Egyedül járom az utam,
kietlen síkságon.
Szél rángat a bércen,
eső mossa arcom.
Legalább nem látszanak,
a könnyek.
Hűvös, bölcs
esőcseppek,
takarják magányom.
Lefagynak ujjaim,
s már nem leheli őket.
Őrült velős kacaj.
Hitem, már nem bámul
Felhőket.
Keresi a síneket,
az ólomszínű ködben.
Mezítelen talpam alatt,
nyirkos kövek.
Siratnak téged. Minket,
amik lehettünk volna.
Csak a sóhaj maradt
utánad,
itt a kapu előtt.
Még visszafordulok, de
már nem
lépek hátra kettőt,
mint régen.
Elmegyek, egy kéz nyúl
értem.
Halott fekete kéz, fogja
kezem.
Jótékony halott,
vagyok már én is.
