Marius Crowen Írói alkotásai: A vers a szívemben: Költészet napja 2019

Marius Crowen Írói alkotásai: A vers a szívemben: Költészet napja 2019: Drága Mária tanárnő!  Ma nincs pedagógus nap. Mégis ön sejlett fel emlékezetemben, amikor a fa széken az ablak mellett, olvasta fe...

A vers a szívemben: Költészet napja 2019

Drága Mária tanárnő!

 Ma nincs pedagógus nap. Mégis ön sejlett fel emlékezetemben, amikor a faszéken az ablak mellett, olvasta fel, apró osztályunknak a Toldit, életre keltve Arany János kalandos, csodálatos költeményét. Ha vannak az életben első szikrák, talán nekem ez lehetett az első, hogy otthon az asztalfiók aljába, titkos sorokat írjak, kék golyóstollal. Igen, így indult el a furcsa szerelem, a toll és én közöttem, a Toldi ihlető erejével. 

Aztán egy napon, azt mondta:

– Szavaló versenyre viszlek. 

Pedig, nagyon nem szerettem én, ezeket a versenyeket. Tanulni rájuk pluszban, és minden évben. Verset választani, pedig még kevésbé tudtam, hiszen sokkal közelebb álltak, hozzám a mesék, és az akkor egyre inkább teret hódító mozivászon. Aztán, amikor megláttam, hogy milyen hosszú a vers, megijedtem:

 – Hogyan fogom én ezt megtanulni? – forgattam a szemeim, és bizony fogalmam sem volt, hogy mi lehet az a törökbúza, pucikpad, eszterha, hát még a csusza. A legijesztőbb gondolat pedig ki is csúszott a számon.

- De tanárnéni, nekem nincs is nagyapám!

- Na hát, hunyd be a szemed, és gondold el, milyen lenne ha lenne egy nagyapád - válaszolt, mosolyogva. 

- Lásd magad előtt! Milyen lenne a szeme, a haja? Halld a hangját! Sokat mesélne neked? Megtanítan a világ dolgaira? Vajon mit szeretne csinálni?

Így alkottam, meg életem első karakterét, a nagypapát, ami sosem volt, egy képzeletbeli világban. A vers hosszú volt, de legalább apót láttam magam előtt. A szavak értelmét, tanulni megjegyezni kellett.

 S nem lettem győztes, a nagy napon. Aztán rájöttem, hogy mégis nyertem, ahogy rohant az élet. Felnőttem. Gyorsabban, mit ahogy kellett volna, és ahogy múltak az évek, úgy színesedett ki minden szó elmém rejtekén. Neki futottam az akadályoknak, újra és újra, még ha titkos szobákban sírtam is. A pucikpadon ülő apó bölcsessége, sziklaszilárd talajt adott, esténként pedig nőttek a tervek tornyai. Az apók, anyák, apák, fivérek, hősök, papírra kerültek, láttam harcaikat, pihenésüket, szerelmüket. Oly élesen, mint magamat is, toronyrakás közben. Rímekben beszéltem néha, még napközben is. S a rímek, a történetek megmaradnak örökre, és születnek szüntelen, békét, örömet,  csodát hozva az életembe. Könnyű lesz -e tovább menni utamon? Nem számít:     

„ a csuszák, megvannak, újra lehet, megint rakni”

Köszönöm, drága tanárnő, az életre szóló tanácsot, és az irodalom iránti szenvedélyét, amivel engem is megfertőzött. Ezt a videót önnek ajánlom, kérem fogadja szeretettel: