D-B-Z az útolsó háború( 2 fejezet)

2.

A munka hőse

Molly intelligens lány volt, már tíz éve dolgozott a föld legnagyobb vállalatának kutatási részlegén. Vagyis, inkább a mindenes részlegén. Bár mostanában gyakran gondolkozott azon, hogy a szándékai, miszerint jobbá teszi a világot valóban megvalósulnak -e. Egy földön élt , ahol minden meg volt, a béke, az étel, ami a mindennapi élethez kell. Egy üres végtelenül magányos élethez, ami az övé volt, vagy talán nem is övé. A vállalaté, az űré, az embereké, a kadétoké. Kamaszként, mindig is mondogatták a visszavonuló, könyveit bújó lánynak: - Sose lesz barátod!

-Hát igazuk volt!- dőlt hátra a lány a térhatású holografikus képernyő előtti székben. Degeszre kereste a zsebeit, de egy férfival sem tudta megértetni magát, már ha talált volna olyan férfinak nevezhető humanoidot, aki legalább annyira maradi lett volna, mint ő. Nem számított volna csúnya nőnek, úgy két – három száz éve, de félhosszú fekete hajával, és ragyogó módosítás nélküli szemével, kirívónak számított. Nem érezte magát a földre valónak, napjait csupán a fura tolószékes iparmágnás édesítette meg, legalább vele értelmesen el tudott beszélgetni. Felvette szemüvegét, és fülhallgatóját, majd bepötyögte a kódot a számítógép függőleges képernyőjén.

-Üdvözlöm Mercury - hallotta meg a kibernetikus agy lágy hangú üdvözlését – a Piccolo1, az Unocorn 17-re állt. Hangzott a kúrta, átlagos fülnek, kicsit érthetetlen tájékoztatás.

Helyezze a maximális értékre a nagyítást - adta ki az utasítást a lány, mire az Piccolo1 nevű óriási távcső, némi mormogó hang kíséretében, kinyújtóztatta több emeletnyi nyakát, hogy a kérdéses bolygó látványa szépen kivehetővé vált a fiatal lány szobájában. Molly idegesen a szájához kapta a körme hegyét. Gyermekként rögtön a körmét rágta, ha valami izgalmasat talált, de az idő elteltével, a rossz szokás, csak egy tétova mozdulattá szelídült.

- Számítógép, kérlek intézz azonnali hívást Trunk úrnak!

- A kapcsolat létrejött.

- Itt Trunk úr személyes asszisztense beszél - szólalt meg egy vékony női hang néhány másodpercnyi késéssel pedig a hologram képe, már Mollyval nézett szembe enyhe sajnálattal, és nemtörődömséggel a szemében.

- Mr. Trunk, jelenleg nem ér rá, kérem hívja vissza később.

- Azt nem lehet, azonnal beszélnem kell vele!- mondta erélyesen a lány.

-Épp a gyógytornáján van, visszahívjuk később.

- Vészhelyzet van, érti! – csapott az asztalra Molly, miközben a képernyő másik sarkában egy űrbéli invázió kezdete rajzolódott ki.

- El tudom képzelni - ásított, az asszisztens.

- Nézze, azonnal kapcsolja, mert ha nem nagyon megbánja érti. Trunk úr, ha meg tudja azonnal el fogja bocsájtani, ez nem vicc! - kiabálta, miközben feszültségében, felállt a székéről, és úgy üvöltözött a hologram nővel. Mire az meglepett arccal, egy pillanatra megrezzent, és megszólalt.

- Egy másodperc - mondta, és a képernyőn látszódott, ahogy az előtte lévő pult felé nyúl, a képe pedig elhalványulva jelezte, hogy a kapcsolat megszakadt.

A lány tehetetlenségében rágta a szája szélét. Most először akarta elérni az öregembert, pedig legalább tíz éve a Capsule Crop szolgálatában állt. Benne volt az alkalmazotti tisztelet, és valamennyire az emberé is. Az igazság az volt, hogy egyedül az öreg volt talán az egyetlen még érző lény a lány környezetében. Legalábbis Molly iránt. Ő nem volt mások szemében több egy szürke egérnél, vagy még annyi sem. Várt egy pár percet, aztán elkeseredve vett tudomást arról, hogy a kis öreg nem fog válaszolni a hívására, és kiadta az utasítást.

- Számítógép, kérek minden információt az Unocom bolygóról! - Fel - alá járkált a helységben, hallgatva a gép monoton hangját, miszerint a bolygó életre alkalmas, körülötte egy nap és két hold kering, illetve, annak nagyságát, a gép villámgyorsan a lány értésére adta, illetve azt is, hogy milyen messze van a földtől. Mire a lány felkapta a fejét, a gép a holografikus képernyő elé lendült, és villámgyorsan cikázni kezdtek rajta az ujjai.

- Figyelmeztetnem kell, hogy ezek szigorúan bizalmas fájlok!- mondta, a gép.

- Pert pillanat ez nem igazán érdekel – csettintett a lány, a nyelvével - majd alig egy fél perc elteltével, lehorgasztotta formás fejét, és felsóhajtott - ez nem lehet, ennyivel , nem intézhetik csak el.

- Mégis, mit nem intézhetnek el, kedvesem? - hallotta meg a milliárdos hangját a háta mögül.

- Hát itt van Mr. Trunks! - lelkesedett fel egy pillanatra a fiatal nő.

- Nos, úgy gondolom, nem igazán volt más választásom, miután az asszisztensemet megfenyegették a nevemben a kirúgással, ha azon nyomban nem értesít a hívásáról, és ez nem csak merészségre vall, hanem még engem is gondolkodásra késztet. Hogyan lehet, hogy a legintelligensebb dolgozó, az egész vállalatnál, bárkit is megfenyeget a nevemben? - a lány meg is rémült volna, de az idős férfi bátorítóan mosolygott rá -Tehát, mi történt?- mert remélem nem csak csevegésre van szándékában meghívni.

- Ezt látnia kell uram – mutatott a képernyőre lány- ez az Unocom egy. A bolygó ahová, az üzeneteket küldtük...

- Mert a számításaink szerint, lehetséges az élet a bolygón - fejezte be Molly gondolatait a férfi, egy darabig nézte a képernyőt, majd felegyenesedett a székéből, bár kissé felszisszent, hiába azok a fránya térdizületek, a sok év műtőasztalai lettek, és recsegek-ropogtak, testének terhe alatt.

- Megkérhetném, kedvesem, hogy egy pár perc erejéig hagyjon magamra, ráncolta homlokát az öreg, dús ezüstszínű üstöke alatt.

- Természetesen -hagyta maga mögött, saját irodáját, Molly, de csak épp a folyosóig, és ott is épp az ajtó elé. Nem hallgatózott, csak kétségbeesetten keresett támaszfélét, a hátának. Reménykedett abban, hogy amit s képernyőn látott csupán álom, vagy csak egy haldokló csillag. Úgy érezte , hogy órák, sőt napok vesznek el a semmiben, miközben várja hogy újra beléphessen a helységben. Bár nem tudta, hogy valóban be akar -e még menni a szobába. Mikor a főnöke visszahívta, olyan lassan indult a komputer elé, mintha ezer kéz húzná, az ellenkező irányba.

- Amit lát az sajnos, egy invázió, amibe a föld kormányai nem akarnak beleavatkozni, ha van élet, azon a bolygón, ha nincs, de nyilvánvalóan van, vagy mi másért, akarná, bárki is elfoglalni. Pár napja, több műhold, is ezt az üzenetet kapta, kódolt jel formájában., mire mintegy érintésre Molly szemei előtt vadidegen írásjelek cikáztak, de ő aki annyi nyelven beszélt, teljesen idegenül nézett rájuk.

- Én sajnos... fogalmam sincs, miről szól ez az üzenet - vallotta be kelletlenül a lány. Trunks elmosolyodott segítséget kérve az asztalnak támasztotta a csípőjét, hogy egyenesen nézhessen a lány szemébe

- Nos nekem sincs igazán - mondta, de már ezekkel az írásjelekkel találkoztam, és sejtésem szerint valamiféle kapcsolatban van a namek nyelvvel, és azt hiszem ismerek valakit, aki talán segíthet.

- Bocsánat, de milyen nyelvet is mondott? Azt hiszem rosszul hallottam valamit.

- Semmi baja a fülének Molly, Namek nyelvet mondtam. A lány kék szemén, és döbbent arcán, egyértelműen látszott, hogy egy kicsit sok információt kapott hirtelen, vagy is inkább feldolgozhatatlan ismeretet.

- Soha nem hallottam, még Namek népről - jegyezte, meg halkan. Hacsak nem valamelyik földi nép, nyelvjárási neve - mire az öreg visszafogottan kuncogott

- Üljön le kislány ! - mondta, mire Molly engedelmeskedve, roggyant bele, a kifordított székébe – Soha nem akartam, hogy ezeket a mondatokat bárkinek is elmondjam valaha- sóhajtott Trunks, felé fordulva - de a föld, nem olyan, mint amilyennek megismerte, és az univerzum sem olyan, mint ahogy az emberek ismerik. Legalábbis mostanság olyan volt, illetve úgy kétszáz éve. Számítógép háromdimenziós térképet kérek, az OVA, és a NEPTO csillagrendszerekről.

- Látja, itt ezt, ezt, ezt és ezt a bolygót, illetve, itt az Unocom. Ez a harmadik itt a sorban, az új Namek, nos Gohan barátommal, aki sajnos már nincs harminc éve, az élők között, térképeztük fel, a két csillagrendszert. Elvégre elérhetővé akartuk tenni, vészhelyzet esetén a föld evakuálást.

- Vészhelyzetben?

- Nos, ha így középre állunk... Jöjjön! - hívta oda a lányt, és állította maga elé középre - így mi vagyunk föld – intett körbe a fejével.

- Molly szemei felragyogtak a felfedezéstől, értem tehát az öt bolygó, mintegy természetes védelmi háló veszik körbe a földet?! - a válasz csak egy mosoly volt.

- Még jó, hogy egy bolygót, nem olyan egyszerű eltüntetni - sóhajtott fel a lány, megkönnyebbülten.

- Nos sajnos ezt a föld, mindenható kormányai is így gondolják, de higgye el kedvesem, volt az univerzumban, egykor nem egy olyan erő, aki képes volt bolygók elsöprésére.

-Ugyan - rántotta meg finoman a vállát a lány, de ránézve, az öreg tekintete olyan komoly volt, mintha egy temetési menet kellős közepén állnának.

- Ön most, ugye nem viccel? Na de hát, honnan tud, minderről?

- Kedveském - szenvedte vissza magát a vissza a kerekesszékbe a férfi - ha van bárki, aki otthon várja, aki szereti, vegye ki az összes szabadságát, és szeresse, vagy jöjjön velem, szükségem van valakire, akinek a kibertér, olyan, mint a saját otthona. Én, most a 02-esbe megyek, és felkészülök az útra.

- A Kiborggal?- utalt, a kiber technológiával, működő, félig - ember robot prototípusára, ami egy a lyukszerű teremben volt tárolva, a cég alagsorában. Az öreg bólintott, miközben könnyedén kigurult az ajtón. A lány pedig ott maradt állva, pupillái kitágultak – Számítógép, mentsd az üzenet nekem MIT-re, aztán kapcsolj ki. Miután, minden elhalkult, csupán az asztali lámpa világította meg fiatal arcát. Hallotta, érezte a saját szívének lüktetését, ami, csak duh, duh, duh duh... kalimpált. Még az érettségijén sem izgult ennyire, de most, most ez az érzés valami egészen más volt. Most nem Molly a szürke kis tudós kisegér volt, nem most többnek érezte magát. Mintha nem is ő lenne, tudta, nincs tétje, a maradásának. Egyedül maradna, a gondolataival, mihelyt az otthonában kialszanak a fények. Hát nem mindegy, hogy hol, csak azt tudta, hogy ott a távoli kis zöld bolygón, talán háború zajlik, és érzi, lehet eléri a földet, a földet, amit úgy szerethetne, de mégis csak az otthona.

A 2 helységben Trunks felcsatolta, magát, az óriási Kiborgra, csak egy pillanatra érzett fájdalmat, addig, amíg a robot elektródái beszőtték, az agyának és a gerincének szükségszerű részeit. Az igazság szerint pokoli fájdalom volt, de az idős férfi, ebben a bizonyos pillanatban, az egyetlen volt, aki ezt a fájdalmat képes volt, még fogösszeszorítás nélkül is elviselni. Elvégre ő volt az utolsó élő csillagharcos. A mozgás pedig gyorssá vált a folyamattól, akárcsak egy párducnál. S bár nem idézte fel fénykorának bámulatos erejét, de azért így is meggyőző erőt tudott felmutatni,. És ugyan kit is érdekelt volna itt az egykori fénykor,mikor eltelt már kétszáz év. Mégis ebben a percben , úgy érezte, hogy minden erejére szüksége lesz. Határozottan indult ki az alagsorba, és már bőven a lift felé tartott, mikor meghallotta a lány futó lábának, ütemes dobogását a háta mögött.

- Várjon! Nélkülem ne menjen! - kiáltotta és már mellette is állt, ketten így eléggé mulatságos látványt nyújtottak. A lány épp csak a felső combjáig ért az „összerakott” Thrunksnak.

- Hát - sóhajtott fel Molly- egy életem, egy halálom, most a várva várt kalandot megtalálom. - A férfi nem válaszolt, csak megvárta míg a lány leül mellé, a furcsa járműben, ami igazából, egy turbóűrhajó volt, az egyetlen, ami talán megfelelt, a sürgőssé vált úticéluknak.

- Hova megyünk?- kérdezte a lány, mikor egyre magasabbra emelkedtek a város fölött.

- Meglátogatjuk Istent.

Technikai problémák miatt, az írást egyenlőre papíron kell folytatnom...türelmeteket kérem.