarcba fulladtak.¹

Élete csődben volt, mikor megírta első Tarzan regényét ² Szinte párhuzamosan, dolgozott a Mars köteteken is amiket az arizóniai katona emlékek ihlettek, csak a Marsra helyezte át a cselekményét. Az All -Story magazinban epizódonként jelent meg, majd később szintét regénysorozattá ért. Szintén emlékeket használt fel, a Tarzan regényei alaptémájához is, igaz nem a sajátjait. Az ötleteket, barátnője adta, akinek főnöke Tom Barnett sokat beszélt afrikai élményeiről. Később a regénysorozat kiadására is a Tom Barnett biztatta. A történet sikerét látva, otthagyta akkori állását, és hivatásos íróként kezdett dolgozni. Megmaradt a ponyva műfajánál.

Maga a mű, ami a nyolcadik regényként jelent meg, is ezt tükrözi vissza. Mondhatni kielégíti a kalandregény műfaját, annál vajmi több élményt nem igazán adva a mai kor olvasójának. Igazság szerint, hőseink útjukat járják, a kiinduló pont sem egyéb, mint a jól ismert Tarzan keresi Janet. Minő meglepő fordulat? Mintha a legutóbbi nagy mozifilmben is épp ebbe a kiinduló pontba estem volna bele. Na de kezdjük az elején. A kaland kezdetén, keresik egymást a szerelmesek, igazság szerint van három Tarzan, és három Jane, karakterváltozatunk. A részletek kedvéért, Tarzan- Jane, Omat – Pan At Lee, Taden – Oloa, csupán a színük más, leegyszerűsítve. Nekem személy szerint, feltűnően töltelék szereplőnek sejlett a másik két páros, mintha a szerepük, nem lett volna több, a cselekmény némi előmozdításánál, illetve a két főszereplő, még náluk is magasabb jellemének kihangsúlyozásánál. Ami Tarzant illeti, eszesebb és nemesebb mint Odüsszeiusz, és majd csak erősebb, mint Akhileusz. Teste, akár egy görög római szobornak, így hát mi sem természetesebb, hogy bármelyik dzsungeli törzzsel, elhiteti első látásra, hogy ő bizony „Isten fia”. Ami a törzseket illeti, leginkább azték- maja beütésűek, innen lehet az emberáldozat kihangsúlyozása is. Amit maga az író is helytelenít, később Tarzan el is éri, hogy ne legyen több. Ami a negatív szereplőket illeti, ahol a történet kicsit gyenge lábakon áll, egy - két rosszindulatú és bajkeverő papot, önhibáján kívül ellenséggé vált királyt beleértve, nem nagyon háborgatják fel az amúgy is, csak kicsit iszapos állóvizet. Érdemesnek tekinthető még a német, Obergatz, aki korábban fogságba ejtette Janet. Kicsit  német Jack Hunteres, de inkább karót nyelt német. Mi sem természetesebb, hogy ő is szeretné, megszerezni, mint a regényben lévő nagyobb hatalmú férfiak legtöbbje...még ha csak a két királyt vesszük számításba. Természetesen , a nagy szerelem Tarzan és Jane között persze kikezdhetetlen, egy percig sem adják fel, hogy együtt lehessenek. Még Jane, a Miss Robinson életmódot, is sziklaszilárdan vállalja fel (Mosartól vakló szökése után). Mondanivalójának kifejtésében sem tízcsillagos az alkotás, és úgy kell kikaparászni, egy-két sorból, néhány lényeges mondatot. Ami az emberáldozat elítélését, és milyen szép a dzsungel, és majd ide is elér a civilizáció, gondolatát illeti.

Röviden, ez nem több, egy ma már kissé unalmas kaland – szerelmes regénynél. Gyönyörű nőkkel, és harcos férfiakkal. Hatalomra törő, papokkal. Viszont a maga korában, a televízió megjelenése előtt, nem kétséges, hogy órási siker lehetett. Biztos megélhetést kínálva, ezzel az írónak.

Boldog és eredményekben gazdag Új Évet kívánok, minden olvasómnak!

In Memoriam 2016. 1. rész

Givenne II. éneke

Úgy szeretnék, aludni.

Tudatlan, örökre.

Fájdalmatlanul.

Érzelmektől, mentesen.

Ott, ahol nem fáj semmi sem.

Ahol, engem vársz, 

Kedvesem.

                "Givenne"

Kis civil élet, amikor nem írok...

Mi Spirituálisok!!

Történt egyszer, hogy egy kedves ismerősöm, aki úgy általában jót akar nekem, és most legyünk kegyetlenül őszinték, mi emberek nagyon is ritkán akarunk tényleg jót embertársainknak. Ilyen gyarló ám az ember. Azt mondta, olyan furcsa figurát, mint én bizony még nem látott. A másik meg azt mondta egyenes a kárhozatra jutok. Na de, hogy miért is van ez? Ha külső szemlélőként vizsgálom magam, tényleg fura vagyok. Spirituális vagyok, bár úgy gondolom az embereknek, gyakran elég érdekes képzelgéseik vannak, a spirituális társaikkal kapcsolatban, ezért döntöttem úgy, hogy egy két jellemzőt összeszedek rólunk, akik ennyire mások vagyunk.

Szóval, miről gyanakodhatsz, hogy erősen spirituális személlyel van dolgod. Az első legfontosabb dolog, hogy nem vagyunk divatmajmok. A mai narcisztikus közegből azonnal kitűnünk. Általában, mi vagyunk, azok, akiken nevetnek. Úgy öltözünk, ahogy jól esik, úgy beszélünk, ahogy jól esik, egyszerűen hidegen hagy minket a divat, mint téma, meg a smink, meg úgy egyáltalán a külcsín. Ennek ellenére bámészkodó, és szemlélődő a viselkedésünk, szeretjük látatlanba tanulmányozni az emberek viselkedését, vagy még rosszabb, nem is vesszük észre a körülöttünk lévőket, mert gondolatban, éppen nagyon máshol járunk.

Nem halunk szörnyet egy párkapcsolatért, sőt úgy tűnik nem is érdekelnek, minket az ellenkező nem képviselői. Azért ez nem egészen így van, csak mi másként gondolkodók túllépünk a szerelem testi béklyóján, és tudunk nagyon halkan szeretni, és csupán akkor jelen lenni, ha kérnek belőlünk. Ez végigkíséri, az emberi kapcsolatainkat is, ha szükség van ránk, ott vagyunk, de ha nem igénylik a jelenlétünket, nem erőltetjük rá magunkat senkire. Mindenkit, aki kapcsolatba lép velünk, kedvesen fogadunk, meghallgatjuk, és ha szüksége van segítségre szívesen segítünk.

Nem vagyunk templomba járók, nagyon nem. Nem kell emiatt megijedni, nincs kapcsolatunk az ördöggel, vagy Luciferrel, de ez sem teljesen igaz, de ez most bonyolult történet, viszont nem vagyunk sátánisták, és nem iszunk vért, meg nincsenek emberáldozataink stb. Tanulmányozzuk, az egyházak tanításait, ismerkedünk a különböző világnézetekben rejlő igazságokban, és megkeressük, és folyton ápoljuk a saját utunkat, Istenhez, vagy forráshoz, vagy nevezzük a legfőbb hatalomnak.

Szeretjük az állatokat, sok a vegetáriánus köztünk. Értékeljük a természeti csodákat, és fel is tudjuk használni őket. Ismerjük a természet nyelvét, és betartjuk a törtvényeit.

Használunk spirituális eszközöket, kártyák, ingák, kristályok stb. Különböző rituálékat, amennyiben szükségét látjuk. Van, aki megérzi a jövőt, van aki halottlátó ilyen is előfordul. Ezeket a képességeket, nem tanuljuk, leginkább örököljük, az érzékenységet.

Már gyerekként, is mások voltunk. A társadalom, mindig is kiközösített minket. Először nagyon rosszul esett, de megkerestük az utunkat, és köszönjük szépen, mi nagyon jól vagyunk. Nem vágyunk vissza, a narcisztikus emberi közösségekbe. Ha szükség van ránk, ott vagyunk, és nekünk ennyi elég.

Az emberek, pedig, mindig attól félnek, amit nem ismernek.

Így kaszálás előtt...

Korán reggel van, vagy talán még sem korán, mert nem hallottam a kakast kukorékolni. Ritkábban, hallom, annál is ritkábban, hogy itthon vagyok. A fű még mindig harmatosan csillog, és a levegő olyan tiszta, hogy érezni a bódító rózsaillatot a levegőben, mintha siratná, a korán élt, és ellobbant tavaszi szerelmeket. A nap még frissen és nem perzselően süt, de az idő, még sem csipi a rövid ujjas vállakat.

Emlékképek jutnak eszembe, anyám, órákig csodálná a futórózsákat, csupán azon keseregne, hogy miért nincs köztük kék. Imádta az élénk kéket, ahogyan a virágokat is, káprázatos virággyűjteménye volt, hagyományként, az anyai ágról. Nem vetette meg, az afféle mezei gazokat sem, tudta melyik milyen nyavalyára jó, és hogyan használjuk, főve, kenőcsnek, vagy csak borogatásnak. Anyám beszélt a természethez, és az is értette minden szavát, mindig úgy gondoltam gyerekkoromban. Ő is olyan volt , mint a tavaszi szellő, friss kacagó, és olyan gyorsan elillant, hogy csak az emléke maradt a papíron, na meg a könyvei. Azokat akartam, a becsben tartott kincseit, akkor úgy gondoltam, hogy lelke egy darabjait őrzik. Ha időm engedné, egy-egy napos délutánon, le is ülnék, a vén diófa enyhet adó árnyéka alá, olvasgatni, hol egyiket, hol a másikat. Hiányoznak azok a régi, ma már boldognak tűnő évek, amikor még megtehettem, ezt oly könnyedén.

Nagymamám, talán bogácsát sütne, csoszogna, apró lábaival, és a nyitott nyári konyha ajtón, a szabadba ömlene, a sütés illata. Ha leülnék mellé, mesélne, a háborúról, és ha nagyon nyüstölném, talán nagyapámról is. Mindig azon gondolkoztam, bajon mennyire szerethette, ha még annyi évtized után is nehezen beszél, a közös életükről. Szerettem ha kacagott, hangja leginkább egy csivitelő verébre emlékeztette az embert. Szorgalmas katolikus volt, Isten nyugtassa, és mikor nekiállt a templomi énekeket énekelni, egy kicsit mindig arrébb húzódtam a padban.

Apám talán főzne, egy kávét, vagy épp kaszálásból jönne vissza, vagy talán valami kerti szerszámot élezne, csak olyan hallgatagon, ahogy szokása volt. Talán megsimogatná, és megveregetné, a házőrző eb fejét.

Milyen szép is lenne, ha ezek nem csak emlékképek volnának, ha nem csak visszaköszönnének, miközben végig sétálok mezítláb, a harmatos legelőn. Megmosolyogva a gyöngyösök harci táncát, és elcsodálkozva a pipacsok makacsságán, így kaszálás előtt.