1
Ne
kiálts ördögöt!- avagy egy démon megérzései
A pokol, üvöltéstől hangos csöndjében az
egyik démon úgy hallgatta saját szívének dübögését, mint egy negédes romantikus
melódiát. Mintha egy pillanatig úgy érezte volna, hogy van lelke, ami talán nem
is volt. Vagy lehetett, pár száz évvel ezelőtt. Csukott szájjal mosolygott,
zöld szája szélén kivillantak fehér metsző fogai. Nem érzékelte az idő
csigalassúságú lépteit, és nem is vágyott különösebben a szabadságra. A szénnel
kicsipkézett hegyekkel, és forró bűzős lávákkal teli völgyekkel tarkított
„ország” nyugalomtól mentes volt. Mindig akadt legalább egy, de legtöbbször
jóval több ellenfél, akivel újra és újra farkasszemet nézhetett, és illemre
taníthatta. Hiszen a lelkek bármilyen kemények is voltak, egy idő után
megtörtek, és szabadulásra vágytak. A földre, vagy akár egy másik ismeretlen
világba, ahol a nap szelíd sugarai ápolták földjének lakóit, és nem a tűz
égette feketére bőrüket, mint itt, a feketén vöröslő hegyek között, a kietlen
szél tépte völgyekben. És ekkor jött Ő a kívülálló, aki kemény öblös tenyerével
torkon ragadta, a nagy harcosokat, és a pokol legmélyebb bugyraiba taszította
őket. És élvezte. Nem öblösen és recsegve kacagón, mint egykoron, hanem csupán
egy fél mosollyal, de tagadhatatlanul szerette birtokolni az erőt, ami
végtelenül hatalmassá, de ugyanakkor egyre üresebbé is tette. Gyűlölték, hiszen
a pokolban ő volt az ítélet. Kemény könyörtelen és meglehetősen nyitott szemű
igazság volt, aki élvezte a büntetést, és a végreláthatatlan harcot. Nem
gondolkozott azon, hogy akár ki is juthatna a kínokkal teli sötétségből, és
hogy a tettei következményei véletlenül sem a pokol kapuja elé száműzték volna.
Hiszen már az első örök éjszakán röstellve vallotta be magának, hogy a
mennyország habos lankáit, halálosan unalmasnak találta. És mikor a halált
választotta, bölcs döntésnek vélte, de mihelyt ösztöneivel érezte a föld újra
éledő energiáit, keserű csalódottság fogta el. A sárkánygömbök, nélküle is
éltek, az ő halála sem fékezte meg a lehetetlenség vak vágtáját, de végtére is
béke lett. Nem értette hogyan, de eltűntek a hatalmi harcok, és a helyére
valami más következett. Hiány. A gondolatok hiánya, amik tele voltak vele
szövődött emlékekkel. A gyermeki rajongást, ami apává, a megbecsülést, ami
baráttá tette, lassan eltűntek, mint ahogy barátai is. Az egykori nagy cél is
Goku legyőzése, is elszállt, még ha végtére is bajtársi szeretetté fajult a
lelkében az együk töltött harcok alatt. Nem tudta, hány évtized telt el azóta,
hogy minden vele kapcsolatos gondolat eltűnt, mint ahogy a csillagharcosok nemzetsége
is. S Ifjú Sátán sem maradt több, egy habzó szájú Cerberusnál, aki bolyongva
járja meg a pokol számtalan bugyrát. Ki tudja, mióta keresi őket, minden
eldugott zugba benézett, de egyetlen ismerős arcot sem hozott magával a halál
szele. Így csupán a harc, és tanulás maradt a számára.
Ilyen gondolatokkal küszködve lebegett a
hegy csipkéi felett, a forró szél, meg –meg szaggatta a vállán himbálódzó fehér
köpenyét. Fanyarúan keresztbe fonta karjait széles mellkasa előtt. Jelentős
változást érzett, amit az itt töltött idő alatt még sosem, és nem csak ő
érezte, apró suttogó hangok jelezték a várakozást a sorsdöntő időre. Sátán
közéjük ereszkedett, ökölbe szorított kézzel nézett egykori ellenségei szemébe.
Feszült ugrásra kész tekintetek bámultak vissza rá. Nem sejthették, mi van
odakinn, mint ahogy a kintiek sem sejthették mi van idebenn.
