Még mindig...

Még mindig találok apróbb hiányosságokat a Gotham éjszakai árnyaival kapcsolatban. Azaz az eddig leírt történetben, az átszerkesztésén dolgozom, a kritikus logikai részeknek, még mindig  a türelmeteket kérem. Sok munka és ötlet vár rám egyébként is, és jelenleg az agysejteim feltöltés és ráhangolódás szintjén vannak, a közkedvelt denevérünkre.

Mentem, láttam, kalandoztam, hallgattam és beszéltem; azaz élménybeszámoló, az ország első verstabló avatásáról.

Szomorúnak indult a nap, lógott az eső lába. Kiléptem a bejárati ajtón, és azon imádkoztam, hogy ebben a latyakos időben, csak Jupiter, a majdnem kutyánk ne járjon itthon, mert akkor bizony le kell cserélnem frissen felhúzott világos nadrágomat. Megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy egyedül kapkodom nem éppen őzgida lábaimat a buszmegálló felé. Az éjjeli hajmosás is hiba volt, kóckoronám nem tudtam teljesen eldugni, szürke süsüm alá, a félénken potyogó esőcseppek elől.

- Remek diákokkal együtt! - morogtam az orrom alá. Tapasztalatból tudtam, hogy nem jó útitársak, úgy utaznak akár az ezer évet megélt harci- csigák, tíz körömmel kapaszkodnak az ülésekbe, és nem engednek más hátsófertályának- ó ha tudnák, hogy mennyi és mennyi átdolgozott év, állva vagy ülve vár még rájuk, igazán nem nyávognák a nagybetűs fáradtságukat. Igaz, mi sem voltunk különbek annak idején. Nem ért csalódás, lazán a busz közepére sétáltam, és az egyik csőnek támaszkodva megvetettem két lábam. Lebiggyedt a szám, a diák had közepén, aki hurrikánként foglalta el az összes helyet, egy apró öreg-mami tipegett. Szándékosan nem vettek tudomást a jelenlétéről, kérni nem mert helyet, így csak egy kapaszkodót talált mentsvárnak az országút hullámvasútján. Végighordoztam a tekintetem, az előttem lévő üléseken, akadt még volna ott hely, egy kis jóindulattal, csak a szándék hiányzott a fiatal tekintetekből.-Vajon, akkor is ilyenek lennének, ha a saját nagymamájuk állna ott bizonytalanul- tettem fel magamnak a költői kérdést, de nem avatkoztam közbe. Szeretek remetekén hozzáállni a társadalomhoz, és csak akkor beleolvadni, ha muszáj. Féltem, hogy elérjem a csatlakozást, és szerencsém volt, pár perc múlva, a miskolci busz ablakán bámultam ki, már ha az ablak felé fordulva történő álmodozás annak számít. Aztán a „nagyvárosba” érvén, megízleltem a technika újkorának büszkeségét, az okos telefon térképét

- Azért, valamire még is jó, a sok csodakütyü, ami ki nem kopna, jobb kezéből. Azért bőven körbe pislogtam a környezetem, és igyekeztem rejtegetni kis okost. Az ördög sosem alszik, főleg ha van támadási felülete, én pedig nem vagyok egy Jean -Cloude Van Damme.

- Bingó! – kiáltott az eszem némán, mikor megtaláltam az iskola termetes ajtaját, lelkesedésembe, majdnem kizártam egy szegény diákot. Jóképű, kis suhanc volt a lelkem. Én pedig majdnem egy órával korábban kérdeztem. A vendéglátó tanárok kissé zavartak, de rendkívül figyelmesek voltak, bár bevallom, hogy én inkább a közeg nosztalgikus levegőét igyekeztem beszívni

 - Hiába, azok a diákévek, de szépek is voltak! - a hangmérnökös fiúkat figyeltem hébe-hóba, hogy vajon tényleg ennyire érdekelte őket, az ami készülődik, vagy inkább az óráról való igazolt lógás hozza őket lázba. Kisvártatva, egy tündéri idős hölgy csatlakozott hozzám, az egyik írótársam: Aleva Sárosi Erzsébet, aki később egy verseskötettel is megajándékozott, nem kis meglepetésemre. Be is iktatom az esti olvasmányaim közé. Aztán megérkezett Zsoldos Árpád is, aki elárulta, hogy csupán hat író lesz jelen rajta és az alkotásokat előadó hölgyön kívül, is mindenkit megkérdez, erről- arról.

- Nagyszerű - gondoltam- alig emlékszem az írásaimra, megalkotom őket, és kész - Sajnos, a nevekkel és a számokkal is hadilábon állok, amint meghallom rögtön el is felejtem őket, csupán az arcok égnek belém nyomott hagyva éveken keresztül, és a szenvedély ahogy szinte egymás szavába vágva beszéltünk, örök szerelmünkről, az írásról. Aztán szépen beszivárgott a közönség, a jövőre érettségiző osztályok. Azon gondolkoztam, vajon melyik oldalon jobb ülni. Unottan, mint egykor hajdanán mi is, ülni az előadókkal szemben, és arra gondolni, hogy még mindig jobb ez a felállás, mint a dolgozatírás a másik teremben, vagy ülni az én helyemben, akinek a nyelve hegyén van az alkotás minden szenvedélye, de nem tudja csak papíron igazán kifejezni. Elvégre, azért író az ember. Bevallom, nem reménykedem, még csak titkon sem abban, hogy most rohanva szaladnak majd ezek a fiatalok a könyvespolcokhoz, és enni fogják az írásokat, de megnyugtat a tény, hogy mi sokat adtunk ma délelőtt, amiből talán néhány morzsa megmarad fiatal tudatunkban. Legyen az akár a zongora hangja, az őszi levelek zizegése a fán, a test bálványának sárba-hullása, egy beteg lélek reménysége, az örök hűség, Avalon pusztulása, vagy a „Szent tehén” derűje.Legalább egy jót kacagtunk a végén, amikor „lehullt a függöny”.

 Összefoglalva, egy élmény volt, önökkel hölgyeim és uraim, már a társaság megérte, és az iskolai óra egymás társaságát élvezve. A ráadás meg a lopva elfogyasztott búza téri szendvics, és egy két decis coca- cola, valamint egy bliccelő diák volt hazafelé menet.

 Mikor befordultam a csendes közbe, a két kis bogár kócos kutyám ázottan szaladt felém.Ennyit a világos nadrágról! – mosolyogtam, van mosópor és víz, mert két ilyen ördögfiókát visszafogni, hogy szeressék körbe a gazdájukat nem lehet. A szomorkás időnek is megvannak a maga előnyei, állatkáink hamar behúzódtak, így a gazdiknak is van egy kis szabadidejük. Holnap korán kezdődik a nap, és bizony rohanós lesz. Minden írótársamnak pedig azt kívánom, hogy sokszor öntse el őket a szenvedély, és megszülessen az üres papírral a varázslat.   

A képeken:

Írótársaim:  J. Simon Aranka,  Kühne Katalin, Szűcs Ilona, Aleva Sárosi Erzsébet, Szakács Anna,

Előadó művészünk: Kardos Katalin

ill: Zsoldos Árpád az Irodalmi Rádió főszerkesztője.

Lassan folytatódik a Batman Fanfiction is!!

Mindenkit szeretettel várok!

Születésnapomra

„Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:”

(Részlet: József Attila: Születésnapomra c. verséből)

Kesernyés emlékélmény,

Mellyel meglepem,

e későnyári estén;

Magam, magam

Átkok közt születtem én,

Szenvedély csöppjeként,

Apámtól, Anyámtól.

Királylányként álmodtam.

A tengeren hajóztam.

Szőke baba, babával.

Gondtalant álmodtam,

Diófa árnyékában,

S apró barna anyám,

Mesélt, csak mesélt.

S nem értettem,

könnyes szemét.

Mert siratta apámat,

Ki vígan siratta bánatát.

S végül vettük a sátorfát,

az asszony meg a lánya.

S elfogyasztottam pár mostohát.

S volt ki kezembe adta a kapát.

Kis rabszolga lettem,

Tanultam,dolgoztam, és ettem.

Szegény anyám, mást nem tehettem.

Sem én sem ő.

Megette az élet, alig élt negyven évet.

Szegény dolgos anya,

Ment kopaszon, a koporsóba.

Így hát, hazatértem én,

Vedelő apámhoz,s jóságos öreganyámhoz.

Ki csak görbén tipegett, a bicikli mellett.

Ordítozásos éjszakákon, tollat ragadtam én.

Így született számos költemény.

Mert csak szabadon álmodhattam én.

Még húsz sem lettem,

Befogadott az egyetem.

Az irodalom doktora,

lehettem volna,

de fogott isten vasmarka.

Nagyanyám, nagy hite,

Angyalokat repített ide.

S kikkel előbb csak társalgott,

utóbb megmutatták,

a másik világot.

Így maradt, a pia meg a munka.

Őszülő apám mellett,

ki lassan lebetegedett.

Megette a nedű,

s csupán a józan esze maradt.

És a béke évekig.

S én a csábító barna démon.

Megfúltam, a gondoskodás igája alatt.

De megadta apám, az apám.

S mire ő is csendben, búcsú nélkül távozott.

A lánya nagyot változott.

Erős, lapátkezű asszony lett.

Ki titkon, másvilágot .

Jár, körbejár.

S hogy ott, mit talál?

Ó nem, nem számít a halál.

Jöhetne holnap is.

Hiszed? Nem félnék egy percig is.

Én az átkozott, talán találok ott boldogságot?

* A képet Farkas Rudolf festőművész készítette

Reagálás Kertész Imre kijelentéseire

„Tapasztalataimra,az írói termékeimre a / nemzet/ nem tart igényt:” A fejlemények tükrében, felnőtt magyar emberként kijelentem, hogy tisztában vagyok azzal, hogy sajnos a mai társadalomban egyre kevésbé van igény az írói alkotásokra. Olyan korban élünk, ahol a technika vívmányai, az internet, a filmipar látvány dús alkotásai könnyedebb és kevésbé időigényes szórakozást kínálnak, mint sokszor nehézkesen megfogalmazott szépirodalmi alkotások. Habár sokak rendkívüli értéket képviselnek. Szolidaritást bárki iránt érzek, aki szenved, legyen az bármelyik nemzet szülöttje,de mélyen elítélem az irigységből, és hataloméhségből, elkövetett háborúkat, bárki is indítja el azokat. Magyar vagyok, ide születtem, itt is halok meg. Itt ismerek minden fűszálat, a felhők járásán ha vihar közeleg. Nem könnyű itt élni, szegényes kis országunkban, de a miénk. Őseink munkája van benne. A ma Magyarországában nem lehet íróként megélni, de aki csak közölni akar, élményt adni az olvasóinak, ez nem fogja visszatartani. Úgy gondolom, aki csak azért ír, hogy megvásárolják, az alkotásait, és semmi más nem motiválja, azt nevezhetjük megélhetési írónak.

"Részlet"

... Givenne ránézett mesterére, Mihail gyönyörű is lehetett volna, mint akár a biblia szerinti angyalok, de nem akart az lenni. Hatalmas szikár alakja, szinte ketté hasadt, ahogy ült a kőlépcsőkön, a lány mellett. Szürke megtépett csuklyás csuháját, szívesebben viselte, mint ragyogó páncélját. Ereje nem az öltözékéből áradt, hanem a megfáradt, emberek által érzett szeretettből, és az odaadásból fejedelme iránt. Kemény de rendkívül kimerült harcos volt, több ezer éves csaták végtelen pusztításával a háta mögött. Végtelen izzó tekintetével, ránézett a lányra, aki várta szavait, és kiéhezve az univerzum tudására.
- Tudod, valójában Isten rendkívül jó - hajtotta le fejét Mihail - az emberek mégis őt okolják, az őket érő veszedelmekért.Az őrültek már akkor beleverték az első szöget a koporsójukba, amikor az éjjelt is nappallá tették, és fittyet hánytak az Úr által kiszabott időtörvényekre. Olyan szerkezetek alkotnak, ami megöli fajtájukat, tán Isten adta a fegyvert a kezükbe? Ó nem gyermekem az önzés adta - állt fel,ökölbe szorítva csontos ujjait - Ezért harcoltam értük?- folyt végig sós könnye kiaszott szürkés bőrén.
- Mihail... - tanítványa a háta mögé ment, és habár a mellkasáig is alig ért, részvéttel tette a vállára a kezét.
- Mindent megadunk nekik- folytatta a mester- és nézd, a felemelkedés helyett, csak önmaguk pusztítják, minden tettükkel.