Vége, feladom.
Két őszinte év.
Szerelem volt,
Nem tagadom.
Az ellentétek vihara.
Szenvedély és józanság.
Mint a jég és tűz.
Betörtek, behódoltam.
Jött a vesztem, tudtam.
Én a hűvös, ész.
Te az arrogáns őrült.
Halálos kombináció.
Te ugrottál, és mentettelek.
Próbáltalak megtartani,
a szakadék szélén.
Mond, nem látod,
hogy papírból vannak
a szárnyaid,
És nem vagy igazából
angyal?
Mit kezdhetnék, a téveszmés
agyaddal ? !
Hazug a világ.
Mert szeret az lenni.
Ó kedves nem tudlak
megmenteni.
Zuhansz, önimádattól
átitatott lángoló szárnyakkal.
Egy darabig repülsz még.
Aztán a porba hullsz.
Feledés porában szépséged.
Kit érdekel, majd az egyéniséged,
ami színészet csupán.
Maradsz ostoba ember,
Aki, ugyan még mer,
de már nem nyer.
Öreg vén vesztes kutya.
Csak ennyi leszel,
Mint számtalan elődöd.
Az idő könyörtelen.
Nem mentheted a bőröd.
Ostoba ember.
Papírmasé szárnyakkal.
Nem létezik angyal.
A halhatatlanság elixíre,
Nem nyerhető el,
Karizmával.
Ahhoz szív kell,
ami benned volt, egykor.
Míg el nem borította fejed
az eszme,
Hogy te, mindenkinél
nagyobb vagy.
És vége, megtanultam:
Nem lehet mindenkit
megmenteni.
Van, akit hagyni kell
lezuhanni.
