D-B-Z az utolsó háború: 7. Fejezet: Különös változások

 

Különös változások

Vágni lehetett a feszültséget az égi palotában. Sátán tudta bármennyire is érzi a késztetést a rohanásra, lassabban kell cselekednie. Végig mérte az előtte robot testben álló vénséget, mellbe ütötte a tudat, hogy a KI töredék amit érez, Thrunksé, de az ő emlékeiben egy ereje teljében lévő férfi élt, ellentétben az őt kikerekedett szemmel bámuló, ősöregtől. Karin és Popo annyira elevenek voltak, ahogyan a emlékezett , de az istenségektől el is várja az ember az efféle kortalanságot.

– Hol van Dende? – ismételte újra. Remélte, hogy megtöri a kellemetlen helyzetet, mert minden szempár rátapadt, a rá meredő tátott szájakra meg nem is mert gondolni. Lilás pír futotta el az arcát, és feszülten ökölbe szorította ökleit, mire megszólalt Karin.

– Dende már ötszáz éve nem él, akkor halt meg, mint te magad Sátán uram.

– Mi? Ötszáz év?

– Sajnálom. – hajtotta le a fejét Thrunks

.– Ötszáz éve halott vagyok – nézett a kezeire Sátán. Már az is meglepte, hogy a földre tért vissza, de az idő végtelen tengere, ami közte és a múlt között állt, töprengésre kényszerítette.

– Goku? Gohan?

– Már csak én vagyok életben –mondta Thrunks

– Goku egybe olvadt Shenlonggal és a Sárkánygömbökkel – folytatta Karin.

– Gohan hosszú életet élt. – mondta halkan Thrunks, és figyelte ahogy Sátán szemei bepárásodnak, még mindig fontos volt neki Gohan, és nem akarta a pillanatot Gohan múltjával megzavarni.

– „Gohan” – suttogta, talán csak magának, Sátán – Mégis mennyien vagyunk? – kérdezte

– Csak én és Molly vagyunk, és a Capsule Corp fejlesztései. – A namek a lányra nézett, aki összerezzent a tekintetétől. Nem igazán értette, hogy ugyan miben lehetne hasznukra ez furcsa, de kellemes kinézetű kislány mert nevetséges erőt érzett belőle áradni.

– Ne becsülj alá minket! Ötszáz év alatt a tudomány és technológia nem látott mértékben fejlődött. – Az öregúr összevont szemöldökkel nézte a zöld férfit, válaszként

. – Thrunks, de egy halál szélén álló öregember vagy – csóválta meg az a fejét. – A Khala megmentésére erő kell, nem egy vénember és egy kislány. Hogy lehet, hogy nincs egy harc-képzett lény, földön?!

– Khala? –. kérdezte Karin.

– Khala, egy bolygó, ahol segítenem kell. Oda kell jutnom, de hogyan? – Karin az állát dörzsölgette, majd megszólalt.

– Popo, kérlek hozd ide azt a papírt!

Arra gondol, hogy talán ugyanarról a bolygóról van szó? – kérdezte Molly minden bátorságát összeszedve. – Mire Karin csak egy árulkodó mosollyal válaszolt, eközben lóhalálában megjelent szolga.

– Add oda . Ífjú Sátánnak! – Popo engedelmeskedett bár a cetli, ficánkolva cserélt gazdát, jelezvén, a szolga félelmét.

– Kérlek próbáld meg elolvasni!

– Nem vagyok Dende !– emelte fel makacsul a fejét sátán, mert tudta, ő sem tud mit kezdeni a papírdarabbal majd hirtelen rángatózni kezdtek fekete szempillái, és tekintetét lila köd borította el. A hangja elmélyült, és olvasni kezdett: – „Ez itt egy segélykérés, a bolygónkat Khalét inváziós sereg szállta meg. Az uralkodónkat elfogták, a védelmeink már nem bírják! Kérem segítsenek!” – Sátán hangja suttogássá és szinte lággyá szelídült –. „Jesire a Khalák régens uralkodója. – Elhallgatott teste megrázkódott, a tekintete kitisztult, arra eszmélt, hogy az előtte álló alakok jelentőségteljesen néznek egymásra.

– Őőőő Molly kedves prezentáld nekik a Unicom 1 -ről készült felvételt – szólalt meg végül Thrunks, és miközben a lány a géphez ért, suttogva kérdezte meg: – Jól vagy Sátán? Válaszként csak egy olyan visszanézést kapott, amivel egyértelműen tudtára adták, ha ezt még egyszer meg meri kérdezni, nagyon elverik. Egy biztos a nameki büszkesége, ötszáz év alatt semmit sem változott. Aztán a namekin borzongás futott át, mikor meglátta a hirtelen megjelent holografikus kivetítéseket, A prezentáció végére azonban csak fokozódott elégedetlensége, és tehetetlen dühe.

– Esélytelen, teljesen esélytelen, de akkor is odamegyek, ha kell egyedül – verte öklét mérgében a kávéscsésze tetejére, mire az egy nagy reccsenéssel keresztül hasadt.

– A számításaim alapján fél nap alatt a meghajtók teljes erejének a felhasználásával, a Khalin lehetünk. – próbálta enyhíteni a feszültséget a lány.

– Veled megyek, nem érdekel mit gondolsz. – jelentette ki Thrunks.

– Khm Sátán uram, Karim uram! – hebegett Mr. Popo, – a Sárkány gömbök talán segíthetnek.

– Beszélsz itt zöldséget Popo! – kiabálta le Karin – A kamival együtt a gömbök halottá váltak.

– De..de, mikor Piccolo úr ….megjelent,- nyögte ki végül Popo, a gömbök, azt hiszem újra élnek.

Mi? – kérdezté Karin, „Ha újra élnek a gömbök, akkor Sátán? Bár nem lehetséges! Gömböket csak istenek, és kamik tudnak életre hívni, de Ífjú Sátán harcos, és hiába van benne Kami! Az nem lehetséges.” – Azonnal hozd ki őket! – mondta végül, mire kisvártatva Mr. Popo meg is jelent, a réges-régen látott kocsival. A kocsin öklömnyi gömbök sorakoztak, a színük lilán ragyogott, rajtuk fehér csillagokkal. Nem volt kétség, nem a régi jó ismert gömbök voltak. Molly közömbösen figyelte az eseményeket, ahogy a három férfi meglepetten figyeli a kocsit, amin leginkább hógömbökre emlékeztető golyók voltak.

– Megkérhetnénk Shenlongot, hogy hozza vissza Gokuékat – mondta végül Mr. Popo

– Hm. Nem hinném, hogy ez Shenlong – morogta Sátán – a legutóbbi kívánság, amihez közöm volt, elpusztította a földet. Nem!  – fonta karjait össze makacsul a mellkasa előtt.

.– Uram, ha nemmel dönt, akkor is, belepusztulhat a föld, sőt egy másik bolygó biztosan. – Nézett – vele szembe olyan makacssággal Karin, hogy ujjai megfeketedtek, ahogy ökölbe szorította kezét.

– Nem okolhatod magad a múlt bűneiért, azért mert a lényednek egy részének szerepe volt benne! – csatlakozott Karin véleményéhez Thrunks. – Sátán, a másik döntés az öngyilkosság. Hiába érzem az erőd, olyan mint még sosem volt, ha egy bolygók közi invázióval állunk szemben. Talán elég leszel hozzá, talán nem. Nem bízhatod bolygók sorsát kétséges kimenetelű beavatkozásra. – Sátán morgott válaszként, a saját ajkába mélyesztette fogait. Az öregember számtalan alkalomra emlékezett a közös harcaik idejéből, amikor a namek így viselkedett. Így reagálta le a rá nehezedő nyomást. Aztán előre lépett, ezalatt Thrunks a lány mellett termet, és megszólalt: – Nem kell megijedni, a szent sárkány megidézése csak félelmetes látvány. Sátán magasba emelte karjait és határozottan elkiáltotta magát.

– Gyere elő szent sárkány és teljesítsd a kívánságomat! 

D-B-Z az utolsó háború: 6. Fejezet

 

Ne sikíts!

Molly kíváncsian nézte a vastag antennát, ahogy kitartással csak nyújtózkodott az ég felé, és fél úton egy pillanatra megállt a szíve, amikor meglátta kapszula szerű üres lakhelyet. Szívesen elábrándozott volna róla, ha a mellette ülő öreg, nem diktál olyan őrült tempót az űrhajónak tovább, a felhőbe nyújtózkodó antennát követve. A fél gondolatnál se tartott a lány, megrázta fejét, hogy biztos -e, hogy egy mintás levesestálat lát, a mindennek végét a felhők fölött állni. Nyelt néhányat amikor rájött, hogy eme furcsaság az úti céljuk, mert ahogy közeledtek, egyre inkább növekedett, egészen addig, amíg jó néhány háztömbnyire nem duzzadt. Aztán amikor túlhaladtak a szélén, egy díszköves parkon landoltak melynek szélét tuják ölelték, mindkét oldalán, egészen egy szép oszlopos palotáig, az oda vezető utat pedig pálmák vették körbe katonásan.

– Hát, a mennyországot sok mindennek elgondoltam, de kávéscsészén lévő palotának nem igazán – nézett fel a kiborggal álló öregemberre, a lány.

– Ez nem a menny, oda csak halottak kerülnek – válaszolta Thrunks.

– Nahát Thrunks, és egy kishölgy – indult el feléjük Korin és Mr. Popo. A lány minden erejét összeszedte, hogy ne kezdje el rázni a fejét, és próbálta megemészteni, hogy egy akkora két lábon járó fehér macska beszél hozzájuk, mint ő maga. A másik festett arcú alacsony fekete ember kevésbé lepte meg. Sejtése szerint valami nagyon elvont afrikai csoportból kerülhetett ide.

– Korun sama! Mr. Popo! Ő itt Molly, a legokosabb lány, akit ismerek.

– Hello! – engedett el Molly, egy zavart köszönést, Sosem gondolkozott azon, hogy az öregúr minek gondolja.

– Ő itt Korin Sama, a föld kamija, vagyis ő az, akit ti Istennek neveztek. Ő Pedig Mr.Popo, aki talán már ezer év óta is szolgálja a föld Isteneit. A fekete ember mosolygott, így a lány is visszamosolygott rá, féléken hátrahúzva a kezeit.

Néhány perc elteltével kellemes teázgatás közben, a palota ebédlőjében, Korin az állát vakargatva figyelte az idegen írásjelekkel teli papírlapot.

– Talán tényleg igazad van, namek nyelv lehet – nyújtotta a papírt Mr. Popo felé.

– Ha az előző Kami élne – ő talán meg tudná mondani.

– Ez tényleg az – helyeselt Mr. Popo – de sajnos, nem tudom mit jelentenek.

– Arra gondoltunk, hogy egyféle segélykérés lehet, az egyik védőbolygót, megtámadták, az üzenet onnan jött.

– Nem lehet, hogy az Új namekről küldték? – kérdezte Korin.

– Nem, Az Új namek, környéke szerencsére tiszta, de ha az egy hódító faj....

– Akkor veszélyben a föld is. Sajnálom, hogy nem vagyok Dende, rá lenne most szükség.

– Ugyan, nem tehetsz róla Korin! – dörzsölte meg a halántékát Thrunks. – Dende halála után, Gohan és én, mindent megtettünk, hogy a föld a lehető legnagyobb biztonságban legyen.

– Mr. Popo, kérlek hozz még egy kis süteményt! – adta ki az utasítást Korin, és mikor a szolga, eltűnt az palota ajtaja mögött – odasúgta Thrunksnak.

– Ha ez egy invázió, a sárkánygömbök, és a harcosok nélkül nagy eséllyel végünk. Nem akarom, hogy aggódjon – intett szemével a szolga után, akkor napokig hallgathatom a jajgatását.

– Hacsak kétszáz évvel korábban történik mindez – csóválta a fejét Thrunks.

– És mi van a fegyver arzenállal? Ha egy részét, valahogy át tudnánk szállítani... – kérdezte a lány.

– Nem tudjuk mivel állunk szembe pontosan, az a baj kedvesem. A fegyvereknek meg vannak a határai – nyöszörgött Korin,

– De nem árt ha viszek magammal néhányat, más esélyem, úgy sincs – töprengett félhangosan Thrunks.

– Viszünk!

– Nem, Molly ez veszélyes!

– Na nem gondolja, hogy hagyom egyedül menni! Ha már idehozott! Vegye tudomásul, hogy megyek! – állt mérgében a lány az asztaltól, és szinte sikította a szavakat.

– Nyugalom! Nyugalom! – kapta maga elé mancsait Korin, elvörösödve figyelve, ahogy az öregember pár szál éppen maradt haját, szinte kiordítják a helyéről.

– Megyek kifújom magamból az idegbajt egy kicsit, de nem merészeljen elmenni nélkülem! – rakta Molly a mutató ujját, egészen a férfi orra elé. Kiviharzott a palota elé, jó néhány pillanatnyi csendet hagyva maga után.

– Indulatos egy kislány meg kell hagyni! – forgatta a szemét Korin – Nagyon is emlékeztet édesanyádra.

Thrunks egy pillanatra úgy érezte, mintha mellkason vágták volna, de csak nyelt egy nagyot. Az élete vége felé járt, és jövőbeni énjének sikerült olyan jól megkavarni az életét, hogy magányos farkasként tengődött. Valóban fontos volt neki a lány, a kíváncsian csillogó szemével, és félhosszú hajával, de nem merte soha a nőt nézni benne.

 Aztán megérezte a bizsergést, a levegő besürősödését , minden szőrszál felállt a testén. A szíve minden egyes dobbanása a halántékában lüktetett: Ez KI, és micsoda KI! És ez ismerős karcossága, ezt ismerem! Ez Lehetetlen! – hasított a tudatába a felismerés. A következő pillanatban, Mr. Popo szinte rájuk szakította az ajtót.

– Jaj Uram! Jaj Istenek a sárkánygömbök... – Korin, és Thrunks azonnal a palota elé sietett, miközben, meghallották, Molly hangját.

– Azonnal álljon meg! Ne közelítsen, hallja!

Alig egy perccel előbb a lány éppen nagy levegővételekkel, próbálta leküldeni a torkában felkapaszkodó feszültséget, amikor az alak megjelent a kávéscsésze szélén. Sokkal magasabb volt egy embernél, a bőre zöld volt, fején fehér turbán, a vállain, hatalmas tömésű köpeny, ami mégis olyan könnyen lebegett a szélben, testén lila ruha. A karjait rózsaszín szelvények borították. A lányt mintha hátba vágta volna rémület, sikítani akart, de csak a mandzsettáját nyomta meg, és azonnal az idegenre fogta a fegyverét, mikor az határozottan elindult felé! Fogalma se volt, hogyan ejtette ki a szavakat. Az alak egészen közvetlen elé állt, és mikor látta, hogy az ujja ravaszon van, csak ennyit mondott,

– Na rajta!

– Molly... – hallotta meg az öregember kiáltását a háta mögül, miközben elsütötte a fegyvert,

– ….ne! – érkezett meg, a kiáltás második fele, de addigra már füst borította el a nő fölé magasodó alakot. A lány arra gondolt, hogy megölte ezt a valamit.

– Ó Nagyuram! Ifjú sátán! – kiáltott Korin, és Mr. Popo, szinte egyszerre az ajtóból.

– Ő barát Molly – mondta végül Thrunks. A lány kétségbeesett, valóban megölt egy barátot?

– Sajnálom Mr. Thrunks! Én nem tudtam, én nem gondoltam!

A parkot rekedtes nevetés rázta meg. A füst elkezdett oszlani, a mögötte felsejlő alak jóízűen kacagott, és épp lesöpörte a találat helyét, ami csak a ruháján hagyott nyomon.

– Ez csiklandoz – mondta végül, gúnyos vigyorral az arcán.

– Ifjú sátán! – mosolygott az öreg, Molly megesküdött volna, hogy gyermeki rajongással telik meg a szeme. Az alak ránézett, tágra nyitotta szemeit, az arca szigorú lett, majd Korinra és Mr. Popora nézett.

– Nincs erre idő. Hol van Dende?

D-B-Z az utolsó háború: 5. Fejezet

 

Tetemre hívás

- Kami!

Álmot látott. Apró zöld kezeket ismeretlen virágok között, gyermeki nevető arcot. Futkosó lépteket egy ismeretlen mezőn barátságos rovarokkal. Apró volt ő is, szinte szökellt vele, tudta, hogy társak, bátran nyújtotta kezét. 

- Khambala .. – mormolta Sátán, szája szélén kicsordult a nyál. Talpra pattant, hatalmas Kít érzett maga mellett. Porcikái megfeszültek, támadásra, vagy akár kitörésre készült. De ez más volt, ez nem akart ártani, az ereje ellenére sem.

- Kami! – Hallotta meg az árulkodó nevet, háta megfeszült, és csak a fejét fordította hátra, hogy pillantást vessen a régi nevet emlegetőre.

- Nem vagyok Kami! – recsegte vissza.

- Nem?! – Jóval több vagy annál – Sátán megfordult, akaratlanul, mert Kami szinte tolta az idegen felé. Végig mérte, egy köpenyes harcos alak állt előtte, aki vállára ejtette csuklyáját, hogy láthatóvá váljon zöld bőre, amit felcserzett az idő, szúrós, de kegyes egyszemes tekintette, árulkodó fülei, a csápjai, és hegyes fogazata elárulta, hogy tagadhatatlanul egy nameksein állt vele szemben. Idősödő bőre acélos izmokat takart.

-Haldokolsz – fonta keresztbe maga előtt kezeit sátán, miközben zavarát próbálta leplezni. Kami érzelmei fojtogatták, és alig tudta lefékezni magában a feltörekvő indulatokat, szinte a gyomrában csomósodott az érzés, hogy Khambalával áll szemben

-Te viszont jobb formában vagy mint egykoron – Sátán szó nélkül hagyta a csípős megjegyzést, csak kiszáradt ajkait nyalta meg nyelvével. Emlékképek százai játszódtak előtte.

-Emlékszem rád – mondta végül – Mit akarsz tőlem?

-Egyesülni veled.

-Mi? – sátán szemei a döbbenettől felizzottak.

-Menj el innen! – mondta kis idő elteltével, hátat fordított vendégének, köpenye lágyan suhant erős tagjai után.

-A népem, a bolygóm elpusztul, ha elmegyek, és ez pokoli Leader, nem fog megállni, a te világod lesz a következő.

-Miért érdekelne, hiszen halott vagyok? – Khambala szeme ravaszul csillant fel.

-Akkor az erő sem érdekel, ami velem jár? – Sátán szótlan maradt csak lehunyta fekete szempillákkal takart szemeit.

-És mi lesz, ha én semmisülök meg, elveszed mindenem?

-Nézz rám, se veled se nélküled, én ezt nem élem túl! – tárta szét köpenyét Khambala, felfedve sérüléseit. Sátán egy bólintással méltatta őszinteségét.

-Neked, adom minden tudásom, és hatalmam. Cserébe csak annyit kérek mentsd meg és gondoskodj a Khaláról. A leghatalmasabb harcossá válhatsz az univerzumban, Ifjú Sátán. Ugye ez a neved?

-Ez! – suttogta Sátán, miközben a gondolatai őrült sebességgel váltották egymást.

-Nincs sok időm – sóhajtott Khambala.

-Érzem. Legyen! – lépett oda Sátán Khambalához, alig tudott a lábán megállni olyan erő sodorta magával, még Kaminál, sem érzett ilyen energiát, úgy érezte minden sejtje atomjaira hullik. Aztán sötét lett, hallotta, ahogy valaki az apjának szólítja. Kinyitotta szemeit, de csak a sötétséget látta szeme előtt, pihegett a testében áramló vihartól.

-És most? – kérdezte, önmagától.

Most feltámadunk – válaszolta Khambala, valahonnan a zsigereiből.

D-B-Z az utolsó háború 4. Fejezet

 Elfeledett világ

A páncélba öltözött idegen a ködöt fürkészte, az arcán lévő prizmán adatok cikáztak, ő maga fogcsikorgatva vette tudomásul őket. Át akarta ugrani a ködöt és az űrt, hogy mindenkivel végezzen, de a lelke mélyén tudta, egyedül csak álmokat kerget. A sereg, csak sereg volt az ellenségek pedig egy – két shian rakétán kívül nem nagyon zavartatták magukat. Néhány harcossal talán képes lenne végezni, de ahogy a fekete harcos, szinte darabokra szedte a királyt. A királyt, akit halhatatlannak hitt. A királyt aki rátalált, aki felnevelte, akit szinte tolvajként kellett ellopniuk, hogy életben maradjon. A királyt, akit a legnagyobb harcosnak hitt, akit valaha látott. Életében először félt attól, hogy a barlangok mélyének egyikében, megtörténik a megváltozhatatlan. Vett egy nagy levegőt, elrugaszkodott földtől, és a feje fölött elterülő ködbe vetette magát. Röviddel később, végig vágtatott a barlangon, próbált nem beszélni, az ott jelenlévő túlélőkhöz. Ő mégis csak egy harcos volt, de tagadhatatlanul, aggódó szemek sokasága követte mozdulatait, pedig igyekezett a lehető leggyorsabban a hercegnő nyomára bukkanni. Nem volt nehéz, a jellegzetes virágillat egyenesen mutatta merre felé menjen.

-Szinte minden khale aggódik – szólalt meg végül, egy a kisebb helységbe lépve, amit ugyanúgy apró fénylámpások világították, meg mint a többit, középen egy sebtében összetákolt ágyon, egy méretes smaragd színű test hevert. Szaggatottan lélegzett. Bárki naivan azt hitte volna, hogy alszik, de ez a test sosem tűnt még ennyire fáradtnak, és öregnek.

-Beszéltem hozzájuk, de volt aki látta, a királyukat elbukni. – lépett oda, az ágyhoz, magasan karcsúan, egy nő. Finom ujjaival, megsimította, az izmos öreg test kezét. Csuklyája, a vállaira omlott. Felfedve zöld arcát keretező vastag fekete hajfonatait. Szeme szomorúan ragyogott.

-Életben marad?

-Mindent megteszek, de soha nem volt még ilyen.

-Helyre tudod hozni – csapta le a harcos sisakját, az ágy szélére, feltárult csinos arca, szúrós fekete, de nagy kerek szemeivel. A szemöldökét ráncolta, mint oly sokszor az évek alatt.

-Nem tudom, Ganasa – válaszolt a zöld arcú, elnyomta feltörekedő kétségbeesést, csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

-Számtalan csatában, vett részt, te pedig mindig rendbe hoztad.

- Ez most más.

- Jesiere! – szólalt meg lassan az ágyon heverő test, mire a smaragd bőrű nő, ösztönösen megfogta, az övéhez képest óriási kézfejet.

- Atyám!

-Kérlek, hagyj magamra Ganasaval, csak egy kis időre – a nő lehajtotta fejét, és engedelmesen elhagyta a szobát. Suttogott valamit, mire a köd egy apró szelete, ami bolygó fölött lebegett követte őt. Nem akart hallgatózni, úgy érezte elvesztek, bár arcára, közömbös előkelőséget varázsolva, mosolyogva, és megértően ment oda, a khalik egy csoportjához.

…....................................................................................................................................................................

- Királyom? – lépett közelebb Ganasa az ágyhoz, nem térdelt le, ahogy máskor sem. A ráncos sérült arc, mosolygott büszkeségén.

- Eljött a végem, Ganasa.

- Nem – válaszolt határozottan a nő – Most nem adhatja fel! – kezét ökölbe szorította, hogy a vér is kicsordult belőle. 

- Nincs időnk vitatkozni – próbált meg az elgyötört király felülni, a nő azonnal segített neki, A nő világa odabenn összetört, sosem fogadott el a király senkitől sem segítséget, de most képtelen volt felülni egyedül. Nézte őt és engedelmesen hallgatott.

- Jesiere rendbe hozza önt! – mondta végül. 

- Nem! Jesierenek a khalik védelmével kell törődnie, nem velem. 

- De!

- Megpróbálta, Ganasa, de nem tud rajtam segíteni. Az a lény túlzottan összetört, túl nagy hatalma! – csattogtak a király fogai a tehetetlenségtől. Fél, éppen maradt szemében könnyek gyűltek. Miattam jött ide. 

- Mi? 

- Az erőmet akarja. 

- Azt csak úgy kaphatja meg, ha önként odaadja, vagy ….. 

- A megölésem az egyszerűbb módja. 

- És így nincs kockázat. 

- Jesiere lenne erre a legjobb választás, de ő.

-Ő csak egy félvér boszorkány – fejezte be a király a választ.

 - Felemésztené az erőm és a bolygó elpusztulna. Talán találtam valakit, 

- Uram?

- Még kell egy kis idő. Szólj a húgodnak, szükségem lesz a tudására.

A fekete ködön túl, amit khalik védelmére telepedett a bolygó kisebb részére, a városok romjain űrhajók pihentek. A füstből kibújó napsütésben, egy éjsötét magas lény, tagolt páncéljában, magára tekert szelvényezett farkával, némán fürkészte a sötétséget. Kít keresett, először Khambalaét, de ahogy teltek az órák már bármilyen Kínek örült volna. De köd elnyelt mindent, Khambalát is. Akarta az erejét, tudta ha megszerzi, a környező öt bolygót és akár a hetes univerzumot is uralhatja. Ökölbe szorította ujjait a fogát csikorgatta. Alá becsülte az ellenfelét, Hetek óta harcoltak, mire felül kerekedett, de így sem tudta megtörni Khambalát, aki inkább a halált választotta mintsem a szövetségét.

-Átkozott jószívű marha! Morogta – miközben a talajra érkezett, az emberei nyüzsgésébe. Sárga kerek szemeit résnyire húzta, mikor meglátta, az őrök egy részének kis csoportját. Határozott léptekkel ment hozzájuk.

-Nos?

-Leader Nagy úr! Semmi nyoma. Ha tudtuk volna, hogy nincs leláncolva. 

-Ahha ha ha ha – pördült meg Leader, farkával arcon ütve az egyik, őrt, a másik nem volt ilyen szerencsés kitekerte a nyakát. Széttárta ujjait, vörös energia nyalábot kilőve, a maradék háromra. Nemtörődömséggel fordított hátat a kráternek, ami a támadása után maradt, hamvakkal az alján.

 -Valami átkozott boszorkányság – gondolta. 

-Úgy sem bujkálhatsz örökké! – ordította – Tudom, hogy hallasz! – Apránként fogom összetiporni a szép kis világodat.

D-B-Z az utolsó háború( 3. fejezet)

 

Látomás

Sátán hidegen metsző levegőre riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. – Itt van ez, csupán álmodtam – gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol – de nem értette, még mindig vette a levegőt, még akkor is, ha minden egyes lélegzettől szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit – Hol vagyok? – kérdezte magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt, nekitámaszkodott a mellette lévő márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére – A francba! – hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a tekintete.

– Ez öreg – hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra regenerálja a karját, vagy talán magát is.

 – Ó nem Kami Sama lettem! – rázta a fejét, az a vén róka, hát végül is ő győzött! – nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett, miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent, nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de tagadhatatlanul gyönyörű. Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer, vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.

– Add, nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod, és a birodalmad! – érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik. Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át a kezét.

– Nem!! – morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt egykor.

– Látomás – sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte magát. 

–  Ó hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled. Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán, magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét. Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt. Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már, így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a nyál vékony szája szélén. 

– Atyám! – ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette, szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó szemekkel, fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót. Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül, elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új idegen névvel játszott a nyelve hegyén.

– Khambala, Khambala – ismételgette újra és újra.

Művésztől, a művészetet kedvelőknek, és az újabb "isteni" generációknak is(saját alkotói vélemény)

Dühös vagyok, elviselhetetlenül dühös. Az utóbbi évtizedekben felnőtt egy olyan "isteni generáció", hogy akkora az önimádata, hogy úgy gondolja, ő aztán megmondja a tutit, mert neki nem tetszik egy két neves művész arca. Nos ha ezen generáció tagja szerint rossz az a bizonyos alkotás(persze ezt nem így fejezik ki), akkor keményen odateszi magát, mert ő aztán mondjuk a film és regény kritikusok elitje, és ha valaki megkopogtatja azt a bizonyos buksiját, hogy "Figyelj drága, hogy merészelsz ilyen hangnemet ütni meg, egy nálad sokkal magasabban lévő közszereplőről, vagy egyáltalán bárkiről?" Akkor aztán jön az illetőre a fekete leves, főként ha azt a csodás stílust adja vissza, ahogy a korunk "istenije" az előzőekben megnyilvánult.

Szóval tisztázás végett:

Egy művész alkot. A zenész dönti el, hogy milyen hangszerekkel, zenész társakkal dolgozik. Milyen dalszövegeket ír, milyen fellépő ruhát hord. Igaz, ma már a ruháját, és hogy miből mennyi koncertet és hol ad, nem mindig csak ő dönti el. A zenéjét és mondjuk az énekes hangját lehet szeretni, nem szeretni, a szöveggel együtt érezni, de ez nem befolyásolhatja, hogy miről és hogyan szól a dal, mert az a zenész tulajdona, és csakis az ő jogában ál eldönteni, hogy mit kezd vele.

A festőnek nem a közönség fogja meghatározni hogy hogyan húzza az ecsetet, milyen színeket használjon, mi legyen a témája a képnek, ki vagy mi legyen a modell.

Amikor egy író, könyvet ír, vagy egy költő verset, majd ő eldönti a témát, a hangulatot, zeneiséget. Íróként a karaktereink a mieink. Van aki hónapokat tölt karakterépítéssel, háttérkutatással. Ha mi szőkének írunk le egy karaktert szándékosan írjuk szőkének, ha mogorvának festjük le, akkor se fogjuk mosolygósra változtatni. A történetet is szándékosan írjuk olyannak amilyen, és még a regény műfaját, de még a nézőpontját sem véletlenül választjuk meg. Ami a papírra kerül, az a gyermek a miénk. Amennyiben társadalmi nézeteiket is beleírjuk, az is a miénk. El lehet fogadni, vagy normális hangnemben véleményt alkotni, de attól, hogy még valami "isteninek" nem tetszik és ezt sértő módon kifejezi, attól még nem fogjuk újra írni. Esetleg a lektor vagy a kiadó kéri a könyv átírását, az már teljesen más történet. Amennyiben a történet filmvászonra kerül, az írónak van némi beleszólása a szereplőválogatásba, és a történet feldolgozásába, de ez helyzet függő. 

Ami pedig, a tengeren túli filmek, sokszor elő és utó kritizálását illeti. Minden filmkészítőnek joga van azt kezdeni az alkotásával, amit akar. A munkáját csak a filmet készítő munkatársak befolyásolják, ha még képlékeny állapotú az ötlet. Senkit nem fog érdekelni Holywoodban, hogy mi kit akarunk, vagy kit nem akarunk látni egy adott szerepben. Mit szeretnénk, ha benne lenne  valami egy történetben, vagy nem. Meg van ott is az az ember, aki azért kapja a fizetését, hogy megmondja, hogy mit fogunk látni, mondjuk a forgatókönyv írók stb.. A kész eredményt persze lehet, majd véleményezni, de nem hinném, hogy ott bárkit is érdekelne, esetleg addig, amíg a kis hazánkban forgat. Körülbelül olyan kis pont vagyunk, mi ott, hogy "talán", tudnak a létezésünkről, és nyilván ez sem ok nélkül van. Igaz az elődeink nagyon is az élen jártak, de valahogy mi magyarok azt az esélyt is, elbaltáztuk, hogy igazán nevünk legyen odakinn. 

A művészetben tevékenykedni, iszonyatosan kemény munka. Senkinek a körme hegyéért nem adnak, milliókat, meg ingyen könyvkiadást csak úgy. Semelyik színésznek nem pottyan a semmiért az ölébe egy adott szerep. Van olyan zenész, aki napokat agyal egy odaillő hangon stb. A színészek hónapokat készülnek egy adott szerepre, sokszor kőkeményen sanyargatva magukat, testileg - lelkileg, és még lehet sorolni.

Természetesen, megértem én azt, hogy mindenki nem lehet mindenkinek szimpatikus, Nálam is van olyan színész, művész, énekes, akinek a munkáitól a falra mászom, de jelzem, hogy XY nekem nem a férfiideál, vagy nem szeretem ezt a színésznőt, mert mondjuk nekem kevés arckifejezést használ. Ez úgy bele is fér, ha bántok, akkor okkal és bizonyítottan teszem, volt erre is példa, de forrás megjelöléssel.

Ami viszont, visszataszító: bármelyik művész fölött, az etnikai hovatartozása, a kora, szexuális hovatartozása, külseje, családi viszonyai és amennyiben a munkáját nem befolyásolja(színészeknél nem szokta), politikai nézetei miatt kritikát fogalmazni meg, legalább is, nyomdát nem tűrő, és sokszor sértő stílusban, ahogyan ez lenni szokott az "isteni generációnknál". Természetesen olyan emberekkel szemben teszik ezt, akikkel még valószínű személyes élményeik nincsenek, és mondjuk a sajtóból és világsajtóból ismerik őket. Érveiket alátámasztani, még csak élménnyel se tudják, a hivatalos forrásmegjelölést meg, hagyjuk.

És végül de nem utolsósorban, a magánélethez mindenkinek joga van. Az alkotást lehet kritizálni, a művészek munkáját is, de ne azért utáljunk már valakit, mert a magánéletben azt meri csinálni, amit akar. 

Leegyszerűsítve: Kedves közönség, az alkotásainkat értékeljétek azokat nektek szánjuk, a többi meg csak ránk tartozik. Mint emberről ítélkezni, meg maximálisan és csakis személyes tapasztalatok alapján helyes. Természetesen megértjük, ha valami nem úgy sikerül, meg nem úgy tetszik a munkáink közül, de személyeskedve megnyilvánulni...egy valójában ismeretlen emberről...

Ha már ezek a generációk sem tisztelik, mások egyéniségét, a művészekét sem, akkor nem merek bele gondolni, hogy kulturálisan és érzelmi intelligenciában  hova süllyed még ez az ország, de nem felfelé tartunk, az biztos.

Kalapács a kézben

 Bár ne léptem volna, soha 

 a szobába.

Tükrökkel teli, 

hívogatva engem 

hozzád.

Olyan véletlen volt, 

hogy beléd botoltam.

Átok vezette utam, 

kacajod felé,

a  tükrökben.

Csillogtak, és néhányuk

oly édesnek kínált téged, 

de kétkedést szült,

édes mosolyuk.

Ezért porrá tört szilánkuk

kalapácsom alatt.

S te nem voltál

ott.

Csak léptem és törtem,

véres kézzel.

Előttem ott álltál,

a végén.

Megszült az elmém

felépítettelek.

Megálltam.

Összetörtem, az utolsó tükröt is.

Fekete belsejét,

érintve jöttem rá,

sosem voltál 

ott.

2024.1.20.