Pio útja

1. fejezet

Az útszéli csehóban, napközben csak néhányan lézengtek. A kocsmáros unalmában jó párszor megtörölte a pultot. Hiába, éjjelente telt meg csordultig a hely, afféle menedékként szolgált a babonás embereknek.

– Hülye beszari emberek – vigyorgott a kocsmáros, ami inkább hasonlított vicsorgásra, a fogai közé szorított fogpiszkáló miatt. Aztán megrántotta a vállát, a sok babonás jót tett az üzletnek. A bevételek nagy részét is ez hozta, na meg a sok golyós. Legalábbis a szőkésbarna mackós testalkatú férfi annak vélte őket. A hely talán még a föld legfurább kocsmájának a címét is, megpályázhatta volna. Két istent szolgált. Egy a babonák istene volt, a másik a focié. Bár a focié, mostanság csak szeretett volna lenni. A kocsmároson kívül, nem sok rajongója, maradt a játéknak, ezekben a kietlen időkben. Elkoptak az öt év alatt. Így maradt a babona, és az összes szentek. Csak egy aláírt focimez díszelgett árválkodva a halvány zöldre festett falon. Na de azért arra, jó néhányan rábiccentettek. Bár az is lehet, hogy a mellette függő feszületre bólintottak.

A kocsmáros néha az ablak mellett álló asztal felé sandított, négy vendég egy - egy pohár sör mellet hevesen beszélgetett. A hevesség vagy az alkohol hatására tört ki belőlük, vagy az események miatt, amik az éjjel történtek.

– A francba! Mindig történik valami – morogta az orra alá a kocsmáros, ha nem jövedelmezett volna ennyire jól a hely, fogta volna a terhes feleségét, és rég elhagyta volna a környéket. De ki tudja miért, még sosem volt problémája a vendégekkel. Mindig volt valami a környéken, de a kis kocsmát, mindig elkerülte a baj. Vagy a sok szent tárgy volt az oka, amit a felesége hozott egy templomi árverésből, vagy a felírat, ami a kocsmáros feje fölött lógott a porcelán korsókkal teleaggasztott polcon:

„Bárkit gondolkodás nélkül keresztül lövök!”

A férfi kiment a kiürített poharakért, miközben dudorászott, a háttérből felsejlő zenére. Miközben a tálcájára tette a kiürült poharakat, akaratlanul, is belehallgatott, a beszélgetésbe.

– Én nem tudom, egész egyszerűen felnégyelte! Értitek?? – a lelke mélyén, meglepődött volna a hallottakon volna, ha azok mondjuk öt évvel ezelőtt, történnek, de az utóbbi években egyre gyakoribbá, váltak az efféle borzalmak, a környező farmokon.

– Őrült egy vidék – sóhajtott fel, miközben megszólalt a csengő, az az oltári csengő, amit szintén a felesége szerzett be. Vissza igyekezett a pult mögé, hogy minél hamarabb kiszolgálhassa az új vendéget. Véletlenül betévedt idegen volt, legalábbis ezt állapította meg. Még sosem látta erre felé. Nem volt mindennapi figura, akit csak úgy elfelejt az ember, ha már egyszer azelőtt találkoztak. A harminc felé járó férfi lassan ért a pulthoz. Bicegett, nem nagyon, de tagadhatatlanul. A sántaság okát, egy kopott szűk szárú farmer leplezte. Mellé párosult a férfi alacsonysága, olyan volt akár egy kamasz fiú, még fekete vastag pulóverének az ujja is leért egészen a tenyeréig, mindezt tetőzte vállig érő hosszú barna haja, és jól fésült, határozott az egész arcát beborító szakálla. Szó se róla, elég nevetségesen állt, az amúgy is kerekded arcú fiatal férfinak.

– Mit parancsol? – préselte ki magából a kocsmáros, miközben nem kerülte el a figyelmét, hogy a vendég habár felült a pult előtti bárszékre, bal lába egyenesen maradt, a behajlított jobb mellett.

– Egy kávét duplán, és csak cukorral – mondta halkan a vendég kissé tályias kiejtéssel, miközben elmerengve nézett maga elé. Látni lehetett rajta, hogy a gondolataiba mélyedt, vagy csak némi nemtörődéssel figyeli a világ dolgait. A kocsmáros, és a többi vendég figyelmét, viszont annyira felkeltette, hogy nem állta meg, hogy szóval ne tartsa.

– No, és mi szél hozta mifelénk?

– Munka – válaszolta az röviden, de csak utána, hogy résnyire húzta amúgy is apró barna szemeit.

– Hát akkor rendőr, vagy temetkezési vállalkozó – horkant fel keserűen a kocsmáros.

– Vagy dilidoki! – rikkantotta el magát az asztalnál ülő, egyik vendég, akinek amolyan torzonborz őszes ábrázata volt, mire az egész asztal röhögésben tört ki. Csak, az összhatás csengett keserűen. A fiatal férfi nem válaszolt vissza csak kortyolta tovább kávéját. Nemtörődömsége nagyobb megdöbbenést váltott ki, mintha bármivel is reagált volna a csipkelődő hangnemre.

– A St.Esmeralda környékére készülök – hajolt közelebb a kocsmároshoz, éreztetvén, hogy másra ez nem igazán tartozik. Az meghökkent, rádőlt a pultra és egyenesen az idegen szemébe nézett.

– Esmeraldaba? – kérdezte és nyomatékosan hallgatott – Nézze! – folytatta – én kiszolgálom. Igyon is, egyen is ha akar, a ház vendége, de utána menjen haza! Mi sem járunk arra a környékre, évek óta.

– Nos jól esne, egy hideg sör, ha lehet alkoholmentest, és ennék is valamit.

– Anna! – kiáltott a háta mögé, a kocsmáros. Onnan nem messze egy boltíves ajtó, vezetett ki a kocsma helyiségből, ami félig nyitva volt, onnan hallatszott a válasz.

– Tessék?

– Kész van már a kalács?

– Igen.

– Akkor hozz le egy párat! Nézze! – fordult a vendéghez – Nem tudom,mi folyik arra, de biztos, hogy ott valami, nagyon nem normális. Egy darabig még írt az újság, a gyilkosságokról, de aztán az elhallgatott. Néha jönnek a környékről erre, de azok közül, vagy nem akarnak többet visszamenni, vagy egyenesen az elmeosztályon kötnek ki. Még ebben a nyamvadt porfészekben is bezárkóznak az emberek. Azok után, ami történt, még a papok is elmenekültek a környékről.

– Azok után, ami a régi atyával történt ne is csodálkozz! – jelent meg egy mosolygós kerekded fiatal lány, és a pultra helyezett, egy nagy tányér kalácsot. Le sem tagadhatta volna, hogy áldott állapotban van. Gyengéden simította végig a kocsmáros arcát.

– Képzeld! St. Esmeraldaba készül – intett az idegen felé bozontos fejével, a borostás férfi.

– Hát ahhoz nagyon sok szerencse kell, vagy legalább három őrangyal, de az sem árt ha négy. De ha menni akar, hát menjen!

– Mit beszélsz asszony? Tudod mi folyik ott! Jobb ha előbb - utóbb, mi is odébb állunk.

Én meg annyit mondok St. Gabrielre maradjon itt, legalább éjszakára, a fogadóban, csak kierőszakolunk, egy apró szobát neki!

– A fogadóban, már nincs hely, ezt te is tudod.

– Akkor keresünk, egy másik megoldást. Azt hiszem, van is egy ötletem. Kérem várjon! – mondta a nő és elviharzott a boltíven át.

– Elviszem Givenne városi odújába, csak pár saroknyira van – hallatszott odabentről.

– Az kizárt!Nem mész sehova, egy vadidegennel!

– Jónás! A férjem vagy, és nem a gazdám. Ezt ne felejtsd! És különben is, alkonyatra visszaérek– Jónás ökölbe szorította dühében a kezét, és a pultra csapott. Majd meg akarta ragadni, az idegen kezét, de az gyorsabb volt, és az ölébe helyezte azt.

– Hacsak egy haja szála is meggörbül...

– Na aggódj szívem! – bújt hozzá gömbölyded felesége, és súgta a fülébe, észre se vette, ahogy az asszony a háta mögé osont – a Vatikán küldte – súgta a férfi fülébe, mire annak kikerekedett a szeme. Egy darabig szaporán vette a levegőt, de végül elfojtott hangon az idegenre parancsolt:

– Jöjjön utánam! – az idegen engedelmesen követte őket, mire a kocsmáros hátra fordult és finoman megragadta Anna csuklóját.

– Vigyél magaddal egy puskát és Zeuszt!

– Zeusz lábhoz! – kiáltotta el magát a férfi, mire a folyosóra torkolló lépcső aljáról, egy szűk arcú, izmos Dobermann kutyagolt elő. Még csak el sem morogta magát, csak érdeklődve vizsgálta az idegen férfit. Aztán odament és körbe szaglászta annak, lábait, majd barátságosan megbökdöste a bal cipőjének a hegyét. Az idegen, halványan elmosolyodott, és megveregette az állat csontos koponyáját.

– Végre valamire, érzelmekkel reagál – állapította meg magában ironikusan Jónás.

– Zeusz, lábhoz! – ismételte újra a parancsot, miközben a felesége a hosszú ujjú kabátja alá rejtette a kétcsövű vadászpuskát. A kutya a kocsmáros lába elé ült, és utasítást váróan nézett fel rá.

– Zeusz jó kutya. Vigyáz Annára! – hangzott az utasítás, mire a kutya a nő mellé állt.

– Indulhatunk atyám? – nézett Anna hátra, és megvárta, amíg az idegen követi őt.

– Isten áldja Jónás! – mondta a pap, mire a kocsmáros megcsóválta a fejét, és utána szólt a távozó férfinak – És vigyázzon önre atyám, mert arra bizony szükség lesz. – A pap nem válaszolt, semmit, csak visszanézett rezzenéstelen arccal, aztán hagyta, hogy a nő elvezesse.

A hátsó kijáraton át távoztak, a kocsmából, szinte átugrottak egy apró kerten, egészen a pap kocsijáig.

Mikor meglátta a lány az autót, meghökkent.

– Ejha! El tudom képzelni, milyen jól mehet a Vatikánnak, ha ilyen járgányra telik! – A pap beletúrt kócos hajába, és zavartan beleharapott a szája szélébe, majd hozzá tette:

– Nos, ez még a Vatikáni előtti időkből való.

– Értem – mosolygott Anna, miközben Zeuszt a hátsó ülésre küldte, ő maga pedig az anyósülésre préselte magát.

– Nos jobbra, egyenesen, jobbra és már ott is vagyunk – mosolygott, és igen valóban ott voltak,a csehó hátterében lévő romos gyárépület előtt.

– Látja ott azt a kidőlt drótkerítést, ott megyünk be. Mikor beértek, a kerítésen túlra, a hatalmas épület teli volt romos helységekkel, ahová a pap, biztonságban letehette az autót, minden kíváncsiskodó szempár elől rejtve. A terhes nő kiszállt, és körbenézett elővigyázatosságból, majd végül a kutyára pillantott. Az eb teljesen nyugodt volt, ami Annát is megnyugtatta.

– Jöjjön utánam! – mondta és egy vaskapun át előre tessékelte a férfit.

– Tudja reméltem, hogy a Vatikán több embert küld.

– Én csak kivizsgálom a helyzetet, és elküldöm a jelentésemet a feletteseimnek, aztán majd meglátjuk, hogy mi következik.

– Attól tartok, erre a meglátásra nem lesz idő. Itt már nincs minek következnie – sóhajtott fel, dühösen a lány.

– Én csak egy kihalt városkát látok, néhány még itt élő emberrel gondolom a semmi több.

– Várja meg az estét atyám! – krákogott a nő.

– Szólítson csak Piónak, az a nevem!

– Micsoda név! – mosolygott a lány – Engem pedig..

Annának – fejezte be a pap.

– Ez?ez? – hebegte a férfi miközben a téglára festett ábrára nézett.

Ez wudu – rántotta meg a vállát Anna – És ez egy wudu pap otthona – Anna szavaira a férfi összeráncolt szemöldökkel húzta ki magát.

– Nézze atyám! – hangzott eltökélten a nő hangja – Én most rövid leszek, mert nemsokára jön a sötétség, és még épségben haza akarok érni. Harcolnék, de gyermeket várok, és nem tehetem. Tisztában vagyok a katolikus egyház dogmáival. Igen ez egy boszorkány otthona, de ő egy jó ember. Pihenjen itt, és ne legyenek vallási összetűzések! A gyertyákat gyújtsa meg ha sötétedik, és ne féljen a kutyától!

– Kutyától? – kérdezett vissza a férfi, mire a nő elszólította magát.

– Ízisz!-- valahonnan a semmiből, egy másik doberman ugrott elő. A két kutya nyílván valóan ismerte egymást, mert a viselkedésükön semmi változást nem lehet észre venni. A nő előbb a papra, majd a kutyára nézett mosolyogva.

– Ízisz, ő jó barát – mondta végül, mire szuka, barátságos farkcsóválással közeledett a meglepett férfi felé. A nő a kabátja zsebéből, elővarázsolt egy kulcsot, és kinyitotta vele a hatalmas, és látszólag rendkívül erős szerkezetű ajtót, ami előtt megálltak.

– Menjen, és érezze otthon magát! Ízisz, te is menj be! – mondta a nő

– De – tiltakozott a fiatal férfi.

– Givenne is nemsokára megjön – mondta a nő, miközben rázárta a meghökkent papra az ajtót.

– Gyere! – szólt a kutyának, miközben határozottan, megmarkolta a fegyver csövét a kabátujja alatt.

– Remélem Isten, most is velünk lesz – sóhajtott fel, miközben kifelé igyekezett az ódon gyárépületből.

Kései csók

Kései Csók

A férfi, ott állt a buszmegállóban, a csendes kisváros közepén. Az orrát kellett volna, hogy facsarja a benzingőz illata. Mégsem zavartatta magát. Tini fiúként olyan sokszor járt itt, hogy azóta is rutinná vált a tétova álldogálás. Igazság szerint maga sem tudta, vagy inkább nem is akarta megmagyarázni, miért játszotta el minden nap, ezt a kis kalandot, hiszen autója a közeli parkolóban pihent.
Nekidőlt a váró ablaküvegének, és a macskaköves járdán heverő cipőjének az orrát kezdte vizsgálni. Nem érdekelték, a járókelők, és nem zavartatta magát, a maguknak helyet kereső buszok miatt sem. Lehunyta szemét, és eszébe jutott az emlék, ami könnyet csalt sötét szempillái alá.
Hat évvel ezelőtt, hátizsákos diákként, is ott állt az ablaknak támaszkodva. Ajkait szorosan összezárva, feje lehajtva, úgy állt akkor ott. Nem igazán akart látni senkit, csak haza akart menni. Nem akart tudomást venni a világról, szégyellte, ami a családjával történt. Anyja akkoriban hívogatta telefonon, és ő nem állt szóba vele. Csalódott benne, nem tudta megemészteni, hogy egy vele egyidős fiút, tiszteljen az apjaként, aki az anyja szeretője volt. Inkább az apját választotta, aki az ivott,és minden nap, arra ért haza, hogy szinte alig tudott magáról, a negyven év körüli, amúgy rendkívül csendes természetű férfi. A fiatal lányok már akkor is körül lebzselték a fiatal srácot. Szűk fehér bőrű arca, nyílt világos zöld tekintete, hosszú sötétszőke haj, minden nő szemében vonzóvá tette. Mégsem kellett neki senki. Jobban fájt az, amit a belsőjében látott, mint hogy bármi mást is lásson maga körül, és akkor megjelent az az egyszerű kék színű női cipő. Elegáns volt, és határozott, úgy tartotta a hozzá tatozó finom kis bokát.

• Istenem -gondolta akkor a fiú- add, hogy a többi is ilyen szép legyen belőle. Úgy érezte, hogy sosem látott még ilyen varászlatosat, le sem tudta venni a szemét a kerek csípőről, amit királykék ruha takart, és a fenékig érő hosszú hajzuhatagról. Olyannak tűnt akár egy pajkos tündér, aki leheletnyi jelenlétével teljesen megbabonázta őt. Felállt és egészen közel húzódott a lányhoz, még a hajából áradó krémes finom illatot is érezte. Jó ideje úgy álltak egymás társaságában, mire a lány megérezte a közelségét, ami már -már tolakodónak tűnhetett, és megfordult. Összetalálkozott a tekintetük. A fiúra , őszinte tengerkék kíváncsiság, és finom őszinteség nézett vissza rá, mintha csak azt kérdezné:
  
• Hát te, ki vagy?- a fiú torka elszorult, és úgy érezte kiugrik a szíve.
  Most is azért állt itt, mert mindig visszaköszönt, éveken át az a kék tekintet, és ki tudja miért is ragaszkodott ehhez az emlékhez. Olyan sokáig meg akarta szólítani, és gyáva volt. A lány pedig nagyon büszke, csak a szeme ragyogott,. Mint a gyémánt, ha összenéztek a fiúval. Így telt el pár hónap egymás mellen tétován, várva a csodára. Egy félénk fiú, és egy talán bátortalan lány. Mindketten reménykedtek, és fiú aki azóta férfivá érett, még most is hányszor, de hányszor álmodott arról, a kék szemű, kék ruhás lányról.
  
• Csak én voltam kevés- sóhajtott fel- legalább az érettségi délutánján meg kellett volna szólítani, de gyáva voltam- csóválta meg a fejét, csücsörítve ajkait, mint egykoron.
  Sok minden történt, a régi reménytelen szerelem óta. Nő nőt követett, a fiatal férfi ágyába, és megtanult szeretni, úgy ahogyan igazán kell, csak szívét, hagyta a kicsiny poros buszmegállóban, mert mindenütt a varázslatos lányt kereste. Nem értette önmagát sem, hogy mit is akar még, hiszem az érettségi óta nem látták egymást. Nem merte hinni, hogy valaha még összetalálkozhatnak, ők ketten. Annyira egyedül volt benn, a lelke mélyén, és lehajtva fejét próbálta meg elfojtani a keserűséget, a meg nem tett szándék miatt. Hirtelen felriadt. Megzavarta, hogy egy nő, aki nem messze megállt a patkára borította bevásárló szatyrának a tartalmát. Ösztönösen segített a fiatal nőnek, mire a z felé fordulva a szemébe nézett és megköszönte az önzetlenségét. A fiú megtorpant, nem akarta elhinni, hogy ugyanaz, valóban ugyanaz a szempár nézett vele szembe, akivel annyi éven át álmodott.
  
• Szívesen nyögte- miközben figyelte, hogy a nő vastag hajfonat, kerek vállairól, a karjára zuhan, és az arc , az angyali arc sem változott a pár év alatt.
  
• Megiszunk egy kávét- hadarta hirtelen, annak ellenére, hogy halálosan rettegett, attól, hogy a nő visszautasítja, de nem volt erősebb annál, minthogy gyávasága miatt újra éveket vagy talán öröklétet kelljen várnia a következő találkozásig.
  
• Végül is – rántotta meg vállát a lány- valahonnan annyira ismerős az arcod- és mosolygott, miközben lassan sétálni kezdtek a kávézó felé. Összeszaladt lépteik hangja, és együtt zümmögtek a várossal, ahogy sok évvel ezelőtt némán. Egyszer csak a lány megfogta, a fiú kezét, mire hirtelen megálltak. Áttetsző zöld szemeivel, akár egy űzött, de meghunyászkodó vad, úgy nézett a nő nyílt tekintetébe.
  
• Mond szeretsz-e még- kérdezte határozottan, és kihúzva magát a lány. A fiú döbbenetében tágra nyitotta a szemeit, akár egy gyermek a cirkuszban, és némán félrehajtotta fejét.
  
• Igen- mondta keményen, é s érezte a lány apró tenyerét, borostás arcán.
  
• Akkor jó- bólintott a nő, és hagyta hogy magához húzza férfi. Forrón ért össze az ajkuk, és ez többet mondott, minden az évek alatt elhallgatott szónál.
  

Gotham Éjszakai árnyai

1. fejezet.

-Uram, uram!- rázta meg erősen főnöke karját Jessica mire az, lassan felnyitotta mélyen ülő nagy kék szemeit. Az első pillanat kábultsága után, a férfi mély sóhajjal dűlt előre, jobb keze mutatóujja és hüvelykujja közé szorítva széles homlokát. Jessica kissé meghökkent a hirtelen mozdulattól, ennek ellenére finoman szökkent kissé arrébb a fiatal férfitól.

- Ne haragudjon, hogy felébresztettem, de már harmadjára keresték az építkezésről.

- Harmadjára? Mi történhetett? ! – nézett fel titkárnőjére a férfi.

- Kapcsolja be, kérem!

- Bruce Wayne, hallgatom – dőlt előre asztalára a kihangosított telefonhoz, pár másodperc múlva.

- Dempsy vagyok, uram – hallotta meg az építésvezető hangját a vonal másik végén

- Ne haragudjon a zaklatásért, de a déli szárny bontásánál, találtunk egy testes vasdobozt. A munkások remélik, hogy pénz van benne és feszegetik.

- Érdekes dünnyögte- miközben kiszáradt torka tudta, a déli fal sötét titkokat rejt, de erről a titokról, ő nem tudott. Ez nem az ő titka volt

- Azonnal indulok – reccsent fel keményen a hangja, miközben vállára kapta zakóját. Odakint Jessica érdeklődve nézte, ahogy minden zárat gondosan becsuk irodájának ajtaján. A nő sötétbarna arca aggodalmat tükrözött. Wayne vékony száját fickós mosolyra kényszeríttette, hogy megnyugtassa asszisztensét.

- Jessica kimegyek az építkezésre, ha valami sürgős hívás lenne, kérem, kapcsolja a Lamborghinibe – mondta félmosollyal, ahogy a lift felé indult.

- Uram…- hallotta a háta mögül.

- Igen? – fordította hátra a fejét, miközben a teste mozdulatlan maradt.

- Jól érzi magát? Többször megpróbáltam felébreszteni, de még csak meg sem moccant. Úgy voltam vele, ha most sem ébred fel, akkor orvost hívok!

- Ejnye Jessica!- nevette el magát a fiatal férfi, miközben nagy lendülettel a titkárnő asztala felé fordult, majd széles tenyerével az asztalra támaszkodva a nő csodálkozó szemeibe fúrta tekintetét.

- Drága hölgyem – búgta a nőnek- az éjszakámat öt liter pezsgő, és két hölgy társaságában töltöttem.

- Oh uram!- kapta el tekintetét a nő. Mire megnyugodott, és felnézett addigra a főnöke már a liftből kacsingatott vissza. Miután az ajtó bezárult, a fiatal milliomos sóhajtva hajtotta le a fejét és az órájára nézve megszólalt.

- Jól elaludtam. Két nő? Örülök, ha kibírom az éjszakát.

Lucius Fox szemüvege mögül épp a memóriaanyag új védőmolekuláját tanulmányozta.

- Még mindig nem elég jó – gondolta, miközben levette a báburól és látta, hogy a megégett anyagon kívül, maga a bábu is megperzselődött – hát azért sokkal jobb, legalább egy rakéta árt már csak- vigyorogva, megveregette saját vállát – ügyes vagy Lucius, csak így tovább – dünnyögte. Waynere várt, aki egy fél órával ezelőtt hívta fel, hogy várja meg, mert szeretné, ha megvizsgálna valamit- gondolta végigfuttat addig pár tesztet a számítógép segítségével, mikor a terem ajtajában megjelent főnöke magas karcsú alakja. Még nem ért oda Foxhoz, mikor kuncogva megszólalt.

- Az isten szerelmére Fox fájdalomcsillapító kértem, nem lórúgást! – nevette el magát keserűen és felhúzta a szemöldökét. Fox őszintén mosolygott vissza, táncoltak a szeplők, idősödő fekete arcán.

- Elnézést uram, de mivel már hónapok óta nem küldték fel a jelet, és önnek még most is nagyon fáj a háta, arról nem is beszélve, hogy csak úgy kalandozik az éjszakában, úgy gondoltam, … – itt elakadtak a szavai, mert Wayne közelebb ért, és megpillantotta kezében a ládát, nem bírta megállni, míg Wayne odaér vele az asztalához, elé szaladt, és mohon tapogatni kezdte a fekete dobozt. A fiatal férfi meghökkent az öreg technikai szakértőn. Soha nem látta még ilyennek. Megkövülten hagyta, hogy a másik kikapja kezéből a nehézkes ládát és mohón a vizsgálati asztalra helyezze, miközben kiszáradt ajakkal pusmogja.

- Istenem, ez lehetetlen! – aztán a könnyeivel kezdett küszködni. Wayne mellé állt, kissé félre fordította a fejét, és megszólalt.

- Szóval, mi folyik itt?

- Én ezt a dobozt huszonhárom éve csináltam, egy nagyon jó embernek- jelentette ki meghatódottan Fox.

- Az apámnak? – csapott le rá kérdéssel hirtelen Wagner.

- Nem, nem is értem mit kereshetett a kastélyban.

- Akkor kié?

- Ez egy hosszú történet.

- Hát, ha van egy rövid változat, meghallgatom. Utána dolgom…zzz…zzz…zzz… szakította félbe a zümmögés a beszélgetést – tévedtem már is dolgom van – fejezte be a mondatát Wayne.

Fox automatikusan lenyúlt a fiókok alá és megnyomott egy apró vörös gombot.

- Nahát a jel uram, ennyi idő után, vajon mi történhetett?- jegyezte meg a főnökére pillantva. Miközben az asztalától pár lépésnyire a padlót kettévágva, egy üvegkalitkában megjelent a társaság harmadik tagja. Bruce Wayne valódi énje. Miközben a fiatal férfi levette ingét jelentőségteljesen Foxra pillantott.

- Nem tudom, de rövidesen ki fogom deríteni.

- Tudom – nézett vissza rá Fox, meglehetősen aggasztották a Wayne hátán tátongó sebek. Nem sok javulást mutattak.

- Ha Gordon felküldte a jelet, valóban fontos lehet a dolog… Váááá – üvöltötte el magát hirtelen Wayne, amikor megérezte a maró fájdalmat a hátán. Az izmai egyenként táncra perdültek a fájdalomtól. Majd tompán elernyedtek és gyors zsibbadtság lett úrrá rajtuk, annyira elzsibbadt még a válla is, hogy azt sem vette észre, mikor Fox ráfeszítette felsőtestére újdonsült ruházatát.

– Ne haragudjon uram, de ez fertőtleníti és elzsibbasztja a hátát. Fox nagy megkönnyebbülésére Wayne egy szót sem szólt, csak a fejét hajtotta le, miközben felfegyverkezett.

- Ha lehet, holnapra nyissa ki a ládát Fox. Ha nem gond.

- Nem uram, reggelre megoldom – szólt utána Fox, a már rejtekajtón távozó férfi után. Már a doboz felé fordult, amikor a háta mögött megszólalt egy rendkívül kemény érces hang.

- Máskor ezt ne tegye, majdnem megütöttem – Fox ijedten fordul hátra, hogy szembenézzen, az immár eltorzult külsejű alakkal, aki sötét szemgödreiből, még sötétebb tekintetével nézett vissza rá.

- Igen uram- komolyodott el Fox.

- De azért köszönöm – mondta az árny halkan, miközben kilépett Gotham city éjszakai fényei közé.

-Repülj, csak repülj – mondta hangosan Fox – a városnak szüksége van rád – miközben leült laboratóriumi asztala fölé.

2. Fejezet.

Egy hónappal ezelőtt, Carolina Mendez gondolatoktól felkavarodott aggyal, feküdt az ágyon, Dallas belvárosában fekvő bérlakásban. Hasra volt fordulva, szemei meredten bámultak a szemben lévő szekrény ajtajára. A menyasszonyi ruha fehér habjai szellemként terítették le a szekrény előtt heverő szőnyeget. Ez volt Carolina Mendez ruhája, csakhogy az ágyon már nem Carolina Mendez feküdt, mint ahogy huszonhárom éve egyszer sem aludt ebben az ágyban. Mert a valóságban Carolina Mendez sohasem létezett. Ezt mondta szomszéd szobában síró asszony, akit annyi éven át az anyjának hitt. De nem volt az. Ma reggel mondta el Carolinának, szinte suttogva a kétségbeeséstől. A lány már egy órája próbálta kiverni ezt a képet a fejéből.

• El kell mondanom, - szorította meg akkor a kezét az idős hölgy - nem az én tisztem, hogy holnap melletted legyek, nem én vagyok az anyád. Először nem akarta, elhinni, de a bizonyíték ott hevert az ágyon mellette. Azóta már többször is elolvasta, újra és újra, ez volt az egyetlen kapocs, hogy megismerje Carolina Von Schwartzot, aki született 1977. December 24.-én Gotham városában 3kg 50 dkg – mal, a szülei br. Charles Von Schwartz és Jázzmin Grifits Schwartz. Mindkét név mellett kereszt jelezte, hogy elhunytak. A születési anyakönyvi kivonatot ugyanaz az orvos írta alá, mint a két halotti anyakönyvi kivonatot; dr. Thomas Wayne. A nő felült, sóhajtott egy nagyot.
• Sajnálom Nicolas ez nem fog menni, én nem vagyok Carolina Mendez – majd lekapta a fogasra akasztott fehér ruhát, és az ágyra dobta, aztán egy perc sem telt bele, már a folyosón állt, és a telefonba beszélt.
• Jó estét! Itt Caroline Mendez, igen, igen köszönöm. Azt szeretném megtudni, hogy mikor indul a legközelebbi járat Gothambe. Akkor a délután két óraira jegyezzen elő nekem két jegyet Mendez névre. Köszönöm. Viszonthallásra- Sóhajtva tette le a telefont. Tudta az asszony a másik szobában, ébren van, látta a kiszűrődő fényt. Mikor benyitott, Marhta Mendez már nem sírt. Csak ült, nyitva tartva mereven apró fekete szemét. Szomorúság öntötte el mosolygós arcát, mikor meglátta az ajtóban álló lányát.
• Elakadt a lélegzete félt, hogy a gyermek, aki évekig a mindene volt, most eltaszítja magától.
• Ne sírj mama!- suttogta Carolin, mire Martha Mendez kitárta ölelő karjait, hogy lánya szorosan átölelhesse. Attól a perctől kezdve, hogy huszonhárom évvel ezelőtt a kezébe fogta, egyetlen kincse volt a világon. Nem számított, ki méhében fogant.
• - Nagyon, nagyon büszke vagyok rád mama! Köszönöm, köszönöm neked- puszilta meg Schwartz bárónő, az egykori házvezetőnő ráncos arcát.
• Gyere!- helyezkedett egészen fel az ágy párnájára Martha, és az ölébe fektette a lány fejét. – Mesélek – mondta.
• Ugyan mami, felnőttem én már, minden mesét ismerek! – nevetett a fiatal nő.
• Nono ezt még nem ismered- komiszkodott az asszony. Ugyanis Carolina Von Schwartz bárónő történetét mesélem el, Carolina Mendez kisasszonynak. Holnaphoz egy napra huszonhárom évvel ezelőtt, Gotham külvárosában a fenyők közt a „Mentsvárban” mert az édesanyád így hívta: „Mentsvár”, szóval egyedül maradtam. Odakint sűrű pelyhekben hullt a hó. Nem voltam nyugodt. Miután a szüleiddel feldíszítettük a fát, és kettesben megvacsoráztak, a Gothami karácsonyi estre indultak. Sosem felejtem el, édesapád még viccelődött is édesanyáddal, hogy ne féljen – Ne aggódj Jazz! A jó öreg Tom az ügyeletes a kórházban, ha a kis táncos- és itt meg simogatta édesanyád pocakját, -Jézuska akar lenni, Tom majd gondoskodik róla, hogy az is legyen – és felkacagott.
• -Menj már Charles!- és itt nagyot csapott, apád vállára anyukád.
• Hű, nagyon szerethették egymást- vágott közbe hirtelen Carolina.
• Igen. Nagyon csodálatosak voltak együtt. De azon az éjszakán minden megváltozott. Tudtam, csak hajnalban érkeznek haza a szüleid, ezért gyorsan elvégeztem, és lefeküdtem. Thomas Wayne kiáltására ébredtem fel.
• Martha, Martha! Én vagyok az Thomas Wayne, nagy baj van az isten szerelmére, nyissa már ki az ajtót! - észvesztve rohantam le a lépcsőn, és mikor kinyitottam, Wayne nem szólt semmit csak beugrott az ajtón. Az egész testét beborította a hó. A jobb karját és a fél vállát beborították esőkabáttal, a vászonkabátja alatt műtősköpenyt viselt. Az arca pedig fehér volt, akárcsak a hó. Azon az éjszakán, az a férfi úgy nézett ki, mint aki a halálból tért vissza.
• Pakolja össze a ruháit Martha. Azonnal! Charles és Jazz halott.
• Amikor ezt meghallottam, éreztem, hogy kezdek összecsuklani, de Wayne erősen megrángatott.
• Ne veszítse el az eszét, menekülnünk kell, nem maradhatunk itt!- üvöltött, hogy észen tartson, de nem csak ő, hanem a kisbaba is, aki te voltál. Olyan pici voltál, hogy csupán az alkarjával tartott, a köpenye alá rejtve. Mikor megláttalak magamhoz tértem, mindent hátra hagytam, néhány ruhán és rajtad kívül. Wayne egészen, a Bona Ventúra szállodáig hozott minket, egész éjszakán át vezetve, és mikor odaértünk, megparancsolta, hogy ki ne mozduljunk addig, amíg nem küld értünk valakit. Kezembe adta a papírokat, és azt mondta:
• Martha, ez a gyerek innentől fogva, az ön gyereke, senki nem tud róla magán és rajtam kívül, hogy életben van. És nem is szabad tudni róla senkinek, amíg én nem szólók. Többet nem mondhatok. Bízzon bennem! Ne hagyják el a szállodát! Küldeni fogok valakit magukért – aztán az ölébe vett téged, és egészen az arcához emelt, te meg néztél rá a nagy gombszemeiddel, mikor azt mondta:
• Ne félj kicsi lány, nem hagylak magadra!- aztán a kezembe adott, kiment az ajtón, és soha többé nem láttam.
• Akkor mégis magunkra hagyott – ült fel a fiatal lány, kérdően nézve az anyját.
• Nem egészen – húzta el a száját Márta. – Másnap kocsit küldött értünk, és idehozott ebbe a házba, ami az én nevemen volt, neked pedig nyitott egy bankszámlát. Hét éven át rengeteg pénzt küldött neked, amire hála istennek nem volt szükség, de egyszer csak eltűnt.
• Aha akkor azért tudtad megvenni nekem ezt az álomszép esküvői ruhát. Anya!- mordult, rá a lány Marthára.
• Igen - kuncogott egy kicsit a pótanya- örök emlék lesz, és édesanyád is ezt tette volna- simogatta meg a lánya arcát. Annak arca azonban elsötétült, hátat fordított az idős asszonynak, majd egy mély lélegzettel felállt.
• Anya, holnap Gothambe megyünk – jelentette ki ellentmondást nem tűrő makacssággal.
• És Nicolá – kérdezett vissza Martha. – amikor a lány visszanézett, az asszony kereste szemében a fényt, az arcán a pírt, de az csak fakó sápadt arccal nézett rá.
• Istenem Carolin, te nem szereted azt a fiút. Rendben holnap Gothambe megyünk. De nem tudom, mit akarsz ott kicsim – ráncolta a homlokát az asszony.
• Meg akarom tudni, ki vagyok- válaszolt kurtán Caroline. Apja lánya gondolta magában Martha, miközben követte szemével a lányt, ahogy elhagyja a szobát.

Másnap hajnalban a dallasi rangersek főnöke, egy vádemelési javaslatot talált az asztalán, és egy letartóztatási parancsot Thomas Gray Bíró ellen. Régen várta, de csak közvetett bizonyítékok voltak, a bíró hatalmától pedig rettegtek az ügyészek. Egyvalaki azonban nem. Az irat az iratokra volt rátéve, Cardell tudta, hogy került oda, az éjjel valaki megmutatta, hogy milyen ügyes is, és ajándékként odatette. A parancs mellé, üzenetet is hagyott:

„ Köszönök a csoportnak mindent, te vagy a legjobb,

a 126- os csillagot ne keressétek Caro”

Leült némán a ranger, tekintetét a falra szegezve, ahonnan az egykori legendás rangerök képei fakón bámultak vissza rá. Erős ujjaival megdörzsölte vörös szakállát, és az otthoni számát tárcsázta.

- Igen, én vagyok drágám. Ne készülj a délutánra. Caro elment….

Miután gondolkozva letette a telefonkagylót mormogva szólalt meg:

• Bármire is készülj kistücsök, van egy olyan érzésem, hogy még hallani fogunk rólad.

Ugyanebben az időben, a városi ügyészség egyik irodájában Carolin Mendez segédje, elhajolva és tágra tárt szájjal állt, főnöke széles aktákkal megrakott asztala fölött.

• Ez megőrült! – Suttogta

Az asztal közepén, egy hivatalos iraton a következő állt.

„Vádemelés: Tárgya: Pedofília, Prostitúció

Thomas Gray ellen.

Letartóztatási parancs mellékletben.

Hitelesítve: Carolina Mendez”

Rajta a Dallas város címerét ábrázoló pecséttel.

Néhány órával később, a Gothami városházán egy fiatal nő, egy harmincezer dolláros csekkel váltotta meg jegyét a karácsonyi jótékonysági bálra, a jegykiadó teljes megrökönyödésére. Carolina Mendez volt az.

3. Fejezet

Alfred az ősz komornyik immár a tizedik körét rótta a Gothami városháza dísztermében, a jótékonysági est vendégei között. A pezsgő felszolgálása közben oda- oda pillantott az árkádos ablakok mellett álló Bruce Waynere. A fiatal milliomos karcsú termetét teljesen eltüntették az előkelő fiatal hölgyek. Rajongó gyermekként vették körül a fiatal férfit. Wayne széles mosollyal játszotta a hódító hímet. Alfred felsóhajtott. Eszébe jutottak a régi karácsonyok, a gyerek Bruce Wayne, ahogy ott ült pizsamájában a fa előtt, ajándékai ott hevertek mellette kibontatlanul. A gyermek pedig nézte a fényeket, üveges tekintetében könnycsepp csillogott, akárcsak, bármelyik más árvának. Wayne sokszor nézett gyerekként, öreg komornyikjára, hogy aztán átölelje, mert csak Alfred jelentette akkor, a világban magára maradt gyereknek a családot. Aztán eszébe jutott Martha Schwartzék egykori házvezetőnője, a fiatal nő hollófekete haja, tiszta köténye, a közös karácsonyok a két fiatal párral, és a Wayne kastély konyhája, amelyben szinte harapni lehetett az ételek illatát. És az a kedves finom illat, ami a nő bőréből áradt. Édes érzés öntötte el, mint hajdanán évekkel ezelőtt, mikor még minden nap láthatta a nőt. Úgy érezte mintha, az estén folyton azt az illatot érezné.

• Pezsgőt, hölgyem? Pezsgőt, uram? - hajtogatta ösztönösen a pezsgővel teli tálcát a vendégek között hordozva, miközben kezdte idegesíteni, hogy esetleg a hőn áhított illat, ma nem csupán emlékkép lenne. Úgy érezte, egészen közel van hozzá. Akárcsak a karácsonyi emlékek.
• Kérem, ha nem okozna különösebb fáradtságot, kérnék egy kávét - térítette magához egy fiatal női hang. Alfred meghökkent kissé, a nő hangmodora egy csöppet sem volt leereszkedő, mint az újgazdagoké általában, sőt egyenesen a komornyik szemébe nézett, aki annyira meglepődött, hogy ő is visszamosolygott.
• Természetesen. Azonnal hozom hölgyem.
• És kérhetnék még hozzá, sok cukrot, és egy csipetnyi tejet - mutatta mókásan a hölgy a mennyiséget a mutató és a hüvelykujjával.
• Hát persze - kacsintott rá Alfred, és tudatában annak, hogy mit is csinált, hirtelen el is szégyellte magát, de a nő széles mosolyú köszönömje megnyugtatta. Miközben a kávéért indult, úgy érezte, hogy az illat, amely oly intenzív volt eddig, mintha elillant volna. Carolina eközben figyelte, ahogy az öreg pincér a kávé után indul - kedves öregúr – gondolta - akár ő is lehetne Thomas Wayne. Mióta megérkezett, állandóan a középkorú milliomos férfiakat nézte. - Vajon melyikük lehet Wayne? - tele volt kérdésekkel, mikre csak Wayne adhatott választ. Arról nem is beszélve, hogy amikor meglátta Gotham utcáit, felébredt benne valami, ami elől kishíján a házasságba menekült.
• Hölgyem, a kávéja - halotta meg a pincér hangját.
• Köszönöm - vette el, kávéját, a nő. Alfred épp tovább indult volna, mikor Carolina belekapaszkodott a karjába. A komornyik majdnem hátratántorodott a meglepő mozdulattól.
• Kérem - halotta, ahogy a fülébe súgják – megtudná nekem mutatni, hogy melyik az urak közül, mr. Wayne? - Alfred hatalmas figyelő tekintetét összehúzta és elmosolyodott.
• Egy pillanat hölgyem, azonnal szólók neki, hogy beszélni szeretne vele - és gyorsan elsietett. Caroline nagyon meglepődött, de nyelt egy nagyot és összeszedte a gondolatait, miközben ösztönösen megfeszítette a hátát. Végre ma minden kiderülhet, ma minden tisztázódhat. Eközben az árkádok alatt Alfred finoman Bruce Wayne fülébe súgta:
• Uram, egy hölgy szeretne beszélni önnel. - Wayne egy meglehetősen jelentős, de kérdő pillantást vetett rá válaszként.
• És megjegyzem uram eléggé figyelemreméltó - Wayne, összeráncolta a homlokát.
• Merre van? – kérdezte
• A barokk szökőkútnál, ott uram, az a hosszú szőke hajú hölgy…
• Feketében! - fejezte be a tájékoztatást a fiatal férfi, miközben a tömegen finoman átvágva elindult a nő felé, aki háttal állt neki, de egy másik férfit figyelt, aki éppen felé indult. Az öreg Peter Bart volt, aki épp Stanly Hoppshoz, a Gothami korház főorvosához sietett, mellesleg elég merész pillantást, vetett a nőre, akárcsak Wayne, aki már egészen közel járt a lányhoz. Megállt, hogy szemügyre vehesse, a szeme elé táruló látványt. Tekintetével teljesen magába itta a nőt. Megkövülten figyelte, ahogy a nő aranyszőke hajának hullámai, a csípőjére érnek, hogy ott annak fekete estélyi ruhája megálljt parancsoljon neki. – Csipkerózsika a bálban - gondolta Wayne, és egészen közel hajolt a nőhöz, annyira hogy érezte annak finom meleg illatát. Először azonnal szóba akart állni vele, de aztán ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megérintette annak haját. Ha csupán az ujjai hegyével is de megérezte a hajtincsek selyemszerű puhaságát. Caroline eközben egyre idegesebb lett, az előbbi idősebb férfi akár lehetett volna Thomas Wayne is, de az csupán ránézett a lányra és elillant. Lassan elöntötte a tehetetlenség dühe, arra gondolt, hogy minden középkorú férfit végigkérdez – Ön mr. Wayne? – még maga elé is képzelte a mókás jelenetet, hogy kissé lehiggadjon, amikor egy mély férfihangot hallott meg a háta mögül.
• Jóestét! Bruce Wayne vagyok, miben segíthetek? – egy szempillantás alatt a két ember olyan meglepedten nézett egymásra, hogy még a körülöttük álló embereket is meglepték. Waynet teljesen elbűvölte a nő nyílt és hatalmas kék tekintete, ami olyan csodálkozóan nézett rá akár egy kisgyereké. Kettőjük közül ő tért magához hamarabb a zavartságtól, és finom mosollyal a bámészkodók felé fordult, miközben a nő derekára helyezte enyhén a tenyerét.
• Régen látott barát - mondta, és terelni kezdte újdonsült beszélgető partnerét, a díszterem egy kevésbé forgalmasabb helye felé. A nő finoman, de azért érezhetően elhúzodott, a derekára tett kéztől, nem tudta miért, de véletlenül sem akarta azt éreztetni a férfival, hogy iszonyt keltene benne, és ez még jobban zavarttá tette a viselkedését. Nem volt az a típusú nő, aki szerette a másik nem ilyen jellegű közeledését, közönségesnek érezte, ha egy idegen férfi csak úgy meg akarta érinteni. Finom elhúzódása, inkább az illemnek és leginkább önmagának szólt, és nem Waynenek, bár ami azt illeti, sokkal idősebb férfira számított. Tehát nem arra, akivel most épp megállt a terem egyik elhagyatott sarkában, a díszpálmák alatt. Rá is nézett, és alig hallhatóan megjegyezte annak szemébe nézve:
• Ha jól sejtem, én egy másik Waynet keresek. - A férfi, merően nézett rá, csontos arca messzemenően méltóságossá tette arckifejezését. Amit megtört, a szája sarkából kivillanó huncut mosolya.
• Hát pedig én vagyok, itt az egyetlen ember, akit itt Waynnek hívnak.
• Jó - sóhajtott egy nagyot Caroline, de én egy jóval idősebb Waynet keresek, és kizárt, hogy ne legyen itt, ez mégis csak Gotham City jótékonysági estje.
• Nézze hölgyem - komolyodott el Wayne arca, amiben volt valami félelmetes - Gothamben, én vagyok az egyetlen Wayne, és nem bánom, hogy nem vagyok legalább hatvan éves.
• És Thomas Wayne? – a lány látta, hogy a szemben álló férfi arca teljesen megmerevedik, mikor meghallja Thomas Wayne nevét. Két szemével a földre néz, majd merészen a szemébe mondja:
• Az apám tizenhét éve halott - úgy érezte, hirtelen nem kap levegőt, az agyát elöntötte, a sajnálat, és a kétségbeesés érzése. Az egyetlen ember, aki választ adhatott volna a kérdéseire, már rég halott. Hosszú perceken keresztül némaság ült a két ember közé. A fiatal nő megdöbbenése időt adott a férfinak, hogy végignézze arcának minden rezdülését. Egy ember, aki nem is ismeri az apját, mégis sajnálatot kelt benne a halálának a híre. Ráadásul túl fiatal ahhoz, hogy Thomas Waynre emlékezhessen. Hiszen finom arcbőre, feltűnően karcsú alakja önkéntelenül is elárulta korát.
• Tehát, akkor segíthetek önnek?
• Sajnálom – mondta, mit sem ügyelve Wayne kérdésre - nem tudtam, hogy az édesapja már nem él – a férfi keserűen elmosolyodott.
• Ezzel el is árulta, hogy nem lehet Gothami. Gothamban ezt mindenki tudja - A fiatal nő, nyíltan mosolygott vissza rá.
• Most járok először itt.
• Akkor honnan ismeri az apám? - Wayne, nem tudta leplezni nagyra törő érdeklődését. Szinte remegett a kíváncsiságtól.
• Mondjuk úgy, hogy valamikor régen tett, az édesapja valamit, aminek nincs meg a magyarázata. Ezért kerestem.
• Ez kissé titokzatosan hangzik. Sőt borúsan. Egy tett, aminek nincs magyarázata – húzta fel Wayne a szemöldökét.
• Nem ne gondoljon rosszra, csak már senki nem tud választ adni a kérdéseimre. Úgy értem, na mindegy hagyjuk… Caroline annyira belekavarodott a magyarázkodásba, hogy gyerekesen feladta. Száját játékosan lecsücsörítette, kuncogásra késztetve ezzel a vele szemben álló férfit. A szíve szerint mindent el akart mondani Waynnek, hogy úgy néz ki az apja, megmentette az életét, és hogy szerinte Thomas Wayne jó ember volt, de igazságot akart önmagának, és Bruce Waynenek ehhez az ügyhöz igazán semmi köze nem volt. Arról nem is beszélve, ösztönei azt súgták, hogy a szülei halála nem véletlen következménye volt, és amíg ki nem deríti mi történt, nem hagyja el Gothamet. Bármi áron is de igazságot akart. De Waynet, meg akarta kímélni.
• Akkor nem segíthetek önnek? - nézett rá a férfi, már- már gyengéden.
• Sajnos nem, ön ezekre, a kérdésekre nem tudhatja a választ - rázta meg a fejét a nő.
• Hát akkor legalább, hagy kérjem fel táncolni, ha már a kíváncsiságát, nem tudtam kielégíteni, na és persze ha az úr nem lesz féltékeny – bökött Wayne, a lány gyűrűs ujja felé. Meglepte hogy az, hirtelen ránéz a kezére, és bájosan elkacagja magát.
• Ja, ennek semmi jelentősége! - mondta és nagy meglepetésére, lehúzta a karika gyűrűjét, és zsebet keresett ösztönösen a ruháján – kár, nincs zsebem – motyogta, majd megfogta Wayne kezét, és a tenyere közepébe tette a gyűrűt – önnek úgy is olyan szép nagy keze van, kérem, megőrizné nekem, a tánc végéig.
• Persze! - mondta a férfi, de már a lány kezét nem engedte, hanem egyenesen a táncolók közé vezette. A zenekar lassú lágy zenét játszott, Caroline, érezte, hogy a partnere egészen közel húzza magához, annyira közel, hogy érezte a homlokán annak egyenletes légzését. Ösztönösen tette bal kezét a férfi vállára, össze volt zavarodva, szüntelenül járt az agya, fejét Wayne mellkasára hajtotta, aki lehunyta a szemét, beszívta a levegővel, az annyira közel lévő édes illatot, és most először nem gondolt a város sikátoraira, csak a nőre gondolt, aki ott volt a karjaiban, idegenül, de ott volt, és aranyszőke haja, öltönyére borult, testének melege pedig megrészegítette. Érezte a lány gondolataiban, valahol egészen máshol jár, úgy nehezedett feje Wayne szívére, mintha aludna. Tenyerük közt ott volt a nő karika gyűrűje, ami mély töprengésbe üldözte a lányt. Lelkiismeret furdalást érzett, ezen az éjszakán, Dallasban kellene, fejét egy másik férfi vállára kellene hajtania, aki már a férje lenne, de Nicolas Falconi Dallas milliárdosa a délután hiába várta a lányt az oltár előtt. Carolin tudta azt, hogy mélyen megbántotta az őszülő halántékú férfit, aki szinte gyerekkora óta tenyerén hordozta a lányt, mióta csak a gimnáziumi támogatási ceremónián találkoztak, támogatta tanulmányait akár csak egy jó nagybácsi. Mintha ezzel megvásárolhatná a lány szerelmét, de csak Caroline szeretetét tudta vele elnyerni, és habár karrierjét neki köszönhette, a nő kegyetlen alapossággal végezte a munkáját, és így Dallas legmenőbb ügyésze lett. Végül is szerette a férfit, és ezt Nicolas is tudta, de vágyat sosem érzett iránta, viszont, ez Nicolast nem érdekelte. Egyenként váltotta valóra a nő álmait, a gyermekek megsegítésére a Justicia magániskolát, a fiatal elítéltek számára a rehabilitációs központot, támogatta a városi rendőrséget, csupán egyetlen feltételre volt szüksége Carolinera. Aki végtére is a kedvéért otthagyta a Rangerseket, de az ügyészséget nem, tudását és a hagyományok iránti hűségét, amit Egyiptomban szerzett, mélyen elásta, igazi nővé vált. Dallasért határozta el a házasságot, a városnak élt, és a jótékony tettek kicsikarásával felemelte azt. S most bűnösnek érezte magát, erősebb volt a szabadság utáni vágya, mint az elkötelezettség, amit otthona iránt érzett. Az igazság utáni ösztönét, a titok, amely a kilétét fedte, annyira felerősítette, hogy semmi sem érdekelte. Hálás volt a rejtélynek, úgy érezte kellően erős indok, és tény ahhoz, hogy új életet kezdjenek. Ő és Martha. Kapott egy új nemes célt is, Gotham az alapján, amit látott belőle romokban hevert, és Caroline Schwartz rangjának köszönhetően segíthet, és végre egyedül. S most ezen az éjszakán érzett valami olyat, amit Nicolas mellett kellett volna éreznie, halotta a szív dobogását, ami átjárta az ő egész testét is, megnyugtatta az ütemes hang, de a forróság is elöntötte, el is pirult, aminek köszönhetően, gyorsan lehunyta a szemét, nem mintha a vörös arcát ez megmentette volna.
• Na és hol járt ebben a világban, ha csak most ért ebbe az öreg koszos városba?
• Dallasból jöttem – adta meg elgondolkozva Wayne kérdésére a választ a lány.
• Az szép, nagy, város. Híres a közbiztonságáról - állapította meg Wayne.
• És ön, mindig Gothamban élt, Mr. Wayne?
• Többé, kevésbé. Mondjuk úgy, megjártam pár helyet a nagyvilágban – Caroline a férfi hangjának elfakulásában érezte, nem szívesen beszél magáról. Igazság szerint nem is zavarta, ő sem igazán örülne, ha töviről hegyire el kellene mesélnie, miért is hagyta ott Dallast. Viszont Wayne meglehetősen érdekelte, kellemesen megnyugtatta mély bársonyos hangja és nem állta meg, hogy ne beszéltesse.
• Hogyan lehet, hogy ha annyi szép helyet bejárt, mégis Gothamban maradt, még csak nem is egy szép város.
• Vannak az embernek kötelezettségei is - morogta a választ a férfi az orra alatt, elvégre még sem mondhatta: - meg akarom menteni - nem bízott a lányban, még ha megbabonázta sem. Nem értette, de úgy érezte, mintha valami bűntudatot ébresztett volna fel a nőben, az csak némán lehajtotta a fejét, miközben a falióra elharangozta az éjfélt. A harangjátékkal együtt az emberek többsége, karácsonyi énekeket kezdett el énekelni nagy fenn hanggal, miközben ezernyi apró kis fénypont gyulladt ki, a terem közepében felállított hatalmas fenyőn. A nő nagy kék szemeit Waynere emelte majd, suttogva megszólalt:
• Most mennem kell.
• Most? De csak most kezdődik igazán az estély – nézett vissza meglepetten a férfi.
• Tudom, de nekem is kötelezettségeim vannak, ma éjjel - mondta Caroline, miközben már az éneklő tömeg közé vegyült, mire Wayne felocsúdott addigra alaposan magára hagyták a táncparketten. Diszkréten sietett ki, a teremből a nő után, de már csak a városháza előtt ért utána, látta, ahogy a nő egyedül beszáll egy elegáns fekete Ponthiacba, majd elhajt. Ösztönösen nézett, az elhaladó autó után, miközben félhangosan mormogta maga elé:
• Ki vagy te? – aztán a kezében tartott gyűrűt, amit a nő sietségében nála hagyott, felemelte az utcai lámpák fénye felé tartva, szeme már évek óta hozzá szokott, az éjszakai fényekhez, ezért könnyedén el tudta olvasni a gyűrűbe belevésett nevet.
• Találkozunk még, kedves Caroline – mondta, és a szája sarkában ravasz mosoly jelent meg.

Alfred látta, ahogy Wayne visszajön a terembe, és egyenesen feléje tart. Mikor odaért hozzá, halkan szólalt meg:

- Az alibim Alfred?

- Mindenki úgy tudja, hogy jótékonysági ünnepségen vesz részt Európában, ezért távozik olyan korán.

- Rendben. Köszönöm Alfred – nézett le a komornyikra.

- Nincs mit Uram.

- Ezt tegye el nekem - mondta Alfred tenyerére helyezve kezét – vagy inkább mégse – zavarodott meg hirtelen, mikor megérezte a gyűrű fémjének keménységét az ujjai között – majd én vigyázok rá - Alfred kissé meghökkenve kérdezett rá.

- Minden rendben Uram? Kissé zavartnak tűnik - A fiatal férfi összeráncolt és mókás arccal nézett vissza rá.

- Zavartnak? Meglehet Alfred.

- Talán végre aludnia kellene, egy éjszakát a város is kibírhat, a denevér nélkül.

- Alfred a denevérnek nincs megállás, a város sötét oldala nem nyugszik – sóhajtott fel Wayne

- Engedje meg, hogy megjegyezzem uram, a teher, amit magára vett, egyre jobban összeroppantja, és eljön az, az idő, amikor már kevés lesz hozzá egyedül.

- Ezért van itt nekem maga - mosolygott rá Wayne, miközben lendületesen faképnél hagyta az öreg komornyikot.

- De én sem leszek itt örökké – dünnyögte szomorúan maga elé az idősödő férfi - És akkor ki fog ön mellett állni?

4. fejezet

A kisfiú az ágy alá bújva reszketett. Fázott és félt. Hallotta, a ház szobáiból átszűrődő zajokat. Szülei a gothami jótékonysági bálra mentek, ő pedig ott volt egyedül, a teste egészen áthűlt, ahogy, padlón feküdt, az ágy alá kuporodva.

- Na végre! Meg vannak a gazdag spiné ékszerei. Nézd! A nyakamat rá, hogy gyémánt!

- Ugyan, ne lesd már annyit, a főnök tombolni fog, ha összefogdossuk a zsákmányt! A vevői nem lesznek elégedettek.

• Na ne már! Nem fogok egy olyan alaktól parázni, akit még sose láttam – mondta az ékszerekkel kezében a kövérebb szőke pasas kivicsorítva a fogsorát, miközben keményen megrágta a cigarettájának a végét. Összesen hatan voltak. Kettő odalenn a hatalmas hallban, a festményeket pakolta.
• Hé Joo! – hallatszott lentről a kiáltás - Nézzétek má, hogy gubbaszt a spiné a kanapén!
• Ne a képeket bámuld te barom! A széfet keresd! Egy óránk van – csattant fel nyilvánvalóan Joo aki egy laza mozdulattal feldöntött egy az ajtó mellé helyezett állólámpát, ami hangos csörömpöléssel robbant ripityára, még ijesztőbbé téve, a vörös falú hálószobát. A félsötétben, a rablók árnyékai járták, kísértet táncukat.
• Szóval ki is a nagyfőnök? Kitől is kellene annyira félni? – szólalt meg Franki, és cigaretta csutáját rágva, hátra dőlt a sminkes tükör előtti arany keretű székben, a fejét Joo felé fordítva.
• Háááát! Azt nem tudni – válaszolt kérdésére, az ágy végében álló, bamba baltaképű pasas - mindig valami nagy fekete köpeny van rajta.
• Heh? ! Köpenybe? És ettől vagytok úgy berosálva? Fiúk. Na ne szórakozzatok velem! – röhögött elterülve a borostás a karosszékben.
• Tudod Franki, te nem láttad, mikor minden előzmény nélkül keresztül döfte, csak úgy valakinek az agyát. Én láttam! És mondhatom, nem volt valami megnyugtató látvány! – hördült vissza Joo. Így is halvány arca, még hófehérebb lett, ahogy maga előtt látta, újra azt az ominózus jelenetet.
• Úgy hogy végezzük a dolgunkat fiúk, különben… - Joo szavait félbevágva, egy halk moraj hallatszott a tető irányából, amire mind a négy férfi felfigyelt.
• Ez mi volt? – kérdezte orrhangjával a legbambább.
• Mi lenne? Csak a szél – dörrent rá érces hangjával Joo – csak nem gondoljátok, hogy ő! Mióta megölte Dentet, senki sem látta!
• Na ja! Mert aki láthatta volna, vagy bedilizett, vagy csak egyszerűen lesétált a tetőről!- horkant fel a társaság negyedik tagja, kinek széles válla egybeolvadt sötét, a mocsoktól kócos hajával. Csak a foga fehérlett ki fekete képéből. Szavai még el sem hangzottak teljesen, amikor a hallban az egyik ablaküveg eszeveszett csörömpöléssel robbant szilánkokra.
• A francba! – üvöltötte el magát Joo – mordályokat elő fiúk! – pár másodperccel korábban, az ablak közelében lévő alak elejtette kezében lévő zsákját, amikor frontálisan nekiütközött egy nehézsúlyú test és a földre teperte. Felnézni sem volt ideje, mikor érezte, hogy térdkalácsa egy kattanással törik szilánkokra. Nem volt tudatában annak, hogy üvölt, mégis kiszakadt belőle az ordítás.
• A lábam! A kúrva életbe, eltört a lábam!
• Örülj, hogy nem a nyakad törtem! – hörögte az arcába, egy fekete arc. A rabló rémülten kereste az arc szemét, de csupán valami kékesen pislogó fényt látott, a feketén tátongó szemüreg alján. A fehér fogak, a vékony szájból az arcába sziszegtek, amikor meghallotta a társa fegyverének zakatolását. A térdén ülő alak a zakatolással egy időben felemelte a kezét, és egy huzal félét kilőve egy szemvillanás alatt eltűnt. A másik férfi vakon lövöldözött a levegőbe, amíg a fekete ruhás alak a nyakába nem zuhant, az izmai görcsbe rándultak. Félájultan hevert el a padlón. Eközben Joo az időleges vezér, a másik három rablóval tüzet nyitott a sötét alakra, miközben üvöltve vágtattak ki a hálószoba ajtaján. A lövedékek szikrázva pattantak le a lény válláról és fejéről, miközben az egész hallt sötét sejtelmes füst borította el.
• Szóródjatok szét! És kapjátok el a rohadékot! – rikácsolta Joo, a falhoz lapulva, az arca és a nyaka ázott a verejtéktől. A szeméből a levegőbe került gáz hatására patakzott a könny. Franki látta, hogy a füstben beállt csönd alatt, a belső terasz korlátjánál lefelé bámuló bambát, egy karomszerű kéz megragadja, és a mélybe rántja. Összeszorított fogakkal bőgette fegyverét a felszálló füstbe, ahonnan társai jajgatása elhalkuló félben tört fel. Mikor meghallotta, hogy a tár üresen kattan fel, a belső terasz kiugró ajtajai felé, vette az irányt. Az elsőt feltépve azon imádkozott, hogy a helység belülről zárható legyen. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor elfordította a zárban a kulcsot. A helységben koromsötét volt, és szinte élesen friss volt a levegő. A rabló leguggolt szorosan a fal mellé, és bal tenyerét szélesre tárva tapogatni kezdte, hogy hol is lehet, remélve, hogy nem csak üres puskáját használhatja fegyverként a sötét alak ellen, hanem valami fegyverként használható tárgyat is talál. Az alak, ez alatt, lenn állt a lépcső alján, lehajtott fejjel várta, hogy kitisztuljon a sötétség. Aztán felnézett. Neonként világító szemgödrei megvilágították torz fekete arcát, amikor nyugodt léptekkel felsétált az előtte üresen tátogó lépcsőn. Erős rúgással törte be a hátsó két ajtót, mire a hatalmas fekete árnyékot vető függöny mögül, a néger ugrott elő, azonnal tüzet nyitva rá. A fekete köpenyes, szemvillanás alatt tűnt el a torkolattűz elől. A kócos néger túlszaladt a hűlt helyén, és elképedt arcot vágva szólalt meg.
• Mi? – kérdése pillanatában, érezte meg a kemény bakancsot, ami akkorát rúgott a hátába, hogy a földről felemelkedve egészen a korlát végéig repült. Fájdalomtól eltorzult arccal vette tudomásul, hogy az esés erejétől egyszerre több bordája is eltört. Megpróbált a térdeire támaszkodni, miközben kínosan hördült fel. Nem küszködött sokáig, egy izmos fekete könyök hátulról tarkón ütötte. A tehetetlen test fölött, felállt az alak, köpenye az egész testét beborította. Ellépve a test fölül, a palástszerű anyag végig simította a néger testét, és a bakancsához csapódott, miután a sötét alak, a két ajtó elé állt. Pillanatig töprengett csupán…

Eközben Farnki kétségbeesve nyugtázta, hogy a fürdőszobába zárta magát.

• Remek! Mégis mivel támadjam meg, fogkefével!
• Mi lehet ennél rosszabb! – nyüszített, mire berobbant az ajtó. Hirtelen a fekete alak karjai közt találta magát. Az alak a nyakánál fogva emelte fel a földről a nem kis darab rozsdaszőke Frankit, hogy a szemébe nézhessen.
• Én! – morgott egyenesen a szemébe.
• Ne bántson! - suttogta Franki, akárcsak egy gyerek.
• Ne? – emelte fel csupasz állát a férfi –Ki küldött?
• Nem tudom. Engem csak egy kocsmában szedett fel, egy ipse, egy köteg dohányt ajánlott.
• Beszélj! – üvöltötte a köpenyes erősen megrázva.
• Nem tudok, semmit értse meg!
• Nem!! – nyomta a csempéhez az alak Frankit, aki ijedten meresztette ki szemét, miközben a nyakához szorított kesztyű pengéje az ütőerét súrolta, és lábai a levegőben csüngtek.
• Ne! Ne! Mégis. Talán, tudok valamit! - kiáltotta, miközben érezte, valamelyest enyhül a szorítás a torkán –csak annyit tudok, hogy valami köpenyes csuklyás alak, még sosem láttam. És gazdag ügyfelei vannak, valami őrült, aki kedvtelésből öl. A bandatagok féltek tőle.
• Tovább! – üvöltött rá a fekete arc, mikor elhallgatott, újra vágta a penge, a karjában csüngő áldozata nyakát.
• Esküszöm, nem tudok többet! Ha megöl, sem tudok! ! – hörögte kétségbeesetten Franky.
• Váááá! – üvöltötte el magát torz hangon, mire a maszkos egy mozdulattal a jéghideg csempéhez vágta. Egy krumpliszsákként huppant a toalett mellé, elég groteszk látványt nyújtva. Az álarcos elegáns fordulattal lépett ki a mosdóból, majd megállt a középső szoba zárt ajtaja előtt, mint aki habozik.

Joo a gyerekszobában volt, a tárja kishíjján teli, az ajtó felől várta a támadást. Zsákját az ágyra hajintotta, idegességében észre se vette, hogy halk piszmogás járja át a szobát. Az ágy fölött, a gyerek lámpája pislákolt, megvilágítva a szobát, az ágy melletti asztalon, egy egész vonatállomás makettekből felállítva, a sorompója magányosan pislogott kalauz után. Mikor Joo le akarta csapni a szekrényen álló, lámpát, végignézett az ágy mögötti beépített szekrényen. A szekrény polcai tele voltak játékokkal, de azok mögül valami más is szembenézett a férfival. „ A Denevér megmentette a várost…. A Denevér újra lecsapott… Elkapta Jokert, a Denevér… „

• Dögölj meg! - üvöltötte Joo, miközben cefetekre lőtte, az újságcikkekkel teleragasztott szekrényt. A papírdarabok konfettiként hulltak, az ágyra és Joo fejére, aki lövések zajában nem hallotta, az ágy ki- ki hallatszó szipogást, a tudatát harag, és félelem öntötte el, így azt sem vette észre, hogy egy halk csörrenéssel egy denevér alakban végződő horog áttöri az ablak sarkát. Mire észbekapott, annak kampószerű horga, a bokájába kapaszkodott, a bakancsán keresztül. A zsinór, ami a kis horoghoz volt erősítve szemvillanás alatt feszült meg, magával rántva őt is, aki őrült ordítással, tíz körmével, kezeit széttárva próbált megkapaszkodni, akár egy veszett kutya. A zsinór azonban, olyan erővel rántotta fel, hogy már üvöltve száguldott fejjel, lefelé egészen a havas bokrokig, amikor a földtől néhány centire hirtelen megállt. Megkönnyebbülten sóhajtott fel: - Ezt megúsztam! –gondolta, ekkor a zsineg hirtelen visszarántotta, a gyorsaságtól pedig összemosódott az ellőtte álló villa, a gyomra pedig felfordult, mikor megállt és egy erős kéz ragadta meg a grabancát.
• Ki küldött? ! –üvöltötte szemébe az álarcos férfi.
• Ne ... – (mondhatom meg) – próbálta kinyögni Joo, mire az alak még egyszer meglifteztette a tető és a föld színe között, az eszeveszetten kapálózó Joot, aki harmadik fordulónál kidobta a taccsot. Mikor újra az álarcos kezében kötött ki, rimánkodni kezdett.
• Várj! –makogott, mikor gyomrának fél tartalma a fejére folyt.
• Beszélj! –sziszegett sötét szemgödrei mögül az álarcos.
• Valami csuklyás figura… - nyögte miközben a köpenyes az arcához közel, húzta a remegő testét, és az arcába hörgött.
• Ezt már tudom, mondj valami újat – nyúlt a zsinórért.
• Oké, oké, csak ne dobj le oda! – tárta ki két kezét Joo, aki leginkább egy kapálózó Jézusra emlékeztetett.
• A fickó, valami Démonnak hívatja magát, és tiszta flúgos, az arcát és se láttam, de duplán annyit fizet, mint Maroni. Sőt védelmet biztosít Maroni átpártolt embereinek. Mindenkit maga köré gyűjt.
• Hol van? – hörgött a maszkot viselő.
• Nem tudom. Ne! - Joo szinte felsikoltott, mikor látta, hogy a fekete köpenyes mogorván megrántotta a zsineget.
• Egy szállítmányt vár a jövő héten.
• Mit? !
• Nem tudom!
• Nem? ! ! ! – szorította meg az álarcos Joo nyakát.
• Csak annyit tudok - hörögte, amikor a kesztyűs kéz szorításából végre levegőhöz jutott – hogy egy Carolina nevű hajón hozzák be, és a Démon nagyon várja.
• Tovább! – őrjöngte az álarcos.
• Ennél többet tényleg nem tudok! – nyüszögte Joo, miközben a faggató fekete arc, néma közönybe süllyedt vele szemben.
• Váááá – kiáltott, mikor a zsineg megugrott a testével együtt, megnyugodva lélegzett fel, mikor érezte, hogy csupán a sajgó testét és a bokáját kötik gúzsba. Aztán csak zuhant- zuhant lefelé, a saját sikolyától kísérve, mikor pár centire a betontól a zsineg lefékezte a zuhanást, és a földre csapta a hernyóként tekergőző férfit.

A kis Matthew Donovan, még mindig az ágy alatt feküdt, mióta a szoba ablaka, nagy csörömpöléssel szétrobbant, az odakint tomboló szélvihar, befújta a nagy pelyhekben hulló havat. Egyenesen a gyerek testét támadta a szél, a rátapadt fagyott hó, már- már fehér lepedőként burkolta be pizsamáját. Ahogy átfázott, már majdnem elaludt. Elsikította magát, mikor félálmában egy erős kar megragadta átfagyott pizsamáját és a magasba emelte. Nem merte kinyitni a szemét, csak kétségbeesetten rugdosott a levegőbe, hátha eltalálja a rablót. Mikor észrevette, hogy hozzá sem érnek, abbahagyta a nyüszögést, és kinyitotta a szemét. Először azt hitte, álmodik, aztán nagyra tárva mindkét szemét, elképedve szólalt meg.

- Te vagy? Tényleg te vagy?

- Jól vagy kölyök? – rakta rá az ágyra az álarcos férfi, mire a fiú megdörzsölte szemét.

- Batman! Tényleg te vagy! – mondogatta miközben a férfi ölbe, vette.

- Teljesen átfáztál – szólalt meg csendesen miközben átvitte a szülei hálószobájába az elképedt kisfiút.

- Ne aludj! – förmedt rá, mikor a kisfiú teste nehezedni kezdett, a karjaiban. Megrázta kicsit, miközben hatalmas tenyerével, dörzsölni kezdte a hátát, hogy felmelegedjen.

- Nem szabad elaludnod! – hallotta Matthew, miközben érezte, hogy körbe tekerik szülei takarójával, és azon keresztül dörzsölik a testét. Már nem fázott annyira. Nagy szemeivel csak nézte – nézte a Batmant, aki eközben, mintha magában beszélt volna.

- Maga az, Gordon? Én vagyok. Jöjjön a 36. utcába. Betörés történt, és hívjon mentőt is - a hangja rekedt volt, és nagyon mély. A kisfiú azonban egyáltalán nem félt. Nedves pizsamás kezét kinyújtotta és megfogta az alak vállát.

- No fiú ezt, vegyük le, és a nadrágodat is, csupa víz – mosolygott rá az alak – miközben a gyerek belemarkolt a vállát fedő ruhába. Pár másodperccel később a kisfiú ott kuporgott, az orráig betakarva a vastag takaróval, és úgy pislogott a denevérre. Mikor látta, hogy az kifelé fordul, megszólalt.

- Ne menj el, kérlek! – a férfi csupán a fejét fordította hátra, miközben a távolban szirénák hangja süvített fel. Majd a gyerekhez lépett, és a takaró alatt játékosan megborzolta nedves haját.

- Minden rendben lesz fiú – Matthew lehajtotta a fejét a kesztyűs kéz alatt. Mire felnézett, Batman eltűnt, csupán a hálószoba ablak előtt követe, egy sötéten kúszó árnyék. Odalenn a hallban berúgták az ajtót.

- Rendőrség! - kiáltotta el magát valaki.

5. fejezet

Martha már legalább, egy órája nézte lányát, aki összegömbölyödve aludt az ágyon, még a takarót sem húzta magára, Martha tette meg helyette, ahogy sok-sok éven át. Még soha sem látta mosolyogni álmában, de most a lány kipirultan mosolygott, a kispárnát magához ölelve. Az asszony hagyta, hagy aludjon a lánya, halkan átsétált az apró ebédlő részbe, és asztalnál leülve, a gothami újságokba merült.

• Mi lett veled, Gotham? – sóhajtott fel félhangosan. Tudat alatt érezte, hogy Caroline felébredt, meghallotta a fülkében megcsobbanó zuhanyt, ezét nem érte meglepetésként mikor a lány hátulról, átölelte a nyakát.
• Jó reggelt, mami! – csókolta arcon Caroline
• Neked is, kincsem – biccentett, a vele szemben, nagy lendülettel leülő lányra. Némán és rutinosan kezdtek el egymás mellet reggelizni, ahogy éveken át tették. Caroline a jó néhány napos újságokat böngészte, Martha pedig az ő arcát. Kihívó csend ült le közéjük, amit végül az asszony tört meg
• Tudtál beszélni Mr. Waynenel? – kérdezte leplezetlen kíváncsisággal.
• Anya. Thomas Wayne évekkel ezelőtt meghalt – nézett rá a lány szomorú őszinte tekintettel.
• Az lehetetlen – rázta meg a fejét az asszony.
• Nem lehet halott. Nem halhatott meg! Caroline, valaki hazudott neked - Az asszony kétségbeesetten próbált kapaszkodni, az újságokban az éjjel olvasott hírekre, hátha olvasta valahol Thomas Wayne nevét, de érezte, nem olvasta. Még pedig egy milliárdos, mint Wayne állandó céltáblája volt a lapoknak, hogy ilyen sokáig ne írjanak róla elképzelhetetlen volt.
• Anya! – guggolt le elé a lány és megszorította a kezét – A fia mondta ezt. Azt mondta, az apja tizenhét éve halott.
• A fia? Úgy érted Bruce Wayne?- kérdezett vissza, félig magához térve az asszony.
• Igen, Bruce Wayne – engedte el a kezét a lány.
• És Martha? Martha Wayne? Mi van Martha Waynenel? - kérdezett tovább az asszony, már –már megrögzötten.
• Nem tudom, nem beszéltünk róla. Csak annyit mondott, hogy ő az egyetlen Wayne a városban.
• Anya nézd - sóhajtott fel a lány – nem tudom, hogy mi történt velük, de kiderítem, addig úgy sem tágítok. De segítened kell –próbálta kimozdítani anyját a kétségbeesésből a lány – Martha tágra nyílt szemmel nézett fel rá.
• Hogyan? – suttogta rekedten
• Tudni akarok mindent a szüleimről, és Wayneékről. Hogyan éltek, mit csináltak? Családtagokról, Barátokról, üzleti és magánéleti ellenségekről. Mindent. Tisztán akarom látni az ügyet.
• Jó barátok voltak, Thomas Wayne és az apád, és persze Lucius Fox. Sokat tettek a városért. A felső tízezerhez tartoztak, apád volt Gotham kerületi ügyésze. A bátyja Alexander nem igazán értékelte ezt. Nagyanyád Wilhelmina pedig az apádat imádta, a nagyapáddal ellentétben. Alex úrfi, vezette a családi vállalkozást az öreg Henryvel, apádat csak az igazságszolgáltatás érdekelte. Akkor különbözött a családdal mikor édesanyáddal megismerkedett, Jazzmin ugyanis énekesként dolgozott a Gothami színháznál.
• Ki az a Lucius Fox? – kérdezte a lány.
• Hát egy jópofa fickó, mindig holmi érdekes kütyükkel foglalkozott, ő volt a vasútépítést vezető főmérnök, Wayne cégénél. Nem igazán tudom mi történt vele a szüleid halála óta.
• Hát itt az ideje, hogy a sok rejtélynek utána járjak.
• Látni akarom, hogy hol éltek a szüleim, és Thomas Wayne, a Swhartzok, látni akarom a városi vasutat, mindent tudni akarok, mindent kik élnek a régiek közül – jelentette ki határozottan, a fiatal nő.
• Huszonnégy év után talán épp itt az ideje –sóhajtott fel az asszony
• Akkor induljuk a városnézésre. Caroline? – kérdezett vissza Martha mikor látta, hogy a lánya mélyen gondolataiba süllyedt.
• Persze, épp itt az ideje – jelentette ki a nő, miközben maga is meglepődött, hát mégis újra találkozni fog Bruce Waynnel, megrémítette a tudat, hogy mennyire is várja, hogy viszont lássa a férfit.

Alfred megrögzötten nézett be Bruce Wayne Hálószobájának az ajtaján. Majd száz százalékot adott arra, hogy a fiatal Waynet nem találja, majd az ágyában, és újra ki kell kutyagolnia ura után a kikötőbe. De ezuttal tévedett. A fiatal férfi félmeztelenül, hason fekve karjait kitárva aludt, hatalmas ágyában. A haja még csapzott volt, a gyorsan megejtett zuhanyozástól. Ebből komornyik tudta, hogy épp csak pár perce aludthatott el. Tálcáján gőzölgött a kávé, és a pirítós, amire az alvó Wayne, nyelt egy nagyot álmában. Az öreg komornyik önkényesen úgy döntött, nem ébreszti fel. Ennyi karácsonyi ajándék Bruce Waynek is jár, hogy kialudhassa magát. Bár valószínű dühös lesz, öreg komornyikjára, de Alfred bevállalta a finom dorgálást. Mikor észrevette, hogy az alvó ember automatikusan ébredezni kezd a kávé illatára, méltóságteljes és halk léptekkel kisétált a hálószobából, és finoman becsukta maga mögött az ajtót. Ahogy végigment az oszlopok között a folyosón, meghallotta az építkezés zajait. A munkások épp a déli fal renoválását kezdték meg. A milliomos háromszor annyi bért fizetett nekik, hogy az ünnepnapokon is dolgozzanak, minél hamarabb rendbe akarta hozatni, amit a tűzvész lerombolt. Szépen is haladtak, a külső munkálatok. Már csak a déli szárnyat kellett rendbe hozni. Wayne pedig a biztonság kedvéért hazaköltözött. Az építkezést vezető nagy tiltakozására. A munkások nem szerették, ha felügyelték őket, de Waynek vigyáznia kellett, hogy ne fedezzék fel, szárny alatti barlangrendszert, ami egy másik lénynek nyújtott menedéket.

• Még felébresztik! – mordult fel Alfred, miközben csendre lett figyelmes, mikor kinézett érdeklődve az ablakon, egy fekete sportautót látott az elkészült bejárón állni. A mozdulatlansága, ami már-már ijesztően hatott, kelthette fel a munkások figyelmét. Hosszú percekig nézett szembe a villával, anélkül, hogy bárki is mozdult volna, a benne ülő két alak közül. Alfred aztán úgy döntött, szemtelen brit kíváncsiságától hajtva, hogy kabátját felvéve üdvözli az autó utasait. Esetleg beinvitálja őket egy forró teára, ebben a farkas - ordító hidegben. De miután lekocogott a lépcsőn és kinyitotta a robosztus mahagóni ajtót, az autó eltűnt.

• Ez tehát Wayne major- nézett a kastélyszerű épületre Caroline a kocsi kormánya fölül, szőke haja feszesen össze volt fonva, nyomta a háta közepét, ahogy hátra dőlt az ülésen. A villa látványa teljesen lenyűgözte, még így félkész állapotban is. A hatalmas ezerszemű ablakok, az oszlopos díszítésű falon, kíváncsian pislogtak vissza a látogatókra.

• A déli szárny hiányzik – fakadt ki Martha – nem értem, miért bontották le!

• Nem a mi dolgunk, mindenesetre így is eléggé ambiciózus látvány- állapította meg a mellette ülő fiatal nő.

• A déli szárny mellet volt egy kert, nagy üvegházzal, ami a villa mögé is elhúzódott. Mrs. Wayne szeretett kertészkedni. Ha azon a dombon túlmegyünk, találunk egy kis temetőt régi, de nagyon szép sírokkal, amiről rálátni a villára. Az a Wayne család temetője.

• A holtak óvják az élők sorsát, mert már istenek ők, kik a Stixen átkelve a csillagokba utaztak – jelentette ki a fiatal lány, mire az asszonynak elakadt a lélegzete.

• Nem szeretem, ha ilyeneket beszélsz – szólalt meg határozottan. Azt hittem ennek vége szakadt, a rangersekkel és Nicolasszal.

• Ő a részem anya. Nicolas pedig rossz döntés volt – válaszként az asszony összeszűkült szemmel, és gúnyos arckifejezést öltve nézett a lányára.

• De legalább úgy éltél, mint a hétköznapi emberek, és most, elöről akarod kezdeni!

• Nem csak folytatni akarom, itt Gothamban – mordult vissza Caroline, miközben a lépcsősor alján megfordította az autót. Megjelenésük felkeltette a munkások figyelmét, ami nyugtalanította a lányt. Martha aggodalmaskodásáról nem is beszélve. Nem szeretet erről vitatkozni, amit tenni készült, az sokat segített neki annak idején Dallasban, akkor miért ne tenné, meg ugyanezt Gothamban is. Mert elég volt csupán félig nyitott szemmel járni, ahhoz hogy észrevegye az ide tévedt idegen, hogy a város az erkölcsi fertő közepében totyog. Épp –kéz láb hatalmi szervezet híján.

• Gothamnak itt van a Denevér – duzzogott fel hangosan az anya.

• Van egy olyan érzésem, hogy a város rendbehozatalához ő egyedül kevés, és ha igaz hogy ő ölte Dentet és a barátnőjét. Nem vagyok benne biztos, hogy ő használ a városnak.

• A gazdag polgárok is segítenek, itt vannak a Waynek például.

• Anya! Ha a Wayne család elég lenne, akkor nem lenne legalább három korház romokban, jó pár épületről nem is beszélve, és nem lenne üres a banki irodák fele. Nem lennének tele koldusokkal, és hajléktalanokkal, a kihalt utcák stb.

• Ne hiszem, hogy pont te, te tudnál változtatni ezen – Martha szinte kiabált, nem akarta, amire a lánya készült, de tudta nem is akadályozhatja meg.

• Egy ember nem is tud változtatni, de ha néhányan összefognak. Talán megmenthető a város – Vitájuk alatt, már jócskán elhagyták a majort, a dombra vezető útra tértek rá, mivel más út nem vezetett sehová. A leereszkedett hóködben lassan előtűnt a parkosan berendezett temető.

• Mégis kikre gondolsz? – csapott le kíváncsian a lány szavaira az idős nő.

• Még nem tudom, de csak kell lenni, ha másnak nem is, de egy igaz embernek legalább. Ezért van szükségem rá. Tisztán kell látnom anya. A saját múltamat, és a városét. Nem ütközhetem korlátokba.

• Értem - suttogta beletörődve Martha.
• Megállhatnánk egy percre? – kérdezte mikor közvetlen a temető kapuja elé érkeztek. A lány hirtelen megdöbbent, mikor meghallotta a kérdést, aztán mégis lefékezett. A temető kovácsolt - vas kapuját teljesen beszőtte a borostyán, csupán a bejárati ajtót hagyva meg. Ez előtt állt meg asszony mikor, kilépett a kocsi ajtaján. Egyedül állt a kapu előtt, csak egy ajtócsapódást hallott a háta mögül. A talpa alatt összeesett egy kicsit a hó, terebélyesebb lett, az évek alatt. Most egy régen elhessegetett gondolat lepte meg, a temetővel szemben.
• Ha most látna, vajon megismerne –e még? – sóhajtott a kastély távolban felvillanó képe felé. Hosszú volt az a huszonnégy év, amit eltemetett, mikor elhagyta a várost. Az érzelmek csodálatosak voltak, amiket kitépett a lelkéből, hogy a helyébe anyai érzelmeket tápláljon. De a lelke mélyén, maga előtt is titokban tartva abban reménykedett, hogy talán újra látja a férfit, akit szeretett egykor, de rettegett attól, hogy magyarázat nélküli eltűnését sosem bocsátja meg. Most azonban ott állt azon a földön, amiről úgy gondolta, hogy nincs rá visszatérés. Újra át kellett gondolnia, hogy mit is akar kezdeni az életével. Caroline már felnőtt, Thomas Wayne halott, de ami a legfontosabb, hogy előbb utóbb el kell engednie majd a lányt. Carolinenak el kell majd foglalnia a társadalomban, az őt megillető helyet. Mégis csak egy bárónő, hiába is nevelte egy házvezetőnő. Büszkesége és makacssága, hiába óvta ettől a tulajdonságtól, a vérében volt. Mikor Martha megnyitotta az ajtószerű kaput, hallotta, hogy a lány kissé tétován szólal meg a háta mögött.
• Anya várj!
• Igen? – fordult vissza kérdően az asszony.
• Én is megyek! - állt meg mellette fekete vászonkabátjában a lány. Martha csak elmosolyodott, igyekezett annak idején, minden érzékenységét és lágyságát belenevelni a lányba, ami most többszörösen tört benne a felszínre. Lehajtott fejű apostolokként szelték az utat a magas fákká nőtt bambuszok között. Az éjszakai vihar lecsillapodott, a nap fehérszínű selymet varázsolt a tájra, ahogy rásütött az átfagyott vastag hótakaróra. A villával szemben a kősor közepén, egy egészen új fejfa állt, fekete márványból. Az asszony menthetetlenül indult el feléje, már –már rángatta maga után, az eddig csupán sétáló Carolinét. A kő előtt melynek talpazatán kialudt mécsesek hevertek, ott cövekelt le, hogy aztán, az asszony két kezébe temesse arcát. Ha nem érzi a lány erős támaszt adó szorítását a vállán, kitört volna belőle a zokogás. Így azonban csak megtörten suttogott.
• Istenem, miért? – Carolinét megrázta a sírkő feliratának látványa, az asszony állapota pedig könnyet csalt világoskék szemébe.
• Ne sírj anya! Már ezen nem lehet változtatni – szorította magához anyját, miközben annak teste remegett a visszafojtott sírástól. Megkövülten állt, Thomas Wayne és felesége sírja felett. Az előző este járt fejében, Bruce Wayne arca, ahogy az apjáról beszélt. A szemei szinte meghaltak, ahogy a nőre nézett.
• Furcsa egyszerre haltak meg - intett fejével, az írás felé.
• Igen. Akárcsak a szüleid.
• Ez iszonyatos. Bruce Waynet elnézve, alig harminc lehet, egészen kisgyerekként maradhatott magára. Teljesen egyedül – Caroline jól tudta mit jelent árvának lenni. A Dallasi árvák egyik fő mentora volt, látta a gyerekeken mennyire hiányzik a szülői szeretet.
• Tíz éves volt, kicsim. Csupán három év van kettőtök között.
• Ismerted? – lepődött meg a lány.
• Már amennyire egy kisgyereket ismerni lehet, de azt biztosra veszem, hogy nem maradt magára, Alfred azt sosem hagyta volna – szorította ökölbe a kezét az asszony.
• Alfred? Őt sosem említetted – nézett rá szemrehányóan Caroline. Martha elvörösödött, huszonnégy éve nem mondta ki ezt a nevet, és most megijedt attól, hogy a saját szájából hallja.
• Hűha anya! Még sosem láttam ilyennek az arcodat – jegyezte meg a lány.
• Nem? – dadogott válaszul az asszony – Ugyan nem számít – motyogta, és leguggolva, felállította az összeborult mécseseket.
• Olyan nagyon, nem kellene rendet raknod - fogta meg újra a vállát a lány.
• A sírt amint látni lehet folyamatosan rendben tartják - Martha megérezve a lány kezét hátra fordult.
• Tervezel valamit? – kérdezte, de meglátva lánya ravasz arckifejezését, tudta költői kérdést tett fel.
• Sok itt a sötét titok, és ez engem igazán vonz. És ha egyszer Thomas Waynek igaza volt, hogy veszélyben voltunk, nem vagyok benne biztos, hogy a veszély, amire gondolt, most épp tűnt el. Egy ideig nem akarom, hogy tudják, hogy itt vagyunk.
• Alfréd jó ember, Caroline! – fordult el mérgesen Martha – Nem gondolod, hogy bármi köze lehet ahhoz, ami a szüleiddel történt.
• Nem tudom, hogy milyen ember! Mert csak annyit tudok róla, hogy ő Alfred, és ha jól látom annyi év után is heves érzelmeket vált ki az én anyámból – ölelte magához hirtelen lány az anyját, aki szégyenlősen lesütötte a szemét.
• Ha most hirtelen megjelenünk, nagyon megkavarhatja a dolgokat, és ki tudja milyen történéseket, indíthat el. És ami azt illeti, szeretném végre látni a szüleim házát - húzta magával Caroline, és Martha engedelmesen követe, amíg ki nem értek, a temetőből. Ugyanúgy távoztak, mint ahogy érkeztek. Jelenlétükre csupán a helyreállított mécsesek, és a lábnyomaik emlékeztették, a sírok pihenő lakosait. A lány jól tudta ezt, de nem akarta, sem egyértelműen eltitkolni, sem egyértelműen a nyilvánosságra hozni, az ittlétüket.

Néhány perc elteltével, ott álltak a lány szülői háza előtt, amit körbe vett a Wayne birtokkal határos fenyves. Igaz kis erdei lak volt, nagy téglakerítéssel körbevéve, lépcsőit betakarta az évtizedes por és a hó. Időközben feltámadt a szél, ami meg - meg nyikorgatott, egy százévesnek tűnő ósdi hintát, aminek keserves sírása áthallatszott, a téglákon túlra. A futórózsák ráfagytak a kerítésre, úgy miként a gáztűzhelyen kifut a lábas szélére a sűrű habos tej. A tetőszerkezet igazi kis kúriát fedett, még ha az idő vas foga, egy kissé meg is majszolta a házat.

• Édesapád igazi kis játszóteret, építettet ide a ház elé, neked még a születésed előtt. Jobbra a kerítés fal oldalától pár méternyire, van egy hatalmas hinta, annak idején, egyszerre akár öt ember is elfért benne, közvetlenül mellette, egy homokozó és egy csúszda, hinta – palinta és egy pancsoló. – mesélte az asszony szinte nevetve.
• A kicsi Wayne fiú rengeteget játszott benne, még mr. Wayne viccelt is édesapáddal, hogy a fián előre gyakorolhatja az apai kötelezettségeit. Na meg, hogy a kis Bruce nem csak a hintát fogja elkoptatni, hanem Charles Schwartz hátát is.
• Ennyire szerette az apám? – kérdezte meglepve Caroline
• A fiú? Nem kifejezés, rajongott érte – nevetett Marhta. Amolyan igazi kis huncut volt, apádat meg nem zavarta. Gyereknek is igazi Wayne, volt, mint hajdan Thomas Wayne, a göndör fürtjeivel. Ha csak egy kicsit is hasonlít a felmenőire akkor… - hagyta abba a mesét hirtelen, hogy vajon tényleg neki tűnik úgy, hogy a lánya a kelleténél több figyelmet szentel az ifjú Waynnek, vagy ez nem több mint puszta megérzés.
• Akkor?
• Akkor- mosolygott az asszony és napsütötte arcából kivillantva fehér fogait, - meglehetősen nagy hölgyrajongói tábora lehet, vagy te nem így gondolod?
• Ezt, hogy érted – nézett rá meglepett arccal Caroline.
• Nem én találkoztam vele tagnap éjjel. – kacsintott az asszony.
• Igen. – bólintott zavartan a lány – Magas sötéthajú, kék szemmel. Eléggé sokat hallgat.
• Ennyi?
• Mit akarsz tudni tulajdonképpen anya? - lóbálta meg dühösen Caroline a fejét
• Semmit Caroline. Már semmit – Mondta nyugodtan az asszony, aztán újra mesélni kezdte, az ódon ház történetét. Miközben a lány közelebbről szemügyre vette a kaput, és a zárját képező több évtizedes lakatott. Erős megrántásának sem engedelmeskedett, valaki annak idején tudta, milyen zárat válasszon. Célja az volt, hogy az épületet teljesen elrejtse, a kíváncsi szemek elöl. De Caroline több, mint kíváncsi volt. A múltja volt előtte, amit végre érezhetett. Tapinthatott. A józanságát, amit évekig beleneveltek mégsem felejtette el, a lakatot cselben hagyva szólalt meg.
• Meg kell tudnom kié az épület, és mi lett a sorsa anyámék halála után.
• Talán a földhivatalban meg tudják mondani kié az épület, de várnunk kell holnap utánig, karácsony van. Ilyenkor minden hivatal zárva – rögtönzött, Martha.
• Nem kenyerem a várakozás – suttogta lehajtott fejjel, Caroline. Még ma megtudom kié a ház.
• A tiéd – jelentette ki Martha. - Eljön az idő, amikor a tiéd lesz.
• Igen még a héten. Nem tágítok, amíg be nem lépek az ajtaján. Itt van a múltam.
• Mit akarsz tenni?
• Ma éjjel, megismerem közelebbről Gothamat – mondta a lány, és keményen kihúzta magát.
• Ha így gondolod kicsim - Csóválta meg a fejét Martha, miközben mind a ketten az autó felé vették az irányt. Évek óta nem mondta ki, ezt a mondatott, pontosabban öt évvel ezelőttig, amikor a Dallasi egyetemen öt lányt öltek meg, a jogi karon. Akkor kezdődött minden. A hatodik életben maradt, és Dallas legsikeresebb ügyésze lett, és tegnap eltűnt a Texasi városból. Most pedig a Gothami éjszaka várt rá.
• És mi lesz, ha összefutsz, azzal a sötét alakkal? – aggodalmaskodott az asszony.
• Hát legalább meg tudom, mégis kivel állok szemben. Elvégre csak egy különc.
• Mi van, ha tényleg… tényleg… egy gyilkos?
• Úgy tűnt neked anya, valaha is, hogy félek a gyilkosoktól – csendesedett el a lány.
• Nem kicsim, sajnos nem – hallgatott el Martha, hiába is túl nagy falat volt neki, a fiatal nő makacssága, csak reménykedett, hogy egyszer véget érnek a hosszú féltéssel teli éjszakák - Talán ha mindenre fény derül, amit a múltban elásott Thomas Wayne, talán akkor vége lesz – sóhajtott fel, az ősz hajú nő.

6. fejezet

Mikor sötétség zuhant a tájra, a Wayne villa néma hálószobájában a fiatal Wayne kinyitotta, mélyen ülő kék szemeit. Fáradtan dörzsölte meg arcát a tenyere élével, miközben egy nagyot sóhajtott. Állán lévő sötét, napos borostájába fúrta kemény tenyerét. A verejték csapzott hajáról, és rácsurgott a hüvelykujjára. Rémálma lehetett, mert a teste annyira úszott az izzadságban, hogy sötét pizsama alsója teljesen elázott, még úgy is, hogy a takarója majdcsak a szoba végébe volt taszítva. Az ágy végére ült, és kissé meggörnyedve két kezébe temette az arcát.

• Legalább emlékeznék – dünnyögte két tenyere mögül.
• Mindegy – pattant fel, egy hatalmas légzéssel, hogy azonnal fekvőtámaszokat kezdjen csinálni.

Eközben az öreg komornyik, enyhe uzsonnát készített a konyhában, a nyitott ajtón keresztül, érezni lehetett, a forró kávé kiillanó zamatát, és a kalács édes illatát. Az átmelegített levegő, átjárta, a hatalmas hallt, ahol egy egész kis fát állított fel a komornyik. Wayne nem akart nagy fát, gyűlölte a karácsonyt, eszébe jutott a város szennye, a bedrogozott gyerekek, és a szülei halála. De nem akarta az öreg komornyikot megbántani azzal, hogy nem ünnepelnek, elvégre Alfrednek nem volt családja, és szerette Waynet, ezzel a fiatal férfi is tisztában volt. Sosem mondta neki az idős férfi, elvégre angol ettikettje nem engedhette, de Bruce Wayne tudta ezt, és érezte. Akkor mikor gyerekként teljesen egyedül maradt, Alfred dönthetett volna másként is, de nem tette. Mellette maradt, felnevelte, és úgy hogy sosem játszotta az apát, a parancsolót. Nem, lehetett könnyű, és ezt Bruce Wayne nagyon jól tudta, ahogy azt is, hogy vele fog maradni, bármi történjék is.

• Készítsek esetleg, valami frissítő fürdőt uram! – kiáltott ki a nyitott konyhaajtón Alfred, ahogy meghallotta Wayne ébren létének zörejeit.
• Köszönöm Alfred, de már lezuhanyoztam – emelte fel válaszul a hangját, a fiatal férfi az emeletről. Miközben szétkente arcán a fehér borotva habot, kialvatlan szemmel, nézett szembe önmagával a tükörben. Pár finom, húzás és már újra a selyemfiú milliárdos nézett vissza rá a tükörből. Magára kapta, fekete pulóverét, hátra túrta kócos haját, és elegánsan lekocogott a lépcsőn.
• Felszolgáljam a nagy ebédlőben az uzsonnát Uram? – kiáltott újra Alfred, miközben kinyitotta az üvegezett konyhai, gardróbot, hogy bal tenyerével ösztönösen kiemelje a tálcát, amire feltálalja az ennivalót.
• Nem itt is megfelel, az étkezés, a konyhában. Köszönöm. – hallotta meg, a háta mögül Wayne mély hangját. – mire kissé meglepetten, de némán helyezte el az ennivalót, az asztalon.
• Ön nem eszik, Alfred? – nézett rá Wayne finoman ráncolva a homlokát, nem lehetett nem észre venni, hogy parancsnak szánja.
• Khm. Ha óhajtja, Uram – ült le, kötényesen, és kihúzott nyakkal, az ősz komornyik, mosolyt csalva ezzel, a ház urának arcára.
• Hány óra van?
• Délután fél öt, Ura. – hajtotta le kissé a fejét Alfred. Miközben elegánsan kettévágta vékony késével, a tányérján heverő egyik fonott kalácsot.
• Nem ébresztett fel! – merevítette meg, amúgy is csontos arcát a fiatal férfi.
• Karácsony van, Uram, és meglehetősen fáradtnak tűnt, de elnézését kérem - Wayne szemében meglehetősen hamiskás fény csillant meg, miközben belekortyolt kávéscsészéjébe.
• Nos fáradt is voltam – helyeselt a fiatal férfi, éreztetve, hogy ezt a témát itt akarja lezárni.
• Kivittem a karácsonyi koszorúkat délután, a felmenői sírjához – jelentette ki, a komornyik, miközben érezte, hogy rendkívül kemény csend ül közéjük. Wayne csak némán nézett rá, összeszorította amúgy is keskeny szája szélét.
• De gondoltam, szeretne mécsest gyújtani, úgy hogy azokat engedelmével, hazahoztam, és előkészítettem.
• Köszönöm.
• Van még valami Alfred? – Kérdezte Wayne, mert meglehetősen nyugtalanította a komornyik viselkedése. Látta, hogy valamit el akar mondani, de nem egészen tudja, hogyan kezdjen bele.
• Nem tudom, hogy elmondjam – e önnek uram.
• Mit? – tette le a kávéscsészéjét, az ifjú férfi, miközben egyre feszültebb arcot öltött.
• Valaki járt a síroknál Uram.
• Járt? – ingatta meg, kétkedve a fejét a fiatal férfi, kimeresztve nagy kék szemeit.
• Hát lehet, valaki a felsőbb körökből – rángatta meg kissé, két vállát, látványosan tanácstalanul lehorgasztva a szája két csücskét.
• Az nem lehet, Uram! Mert nem hoztak, magukkal semmit, csupán a mécseseket állították fel, amit az éjszakai vihar sodort szerte szét. Ha valaki a felsőbb körökből lett volna, bizonyosan nagyon drága koszorút hozott volna. De én egyik síron sem találtam, csak a tegnapi koszorúkat.
• Ez érdekes - tűnődött el, Wayne – mindenesetre – szólalt meg, egy hosszabb szünet után – kivisszük a mécseseket, és aztán megnézzük, hogy mit is hagytak maguk után, azok a titokzatos látogatók – aztán megvajazta kalácsát, és farkaséhséggel jó nagyot harapott bele. Miközben a komornyik elégedetten nyugtázta szeretett gazdájának jó étvágyát.

Később a telihold fényénél gyújtott a két férfi mécsest, a családi temetőben. A fiú újra gyerekes tekintettel állt a szülei sírjánál, ahogy felsercent a gyufa fénye, erős ujjai között, és életre keltette a kanócokat, hogy kicsi fényeik táncoljanak a sötétben. Az évek alatt férfivá érett, de a lelke megrekedt, abban az őszi éjszakában érzett keserűségben, és ezt ilyenkor érezte, de nagyon. Percekig, és némán álltak, a sírok felett, a komornyik és az úr, miközben a gyertyák fénye, játékot varázsolt az arcukra. Mindketten fájdalmat éreztek, Wayne az ürességet, amit a szülei halála hagyott a lelkében. Alfred pedig, a sok keserűséget, amit a felnövő fiatal gazdája arcán látott, azt alakította fájdalommá. Mikor a mécsesek már majdnem csonkig égtek, Wayne leguggolt és lehúzva fekete bőr kesztyűjét, a havas talajt kezdte tapogatni, remélve, hogy a napközbeni fagy megőrizte kíváncsisága számára a látogatók nyomait. Szerencséje volt, a lábnyomok, a napközbeni enyhe olvadásnak, és a későbbi kemény fagynak köszönhetően, szinte eredeti állapotban maradtak meg.

• Nos – törte meg a csendet – a lábnyomok mérete alapján, vagy két meglehetősen kis termetű férfi járt itt, vagy két nő. Az egyikük jóval súlyosabb, mint a másik, mert sokkal mélyebb a lábnyoma, ő rendezte a helyükre a mécseseket, itt apámék sírja előtt. – mutatott le a szülei sírja felé Wayne, mintegy tájékoztatás jellegűen, az öreg komornyiknak. Aki meresztgette már vénülő nagy szemeit, hogy lássa miről is beszél, vászonkabátos gazdája.
• Látja, Alfred! - kuporodott a sír elé, két – három lépésnyire, kezével körözve a lábnyomok felett, miközben az öreg férfi a keze fölé világított, hosszú szárú elemlámpájával – a másik nő, meg eközben valószínűleg fölötte állt.
• Ó! Értem! Uram. És ezt a mind a lábnyomokból következtette ki! – csodálkozott Alfred, kissé cinikus arckifejezéssel, mire Wayne végigsimította elegáns meleg kabátját, mintha cseppet zavarba esett volna, és felállt.
• Azt hiszem, mehetünk – motyogta kicsit határozatlanul, a fiatal férfi, miközben újra ránézett a sírokra.
• Hogy mondja? – kérdezett vissza az idősebb.
• Mehetünk! – Ismételte Wayne erélyesebben, hiába Alfred a korának előre haladtával, kezdett egy kicsit nagyot hallani.
• Értem Uram. Persze mehetünk – válaszolt a komornyik, miközben öregesen döcögni kezdett urának nyomában, az égő elemlámpával, a koromsötét temetőben.
• Megkérdezhetem, Uram, ma is távol óhajtja tölteni az éjszakát? – pillantott fel oldalról Waynre, széles karimájú meleg kalapja alól.
• Nem, nem egész éjjel! - fordult vissza, már a kapuból felé Wayne.
• Megjegyzem Uram, Gordon kapitány és csapata is vigyáz a rendre az éjjel, ha nagy szükség van önre, felküldi a jelet.
• Ne feledje, még mindig gyilkos vagyok, a nagyközönség számára.
• Hm – mosolyogta el magát, Wayne szeme közé a komornyik - nem hiszem, hogy ez Gordon felügyelőt megállítaná, ha bajban lenne a város.
• Gondolja Alfred? – szívta be mélyen, a fagyos levegőt kihúzva magát Bruce Wayne, miközben felnézett, a csillagokkal teli égboltra, amit a város gyárai elárasztottak szennyes füstjükkel.
• Biztos vagyok benne – kacsintott rá az öreg komornyik.
• Ki tudja, elvégre karácsony van.
• Az van uram. Az – mondta Alfred miközben, bekászálódott a Roys sofőrülésére.
• Óhajtja, hogy siessek? – kérdezte a tükörbe pillantva.
• Nem, nem szükséges – dőlt el a hátsó ülésen Wayne. Fáradtnak érezte magát. Rémálmok gyötörték ha aludt, így nem csak éjjeleken át harcolt, de alvás közben is. Tudta, hogy Alfred figyeli a tükörből, megszokta már. Az öreg férfi próbálta óvni őt, de a saját rémképeitől még ő sem tudta megvédeni.
• Talán, beszélnie kellene valakivel, azokról az álmokról, Uram.
• Hogyan Alfred? – lepődött meg.
• A délután nagy részét, végig kiabálta vagy épp értelmetlenül motyogta, miközben aludt, megjegyzem eléggé ijesztő volt közben. Nem tudtam, hogy fel merjem – e kelteni.
• Nem emlékszem – támasztotta ujját az ajkainak a fiatal férfi, miközben megpróbált, az álmaira visszaemlékezni – Hogyan beszéljek olyasvalamiről bárkinek is, amire magam sem emlékszem.
• Hetek óta, így alszik, és bevallom Uram, kezdek aggódni – nézett rá, kissé magának is helyeslő arccal, az öreg komornyik.
• Csak álmok, Alfred, Csak álmok –sóhajtott Wayne, miközben rákanyarodtak a major előtti kocsibejáróra.

Odabent a mahagóni borítású hallban Wayne, lehuppant, egy kényelmes fotelba. Átnézte a több hetes sajtót, és szorgalmasan jegyzetelt. Hallani lehetett, ahogy serceg a ceruzája, a vastag lapok fölött, meg –megállva időnként, gondolkozva hátradőlt. Alfred eközben felkapcsolta a karácsonyi izzókat, amik megvilágították őszülő halántékát.

• Holnap szeretnék elmenni, az ételosztásra, ezért kérem, keltsen fel hamarabb.
• Természetesen Uram. Előkészítsem a ruháját.
• Még korai lenne.
• Én arra a másik ruhára gondoltam.
• Igen. Úgy gondolom ártani, nem árt.
• Önnek Uram, vagy a városnak? – kérdezett költőien, vissza a komornyik, Mire fotelban ülő háziúr csak, szélesen elmosolyogta magát.
• Mit gondol Uram. Ki lesz az új főügyész?
• Hát remélem, nem Gothami lesz.
• Nem bízik az ügyészségben Uram?
• Sajnos a városi ügyészeknek túl sok a veszteni valója, és félnek Harvey óta. Zsarolhatóak.
• Ebben biztos Uram? – a válasz csak egy jegesen metsző, nyílt tekintet volt.
• Értem – jegyezte meg szűkösen Alfred. Tudta Wayne a város minden rezdülését figyeli.
• Nem fogom engedni, hogy a bűnözés átvegye az ügyészség felett a hatalmat, nem lesz több kenőpénz, és zsarolás.
• Ezt magamtól is gondoltam, Uram – mondta a komornyik, miközben eltűnt a könyvtárszoba ajtajában. A háziúr csak némán utána nézett, egy alkalmnazott, aki csak a dolgát végzi, mégis többet tesz annál. Többet mond a hallgatásaival, mintha egész éjjel csak szóval tartotta volna. Alfred Pennyworth élhetett volna más életet is. De ő ezt választotta. Wayne sosem tudta megérteni miért, de hálával tartozott neki, talán többel is. Töprengett hosszan, ahogyan évek alatt annyiszor, maga is meglepődött mikor azon kapta magát, hogy az önzetlenségről nem csak Alfred jutott az eszébe. A tegnap esti táncra gondolt, a lányra, akinek olyan őszinte együttérzés csillogott a szemében az apja iránt. Annyira közel érezte magához, de nem akart erre gondolni, nem tehette. Félt ettől az érzéstől. Mit adhatna ő annak a nőnek. Amit annak idején Rachelnek? Ezt még egyszer nem engedhette meg magának. Nem akarta közel engedni magához, ha a közelében van az csak veszélyt jelent a lány számára.
• De… - szakadt fel egy fájdalmas sóhaj, valahonnan a torka mélyéről. De csak szélesen megcsóválta a fejét, és kitekintett az éjszakába.

7. Fejezet

Gotham valaha a fény városa volt, de mára csupán árnyéka hajdani önmagának. A bűn, amely egykor még a sötét sikátorok mélyén bujkált, évtizedek alatt a felhőkarcolók tetejéig kúszott fel, akárcsak a köd, ami elárasztotta sárga lámpákkal teletűzdelt, mocskos kikötőjét. A part menti bárból üvöltött a zene és elnyomta a tenger finom csobogását. Már nem szólt érte senki, régen nem kötöttek ki hajók, az Arkhamra néző kikötőben. Legalább is ezen a részen nem. Több éve annak, hogy a kereskedő hajók, itt pihentek meg nehéz rakományukat letéve a város gyárainak számára. Messze van az a korszak, csupán a kikötő áll egyedül a szigettel szemben, ami az őrület birodalma lett, akárcsak Gotham. Ha leszáll a sötét, az egyszerű polgárok magukra zárják lakásuk ajtaját, és még utoljára ellenőrzik, hogy minden ablak zárva van –e. Félnek. Éjszaka a bandák uralják a várost. Akik segíthettek volna, túl kevesen voltak, elnyelte őket a káosz. Pedig már kezdtek hinni az emberek, de akiben a legjobban hittek, aki visszaadta, csupán néhány hónapra a reményt, de mára ne lett több, mint a város bármelyik gyilkosa. Csupán egy önbíráskodó. Ezt hitték, mert ezt hitették el velük. Két ember az, aki tudja az igazságot. Az egyikük, James Gordon a városi rendőrség főkapitánya, kicsiny konyhájában az asztalnál ülve, pizsamában pipázgatott, miután órákig tartó való hánykolódás után, rájött, hogy még sokáig nem jön álom a szemére felkelt, és a fia szobájába átmenve nézte, ahogy alszik. Majd kiténfergett a konyhába egy vékony könyvvel a kezében, és pipára gyújtott. Olvasni akart, de mindig a családja felé terelődtek a gondolatai, hogy mi lett volna, ha „Ő” nem ér oda időben, a kis Jim, és lehet a többiek is, valószínűleg halottak lennének.

• Te jó Isten, bele se merek gondolni – dünnyögte maga elé rekedten, megdörzsölve erősen a homlokát, majd erősen megrázta fejét, amikor meghallotta, hogy megkopogtatják a konyhaablak üvegét. Nem volt szüksége különösebb szem – meresztgetésre, hogy rájöjjön ki áll odakint. Ő volt az.
• Ma éjjel csendes a város – szólalt meg halálos nyugalommal rá sem nézve a felügyelőre, aki időközben összeszedelőzködve, egy szál pizsamában és papucsban állt meg mellette, amire felvette vastag kabátját, így elég mókás látványt nyújtott.
• Karácsony van, még is csak a béke ünnepe – nyugtázta összekucorodva az alak mellett. Nem kapott választ, csak egy percnyi csönd után, az álarcos férfi, aki eddig az utca ködjébe bámult, finoman Gordon felé fordította a fejét.
• Hogy van a fiú?
• Egy kis megfázással megúszta, na meg pár órányi lelkesedéssel önért – az álarcos most sem válaszolt, csak némán a köpenyébe burkolózott, miközben a rendőr félmosollyal hátrahúzta a nyakát, szokása volt ez a kissé meglepődöttnek tűnő arckifejezés. Akkor öltötte fel, mikor valami frappánsat akart mondani.
• Tudja tetszett, ahogy az ünnepek alkalmából feldíszítette nekem a villa belső teraszát – húzta félmosolyra vékony száját, amit pamacsként takart el barna bajusza. Választ nem kapott, csupán a mellette álló alak rámeredő tekintette, és kissé hamiskásan felfelé görbülő ajka árulkodott arról, hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik. Gordon úgy érezte, mintha most ez a sötét arc is emberibb, és érzékenyebb lett volna, de lehet, hogy csupán a felügyelő volt, ennyire ünnepi hangulatban. Mindenesetre hamiskásan kacsintott az alakra vékony szemöldöke mögül.
• Úgy lógtak, ott megkötözve, mint díszek a fán, és ha már ünnep van – tette hozzá miközben szorosabban ölelte magára a kabátját – nem inna meg velem, egy forró teát, vö… vö… vö … mielőtt, rám fagy a pizsama? – nem válaszolt a mellette álló férfi, csak hosszan kifújta a levegőt. Meglepte a kérés.
• A családom, többi tagja alszik – mormogta a rendőr – és különben is karácsony van, és ma éppen szabadságon vagyok, az Isten szerelmére – a mondat végére, maga is megijedt azon mennyire felemelte a hangját, a másikkal szemben. Aki csak nézett a szemébe, hosszú másodpercekig és kurtán mondta.
• Az jól esne – biccentett a fejével. Néma játék zajlott le kettőjük között, miközben a rendőr betessékelte a konyhába különös vendégét, aki mintha csak a lépteit számolná, úgy követte őt. Gordon úgy érezte, mintha minden mozdulatát figyelte volna, amitől végig szaladt a hátán a hideg, de tévedett. Az álarc mögött a fiatal férfi, végigvizsgálta a kicsi, de rendkívül hangulatosan berendezett lakást. A keskeny téglalap alakú folyosót, egymással szemben, két tölcsérszerű lámpa világította meg, hogy mikor a rendőr éjjel hazaér, ami sokszor előfordult, lehetőleg semmibe se bukjon fel. Ami nem volt lehetetlen, hiszen Jimmy a fia, gyakran felejtette játékait a folyosón, hátha másnap is szüksége lesz rájuk. Most is ott árválkodott focilabdája, a kabátokkal teli fogastól, alig félméternyire. Zsúfoltan megpakolt apró polcon a még nedves kabátok, jókedvűen árulkodtak a délutáni hócsatáról, amibe az egész család beszállt, egy nedves hajú baba pedig, ami a kisebbik gyereké volt, ott árválkodott nedves rongyhajával, a ruhás komód tetején. Barbara Gordon vaníliás karikát sütött még az este, aminek az illata az egész lakást bejárta. A felügyelő zavarodottan kapta le szeméről bepárásodott szemüvegét, miközben a furcsa látogatót, a konyhába vezette, immár csak pizsamában. A férfi köpenye megzengette halkan a fenyőn lévő díszeket, ahogy a konyhaajtó felé suhant. Kissé bugyutának is érezte magát a várós főkapitánya, az álarcos férfi társaságában, aki elegánsan az asztal mellé ült, némán még csak rá sem nézve társaságára. Aki a tőle telhető legnagyobb gyorsasággal készítette elő a teát, mondhatni: kapkodott. Két cukrozott és citromlével átfutatott csészét tett az asztalra, egyiket a férfi, a másikat, az asztallapra fordított könyv elé, amit vendége érkezése előtt próbált olvasni.
• Hát nem vagyok, egy konyhatündér, de egy teát, azért csak meg tudok csinálni! – fecsegte, de nem halott rá választ, alig észrevehetően sandított hátra. Nem tudta örülne – e neki, ha az asztalnál ülő alak időközben elpárolgott volna, merthogy szokása volt. Vegyes érzelmeket táplált iránta. Tisztelte, amiért a vállaira próbálta venni a várost, de a hideg is kirázta ahányszor csak megjelent mellette. Ma éjjel azonban még mindig az asztalnál ült, az ő konyhájában, kezét alkarjával együtt az asztalra helyezte, és rezzenéstelen arccal várt -Mint aki alszik, de kétlem hogy csupán egy teára csüccsentett nekem ide a háztetőkről, még ha a fiú sorsa érdekelte is ennyire, azt a holnapi újságok úgy is megírják, nem itt más van a háttérben – gondolta a zsaru, miközben a két csészét teletöltötte a forróságtól gőzölgő vízzel, majd ő is lehuppant, akár egy zsák az alak mellé.
• Oldódj már! Oldódj már!– leste sóvárgó tekintettel csészéjében a filtert. Hosszú élvezettel kortyolt bele, úgy érezte, a lelke is kifagyott, odakinn a zord időben.
• Valaki össze akarja gyűjteni a város összes kisstílű nehézfiúját. A karácsonyi rablássorozat mögött is ő áll – a kapitánynak megakadt a torkán a forró lé, amit annyira nagy élvezettel és meghittséggel fogyasztott, ezért egy hatalmas eltorzult arccal kísért nyelés után kérdezett vissza.
• Ki, és miért?
• Nem tudom. Még ők sem tudják.
• Hogy? Miért nem tudják?
• Nem fedi fel a kilétét – szorította össze ajkait, az álarcos, úgy hogy teljesen kiment belőlük a vér. Tudta, hogy a rendőr meredten néz rá, kicsi fekete szemeivel.
• Ilyen erővel, akár ön is lehetne - mosolygott rá keserűen.
• Félnek tőle – kapta a szemrehányó választ.
• Ahogyan magától is.
• Többet fizet, mint Maroni vagy bárki más Gothamban.
• Hát azt nem tudom ön mennyire gazdag - Gordon látta, hogy vendége kezd az ércelődéséért dühös lenni, mert szorosan ökölbe szorította az asztalon fekvő öklét. Úgyhogy, komolyan kérdezett vissza.
• Ezek szerint Maroni nincs benne.
• Úgy tűnik.
• Mit akar, mit tegyek? – az alak nem válaszolt semmit, csak szúrósan ránézett.
• A hét végén egy szállítmány érkezik, egy Caroline nevű hajón a holtak kikötőjébe, azt akarom, hogy amíg én nem nézek ott körül, ne legyenek ott az emberei.
• Miért?
• Mert, senki ne tudja mi lesz az, és ki akarom gobozni, hogy mi folyik itt. Találtak valami különlegeset az emberei?
• Hát, ha azt vesszük, igen? Semmi pénz, csupán ékszerek voltak, amiket a rablóknál találtunk, minden esetnél, és csak gyémántokat.
• Gyémántok – suttogta az álarcos, a rendőr látta ajkai mozgásából, hogy emészti a hallottakat.
• Mire kellenek neki, csak a gyémántok?
• Nem tudom, de kiderítem – állt fel, egy hirtelen mozdulattal a férfi.
• Még a teáját meg sem itta! – mordult fel a bajsza alatt, a szabadnapos rendőr.
• Önre jobban ráfér!
• Ö… öö… - lepődött meg a felügyelő, de mire felocsúdott, a beszélgető partnere, mint már annyiszor, eltűnt.
• Istenemre, de lelőném ilyenkor! – morgott hangosan. Aztán mohón felhajtotta mind a két csésze teát. Egy fél óra múlva, álmosan ölelte át, Barbara Gordont a hálószobájukban.

Az éjszaka azonban, a szigettel szemben néző kikötőben, mégsem volt olyan nyugodt. A bár neonnal kidíszített fala mellett, 5- 6 bedrogozott alak, ténfergett, mit sem törődve a körülöttük zajló élettel, szuszogásukat teljesen elnyomta a rock őrjöngése. Szanaszét heverő üvegszilánkok hevertek a rakparton, rajtuk kemény talpú bakancsok tömege taposott az este és az éjszaka folyamán. Az Utcai Démonoké volt a terület, motorjaik ott sorakoztak, a bár előtt, a lámpák alatt. A tomboló őrületben egy csapat gyerek is ténfergett, egy részük drogot árult, beállva a dílerek közé, magabiztos mozgásuk profizmusról árulkodott. A bár melletti sikátorban párok szeretkeztek, már ha szeretkezésnek nevezhetjük a párhuzamos rángatózását testüknek. Némelyiküknek, hol a férfi, másikuknak a nő vállalta pénzért a szerelmet. Lucy a kis vörös prostituált, alig múlt 16, mégis már több száz kuncsaftot mondhatott magának. Alig egy éve volt az utca rabja, a démonok közül, némelyikük állandó „szeretője” volt. Nem akarva választotta ezt az életet, ahogy a lányok közül egyikük sem. Csak egy túlságosan szép kislány volt, Gotham egyik negyedében, és megfizették, hogy megszerezhessék a testét, a démonok, pedig egy kis dohányért mindenre képesek voltak. Eleinte nem tette amit, mondtak neki, de miután leverték az egyik veséjét, eladta magát, a testét. Már hozzá szokott, rutinosan állt munkába éjjelente, szívott egy kis krekket és ez elviselhetővé tette, azt, ami minden nap várt rá. Most sem érezte, azt, ahogy kövér izzadságtól, és alkoholszagtól bűzlő nagydarab szakállas, medveszerű férfi, az alulról lemeztelenített testét a falhoz támasztva ütemesen taszigálja. Most is csupán a levegő hűvösségét érezte, életét annyira lehetetlennek tudta, mint ahogy a szűk zsákutcából a kijutást. Hallucinált, a távoli lámpák és a köd összemosódott a szeme előtt, a rutinos mozgás ütemében. Úgy vélte, mintha lépteket halott volna, tűsarkú kopogását, de a zsákutca fal felöli részéről jött, és annak még kómás állapotban is tudatában volt, hogy azon a magas falán átjutni képtelenség. Azonban a léptek egyre erősebben kopogtak, amikor is, egy karomszerű körmökben végződő kesztyűs kéz, fogta meg a benne élvezkedő pasas vállát.

• Elnézést – szólalt meg, annyira lágyan mintha, csak egy macska dorombolt volna. Hangja mélyen zúgott, megrezegtette a ködös levegőt. A részeg férfi kissé megtántorodva fordult hátra, szőrös vöröses képén jó kedélyű meglepetés tűnt fel, úgy szólt vissza a nőnek. Legalább is ezt, a fiatal lány állapította meg, a duruzsoló hang alapján. Az arcát nem igazán tudta kivenni, olyan volt mintha a sötét éjszakába burkolózott volna.
• Na mi van cicám, te is be akarsz szállni? – vigyorgott, a pasas, miközben széles tenyerével, magához húzta a másik nőt is, aki mintha engedelmeskedni akart volna, simulékonyan bújni kezdett, fénylő zöld szemei, felvillantak Lizzy előtt, akinek ugyan édes mindegy volt, hogy ketten vagy hárman csinálják a menetet. Ezért közönyösen a falhoz dőlt.
• Lehetséges - simogatta meg a kesztyűs kezű nő, a petyhüdt férfiarcot – de előbb azt szeretném tudni, édes kis madaram – hogy kié az a szépséges fekete motor, ott egészen a bejárat korlátjánál.
• És ha csak utána mondom meg – kérdezte a büdös szakállas férfi, miközben egészen magához húzta a keskeny csípőt, amin fekete bőrruha feszült.
• Nem lesz utána! – Lizzy, a meglepetéstől teljesen a falhoz lapult, amikor a nő egy hirtelen de rendkívül nőcis mozdulattal, kicsavarta a férfi kezét, és a fejét a bűzölgő aszfalthoz nyomta. A pasas szemei kikerekedtek a meglepetéstől, mikor a magas sarkú csizma az ütőerére taposott. A nő tudta, hogy a lány elkúszott, a háta mögött, és a sikátor végében álló nagy kuka mellé húzódott. Azt is sejtette, hogy az, döbbenten nézi őt, miközben csípőre tett kézzel, az összezuhant testen diadalmasan kissé félre fordított fejjel, figyeli a feléje haladó zilált embercsoportot. Néhány, az előbbi jelenettől feldühödött rockerek egy csoportja volt.
• Nézzétek, a kúrvát! Kapjuk el! – kiáltották, miközben páran elővették fegyvereiket és a levegőbe, lőttek, kettőjüknek a kezében letört nyakú pálinkás üveg villant meg. Elkapni akarták a nőt. Csak arra ne számítottak, hogy a velük szemben álló nem fog megijedni. Leginkább eszelős zombikhoz hasonlítottak. Az elég nagy mennyiségű alkohol, amit a bárban magukba öntöttek tespedtté tette a mozgásukat. A csípőre tett kezű karcsú nő megvetéssel és álkedvességgel vetette oda nekik:
• Gyertek csak madárkáim, úgy is rég játszottam már ilyen jót!
• Na cicám most megkapod a magadét! – válaszolta egy forgácsolós hang, majdnem a bal válla mellől. Hagyta, sőt azt akarta, hogy körülvegyék. Amikor az első, félbe törött üveg az arca takaratlan része felé közeledett, egy hirtelen mozdulattal, a bal kezét egyenesen a felé irányuló ütésbe csapta úgy, hogy eltalálta a rőt csikófrizurájú pánk könyökét, aki a fájdalomérzettől épp kezével a sajgó könyökéhez kapott. Mellette álló társa igyekezett nyakon ragadni a nőt, amikor az állon rúgta, úgy hogy kettévágta rajta a húst. Századmásodperccel később, egy malomkerék-szerű fordulattal, rúgta ki az Uzzit a mögötte álló férfi kezei közül. A fegyver zakatoló hangja kettészelte a levegő csendjét. A verekedők szétugrottak. A golyók felszaggatták a betont, az egyik bandita lábfejével együtt, aki a földre rogyott, ordítása beleveszett a fegyverropogásba. A felszakadt állú megpróbált a falhoz lapulni, nézte, ahogy két társa közül a punk, épp kiegyenesedik, és az ő feje fölé nézve kikerekedik a szeme.
• Mi? - csuklott el a hangja. A nő úgy kúszott fel a falra, akár egy macska. Tulajdonképpen nem is volt más. Lenézett a falról, meglepődve félrefordította csinos kis fejét, aztán egyszerűen elengedte magát és az őt, bámuló férfira zuhant, akár egy lándzsát úgy döfte karját a férfi vállába, átszakítva azon az izmot. Hirtelen egy erős szőrős alkar szorította el a nyakát, az első áldozatáé volt, aki időközben magához tért az első meglepetéséből és úgy döntött, hogy ő is beszáll a harcba. Az álarcos nő mindkét karját elszorította a szinte rajta fekvő gorillaszerű véres alak.
• Összeroppantalak - hörögte a szemei vérbe fordultak, rőt haját vérfoltok és betondarabok borították, hallotta társa kínos szuszogását a hátuk mögül, aki időközben, az állára szorított kézzel próbálta fékezni a vért, ami az alkarján lefolyva, a piszkos aszfaltra csöpögött. A nő eközben teljesen átvette a gorilla testű légzését, a csontjai ropogtak, amitől a szakállas elbízta magát, kínlódva de gúnyosan nevetett, mit félbeszakított az feléjük zúduló újabb lövések zaja. A férfi csak pillanatra vesztette el figyelmét, mire a nő az utolsó esélyét is kihasználva a csuklójába mélyesztette hófehér hegyes fogait, amik mint a penge, úgy hasították fel a vénáit. Egy bukfenc és már a nő volt felül, pirosra rúzsozott száján végigfolyt ellensége vére, hatalmas zöld szemeit résnyire húzta, és egy éles ívű ütéssel, végképp kiütötte az alatta fekvő gorillát. A sikátort egyre több fegyver zakatolása töltötte meg. Amikor a két menekülő még épségben hagyott alak, a bár felé loholva tüzelni kezdett a verekedők irányába, a lövedékek ropogása túlharsogta a zenét. Jó néhány bandatag felismervén a helyzet súlyát, csatlakozott a többiekhez.
• A francba – kapta fel fejét az álarcos nő, majd a felhasadt állú férfi felé loholt, aki tehetetlenül lapult a zsákutcát lezáró fal szegletébe. A kesztyűs karmos kezével, megmarkolta a pasi kettévált állát, a és megnyalva a szája szélét, és határozottan szólalt meg.
• Mond meg a többieknek, hogy ez a hely mától az enyém, tűnjetek el a környékről!
• He- he-he, be vagy kerítve cica – dadogott a széthasadt állú.
• Kétlem – mosolygott rá a nő, vérpiros ajkaival.
• Vagy nem tudod, hogy kilenc életem van – a szavaival egy időben tovább erősödött a fegyverropogás, mire ő egy óriási ugrással a falon termett, és a körmeivel megkapaszkodva sebesen mászni kezdett a tető felé. A bandatagok már a fal aljában voltak, és a golyózápor elöntötte a már kopaszon maradt téglafalat.
• Eltűnt – jelentették ki néhányan közülük.
• A tetőn, nézzétek meg a tetőn – nyögött fel, az egyik a földön heverők közül. Aztán az öreg sikátort körülvevő épületek, egyenként életre keltek. Ajtók csapódtak, és törtek szanaszét, üvegcsörömpölés néha egy sikoly. Aztán :
• Nincs – Nincs –Nincs – visszhangzott, a szűk utcából. A kikötőben a bár tetején, a villódzó neonfények mögött, megjelent a nő karcsú alakja. A párkányon hason feküdt akárcsak egy gyerek, csizmás lábait le- fel lóbálta a levegőben, jobb tenyerén támasztva, finom formájú fejét. A vért már letörölte arcáról, meggypiros ajkaival játékosan brümmögöt.
• Hát pedig, én igazán csak a motort akartam elkérni – csicseregte magának.
• De hát, ők kezdték, és nekem kell az a motor. Ki tudna nekem nemet mondani? ! - mosolygott szélesen, a motorra nézve, ami ott állt sárga lámpák alatt elhagyatva. Mivel a banda több száz méterre, a motor után sóvárgó nőt kereste. Rátámaszkodott a rózsaszín betűkre, úgy nézte az üvegajtó előtt, álló két biztonsági őrt. Meg sem mozdultak a sikátori csetepaté láttán. Sokkal inkább a káosz, és nem pedig a rend fenntartása volt a feladatuk. A hátuk mögött a feketébe öltözött nő, a korbácsát a kezére tekerve ereszkedett le a két férfi háta mögé, hangtalanul emelte fel válluk fölé kezeit, majd mindkettőjük kulcscsontját erősen megszorítva, mindvégig az árnyékban maradt. A két hústorony mozdulatlanságából békés álomba szenderült. Egy elegáns mozdulattal az üvegnek támasztotta őket, és kiürítette a honuk alatt lévő fegyvertáskájuk tartalmát. Mikor újra a neon - fények mögött ült, vékony ujjaival végigsimogatta zsákmányait.
• Épp elég lesz – mondta, miközben végignézett a bár előtt parkoló járgányokon és a környéken, felmérve a lehetőségeit. Leereszkedett a tetőről, és két erőteljes ugrással eltűnt a bár előtti megvilágított aszfaltrészről, majd beleolvadt a csoportosan álló motorok közé. Nem zavarta, hogy a terület nem teljesen kihalt, és szédelegnek páran, a bár előtti területen. A keresése zajai sem voltak rá hatással. Sötét alakja végigkúszott, a fémes testek között, egészen addig, amíg meg nem állt, a Harley Davidson mellett, aminek fekete tankja arra csábította, hogy végigsimítsa a kormányától, egészen a csomagtartó végéig.
• Szuper – sziszegett, elővett a kesztyűje alól, egy hosszú drótszerű elhajlított fémet, és egy mozdulattal engedelmességre bírta a vasparipát. Egész testével ráfeküdt a motorra, és az egyik majd kétszáz méterre álló ház mellé tolta. Lassan, nagyon lassan. Az első robbanás ezután pár másodperccel később következett be. Az egyik Harley tankja hullott nagy robajjal, tüzes lángcsóváit ezerfelé kilőve, ami a magasba emelte a még megmaradt roncsot, ami egy hatalmas loccsanással a placcra csapódott. Aztán egy újabb robbanás, és egy újabb motor, és sorra mindegyik fölrepült. A tömeg kicsődült a bárból, páran őrjöngtek, le kellett fogni őket, hogy nehogy a lángok közé vessék magukat a járgányaik miatt. Amik már addigra, mindennek nevezhetőek voltak csak motornak nem. Mikor az utolsó robbanás is elhangzott, halálos csend lett. A tűz az egész parkolót beborította, hatalmas hőséget gerjesztve. Az emberek messze húzódtak. A mocskos hólé a tenger habjai közé ömlött. Jóval távolabb a nő a kesztyűs kezében lévő fegyverek csövére fújt, megnyalta a szája szélét, és megszólalt.
• Sajnálom galambocskáim, de nem volt kedvem kergetőzni.

A tűz másik oldalán állók, hallották, ahogy a távolban felzúg, egy magányos motor.

Gotham másik városrészében, egy férfi a maszk mögül felkapta fejét, a kikötőből felvillanó erős fényre. Majd ház tetejéről a fekete mélységbe vette magát. Eltelt néhány perc ás már ott állt, lángok közepében, a kihalt kikötőben. Hang nélkül, semmitől sem zavartatva vizsgálta meg a már lerombolt parkolót, esetleges rejtőzködő nyomokra bukkanva.

8. fejezet

Gordon, még mindig szabadságon volt, a Tv híradó előtt pipázgatott éppen. Kicsit meg is könnyebbült az utóbbi három napban. Végre nem érezte hulla fáradtnak magát, és nem az éjszaka második felében ért haza. A felesége józansága is kezdett visszatérni. Az utóbbi hónapok megrázkódtatásai kissé ingerlékennyé tették Barbarát, amit a felügyelő persze nem is csodált. Természetesen esze ágában sem volt beszélni, az éjszakai különös randevúról, még az hiányozna most, neki, hogy kitörjön a családi háború. Amikor a rommá robbantott kikötőt mutatták, dühében az asztalra csapott.

• A fene egye meg, hogy ez a nyamvadt város nem bír ki, egy éjszakát, hogy ne történjen valami!
• Drágám, mi történt? - kérdezett vissza Barbara az ajtóból. Jimmy kabátjával a kezében, arra készült, hogy visszategye a helyére. A kisfiú, még nem érte fel teljesen a fogast, így csak gyakran akasztotta fel félig ruhadarabjait, amit a szülei takarítottak el utána.
• Felrobbant, az Arkhami kikötő! – dünnyögte férje, aki nem akart különösebb részleteket közölni az asszonnyal. Alapvető elv volt kettőjük között, hogy Gordon csak keveset beszélt, a munkájával kapcsolatos dolgokról. Egyrészt a szabályzat tiltotta, másrészt annyira sok időt vett el a családjától a munkája, hogy nem akarta elvenni ezt a kevés időt kettőjüktől. Barbara Gordon odament az asztalhoz, a férje vállának dűlt, és beletúrt annak vörösesbarna hajába. Jó hangulatban volt, így mikor a férfi átölelte a derekát, még jobban hozzádörzsölődött.
• Nahát! – nevetett. – Talán, ami sötét családi barátunk, megorrolt az ottaniakra, és jól ellátta a bajukat. – azóta, az esett óta, mikor a fiuk élete egy hajszálon függött, az asszony jobban viselte, férje különös ismerősét. Néha már – már családtagnak érezte a hallgatag sötét ruhást. Hálát érzett iránta, pedig konzervatívizmusa családi generációk óta elkísérte.
• Nem, nem hiszem, hogy ő volt! – hangzott a rövid válasz. Mindenesetre furcsa, nagyon furcsa.
• Még is mi? – Gordon válasza, csupán egy felhúzott nyílt tekintett volt felesége barna szemeibe nézve. Amiből tudta az asszony, hogy a többi kommentár a férje munkájának a része. Így csak némán összeszedte a tányérokat, finoman a férjére kacsintva. Mikor az éjszakai mosatlan csészék akadtak a keze közé, előbb szótlanul tovább mosogatott, majd egy röpke tétovázást követően megszólalt.
• Mond drágám, te mostanság két csészéből iszol egyszerre?
• Hmmm? – hangzott a tétova válasz, mintha a férje túlzottan elmerült volna a Tv nézésben, igazán igyekezett úgy tenni mintha, nem is hallaná, a ravasz kérdést, mire Barbara, merészen eléparancsolta, egy kistányérban a megmaradt vaníliás karikákat. Gordon megdöbbenve, nézett fel rá.
• Egy kis süteménnyel is megkínálhattad volna!
• Félre beszélsz, miről beszélsz egyáltalán? - mordult fel a férfi.
• Róla! – nézett rá az asszony olyan pillantással, hogy úgy érezte, borotvapengéket csúsztatnak le a torkán.
• Nem járt itt, és nem vitatkozok! – egyre feszültebb lett a hangulat, kettőjük között, a nő imádta a férfit, de gyűlölte a hallgatását. Érezte a titkokat, de felvállalta mikor hozzá ment. Akkor még Gordon utcai rendőr volt, és udvarias, nagyon udvarias.
• Apa! - robbant, be fiuk a 7 éves Jimmy a konyhába, belefúrta gyorsan szöszke fejét az apja vállába, majd anyjához futott, és átkarolta pizsamás karjaival, anyja kissé széles csípőjét, aki játékosan beletúrt kócos kobakjába.
• Felöltözni kis csibész, kész hideg van, még idebenn is. Aztán reggeli, úgyhogy igyekezz – kiáltotta, a már lépcsőn felfelé vágtató gyerek után.
• Csendben fiatalúr, a húgod még alszik, - szólt utána az apja is. Amikor megszólalt a csengő.
• Kinyitom! - kiáltotta Jimmy, és mielőtt az anyja az ajtófélfához ért volna, a bejárati ajtóhoz száguldott.
• Ööö…Csókolom… - nézett pizsamásan szembe, az ajtóban álló fiatal nővel. Kissé elpirult, amikor az, fehér fogaival szélesen rámosolygott.
• Szia! te biztos Jim Gordon vagy, a nevem Caroline és a városi ügyészségről jöttem, ha jól sejtem, az édesapád az, akit keresek – húzta fel játékosan a fél szemöldökét, ami még barátságosabbá tette fiatal arcát.
• Ööö … apa! –dadogott feltűnő zavarában a fiú, egy néni keres.
• Nahát! – hajolt ki a folyosóra, démonian vörös hajzuhatagjával Barbara Gordon, és önkéntelenül is szembe nézett így, a fiával szemben álló, szőke nővel.
• Jó napot! Caroline Mendez vagyok – lépett be határozott mozdulattal a nő a folyosóra, finoman maga előtt sodorva Jimmyt - Gotham új városi főügyésze vagyok, James Gordon felügyelővel kellene beszélnem. – Az asszony legszívesebben, a világ végére küldte volna a nőt. Kicsit olyan érzése volt, mintha a nő a családjába tolakodott volna, de annak óriási lendülete, egyszerűen lehengerelte. Mielőtt egyáltalán tudatosult, volna benne az egész szituáció, a fiatal nő erőteljesen megrázta kezét, és az átfagyott vékony újak térítették magához.
• Ő… Barbara Gordon, Jimmy azonnal menj fel a szobádba, és öltözz fel, és lehetőleg ne ébreszd még fel a húgodat! – vezette le zavarát finoman fián, aki egy kicsit lehajtva fejét, felmasírozott szobájába.
• Jöjjön be Mrs. Mendez. - állt meg férje a háta mögött, miközben bajsza alatt erősen majszolta pipája szárát, és a felesége tudta jól, hogy ez mit jelent.
• Ms. Mendez. – rázta meg keményen a nő, mintegy helyesbítvén a férfi karját.
• Megkínálhatom valamivel? – kérdezte az asszony, rámeredve a szőke nőre. Szinte még gyerek, te jó ég, mit akar egy ennyire fiatal lány Gothamban. Pláne, mint ügyész.
• Nem. Köszönöm, nagyon sietek. - ült le vendégük, közömbösen véve, Gordon vizsgálódó tekintetét.
• Csak szeretném közölni, hogy az ügyészségen én vettem át, Harvey Dent helyét -A rendőr nem válaszolt semmit, csak meredt a nőre. Hirtelen görcsös nevethetnékje támadt, ami hirtelen dühbe, és ingerült makacsságba fordult át.
• Nézze, hölgyem, én igazán nem akarom megsérteni, de tudja mi történt Denttel?
• Mondjuk úgy, hogy a hivatalos verziót tudom – mosolygott cinikusan szélesen a lány egyenesen Gordon szemébe nézve
• De én nem vagyok az a típusú ember, aki csupán egy verzióval elégszik meg –a kapitány egy pillanatra, úgy érzete, mintha a fiatal nő, teljesen átlátott volna az agyán.
• Ön még csak, már megbocsásson, csak egy kislány, és ez Gotham. Itt igazán nem könnyű a törvényt fenntartani.
• Nos kapitány, ha koromtól eltekintene, azt igazán nem venném zokon. A polgármesterrel, és az ügyészségen dolgozókkal már beszéltem, és nekem adták, ezt a feladatot. Nyílván nyomos okuk lehetet rá. Nem gondolja?
• Remélem, nem tévedtek. - fintorogta el magát a felügyelő - Viszont, figyelembe kéne vennie, hogy épp nincs főügyész a városban. Kényszerhelyzetben vagyunk.
• Már van.
• Mellesleg azért jöttem, hogy közöljem mától figyelem a rendőrséget, úgy hallottam elég nagy a káosz, vagy hogy úgy fejezzem ki magam a korrupció. Rendet akarok ebben a városban, szeretném, ha segítene, de ha nem teszi, ne álljon az utamba. –itt a nő felállt, kihúzta magát, majd rátámaszkodott az asztalra, úgy hogy erőteljesen a kapitány szemébe nézett.
• Ha valaki pedig jelmezbált játszik ebben a városban, az nem érdekel. Egészen addig, míg nem zavarja az én köreimet. De meg fogom tudni, hogy pontosan is mi ez a káosz, és azt is, hogy hogyan irtsam ki. – a férfi teljesen meghőkölt a vele szemben álló nő határozottságán. Érezte, hogy a nő makacssága, már most valami tájékozottságot jelent. És ez bevándorlóként elismerésre adott okot. Mindenre gondolt, amikor az ajtóban meglátta, csak arra nem, hogy törékenysége ekkora határozottságot rejt. Hallgatott, elkezdte érdekelni az előtte álló, ember. Ritkán látott ennyire erős akaratú embert, és a lány egyenesen Dentre emlékeztette. A lelke mélyén kissé aggódni is kezdett.
• Elnézést – ült vissza a nő, vele szemben a székre, miközben újra szélesen és barátságosan mosolygott – de nem szeretem, ha gyerekként bánnak velem, hiszen már rég nem vagyok az. Ma reggel, mikor munkába léptem, átnéztem, hogy úgy mondjam Harvey Dent, néhány feljegyzését, ami azt jelzi, hogy a városban a hatóságoknál, nem minden stimmel. Arról a jelmezes pasasról nem is beszélve. Adjon nekem, pár napot, hogy tisztán lássam a helyzetet, tudnom kell, mi folyik a városban. – Gordon meglepődött, leginkább a tudatalattija, nőies rábeszélést várt, de mégsem azt kapott, a nő szavai határozottan csengtek, kék tekintetét pedig el sem vette a vele szemben ülő férfi arcáról.
• Miért pont engem keresett meg?
• Nos, elvégre ön a rendőrkapitány, mellékesen érdekes szituációk lengik körül – állt fel a karcsú nő az asztalról, miközben a vállára omlott, derékig érő fürtős haja, automatikusan kissé összehúzta hosszú fekete kabátját, határozottan jelezvén, hogy egyértelműen indulni készül.
• Tudja – vett egy nagy levegőt végül – ha valakit ennyire furcsa körülmények vesznek körül, nos vagy maga a probléma oka, vagy a megoldása. – a férfi ösztönösen állt, fel, amikor látta, hogy a város vadi új ügyésze az ajtó felé fordul. Leginkább csak loholt utána, sem mint, hogy kísérte volna. Amikor a nő, átlépte a küszöböt nyíltan erőteljes mozdulattal fordult hátra
• Ajánlom, hogy ne ellenségek legyünk – Gordon úgy érezte, mintha több száz tűt szúrtak volna az arcába. Amikor a nő kocsiba szállt, erőteljesen megráncolta, vastag keretes szemüvege fölött a homlokát. Kialudt pipáját erőteljesen, majszolta. Ekkora hatást nem gyakorolt rá nő, a felesége óta. Ebben a percben nem tudta, ugyan utálja -e a nőt, vagy tisztelje. De azt tudta, az első név, aminek másnap az irodájában utána fog nézni a Caroline Mendez lesz.

Caroline, felnézett a felhőkarcolókra, amik többszörösen megtörve vetítették, a fényt vissza a napszemüvege mögé. Fáradtan nyelt egy nagyot. Már dél körül járt. Az egész délelőtt, Bruce Waynet kereste, sikertelenül. Reményt vesztve nézet az előtte álló iroda házra. Már régen rájött, hogy Martha nem túlzott a Wayne vagyon nagyságát illetően. Viszont azt egyáltalán nem értette, hogy az ő háza, hogyan került Bruce Wayne tulajdonába, az egyelőre még rejtély volt számára, egyelőre. Nem adta fel a férfi keresését, még akkor sem, ha ez volt a hatodik hely ahol esély volt rá, hogy megtalálja. Az útjába esett, két szálloda, egy elegáns jacht, két ominózus étterem, Wayne azonban sehol sem volt, mintha csak elnyelte volna a várost behálózó hajnali szmog. Kesernyés szájízt érzett, mikor rádöbbent, hogy a gazdagság, amit a szeme előtt látott, kísértetiesen emlékeztette, az élete egykori szereplőjére Nicolas Falconira. Megőrjítette a De ja vu érzés, nem tudta örüljön –e neki, vagy viszolyogjon tőle. A hideg is kirázta mikor, belépett az irodájába, és meglátta Harvey Dent hagyatékát. Egy idegen embernek a lelkébe látott bele, akit sosem ismert, és már nem is ismerhetett meg. Látta, hogy elődje tömérdek mennyiségű munkát végzet, és hagyott hátra. Arról nem is beszélve, hogy Hill, a város polgármestere szinte áradozott az egykori főügyészről, amiből, a fiatal lány arra következtetett, hogy nem lesz könnyű dolga. Ez volt az egyetlen, ami nem hasonlított Dallasra, egy vad idegen, akinek a hagyatékát, méltó módon kellett képviselje. De a fiatal nő, nem volt az a típus, aki könnyen feladta. Helyesbítve, még sosem adott fel, eddig semmit. Ami alól csak a Karácsony előtti nap volt, a kivétel. A város rendőr parancsnokának a viselkedése, pedig kellőképpen feldühítette ahhoz, hogy bizonyítási kényszere legyen. Nem volt kétsége afelől, hogy a férfi csupán egy tapasztalatlan csitrit lát benne, és miközben arra gondolt, hogy milyen döbbent arcot vág majd a középkorú férfi, mikor kideríti milyen hivatalos múlttal, rendelkezik ez a „kislány”. Az arcát félig eltakaró sál mögött, kéjesen elmosolyodott. Nem törődött azzal, hogy végtagjai szinte lefagytak, az egész délelőttöt magába foglaló, tétova keresés közben. Óriási lendülettel libbent be, lengőajtón, nem kicsit felkeltve, a portás, és az ajtóban álló biztonsági őrök figyelmét. Az ominózus és felettébb kiborgikus belső tér sem lepte meg. Eleget látott már ilyet Dallasban, és volt már annyi tapasztalata, hogy ha a valódi célját nyíltan felfedi, a kutyába sem veszik. Legalább is a döbbent tekintetetekből, és a titkoltan kihívó férfias pillantásokból, tudta milyen cselhez kell folyamodnia.

• Hát igen, mire is jó, ha egy nőt, nagy kék szemekkel, és napszőke hajjal áld meg a genetika - gondolta, miközben kihúzta a kabátjából a meleg sálat, és kigombolta kabátját. A ruha engedelmeskedett, finoman szétnyílt, és látatni engedte, a mély dekoltázsú fehér blúzt, és a skót kockás vastag, de rendkivül keskeny derekú szoknyát. A recepció éhes tekintettel nézte, ahogy egy kirívó mozdulattal kiengedte egyszerűen összetűzött haját, és sötét szemüvegét, pedig fekete válltáskájába csúsztatta. Halványrózsaszínre festett ajakit, finom mosolyra húzta, miközben már –már leküzdhetetlen undort érzett a saját viselkedése miatt. Finoman ringó csipővel a recepciós pulthoz ment.
• Helló – mondta, a hatalmasat nyelő, férfinak.
• Tudja, állás interjúra jönnék.
• Igen?
• Egy ismerősöm ajánlott, a nagyfőnöknek, csak, jaj én buta elfelejtettem a nevét. Annyit mondta, hogy csak rá hivatkozzam, és már fogadnak is.
• Értem. Azt hiszem, talán Lucius Foxra gondol.
• Oh tényleg, Lucius Fox már emlékszem - vakargatta, meg látszólagos tanácstalansággal állát a lány. – Hogyan is mehetett, csak úgy ki a fejemből, ez a név. Miközben, úgy érezte, mintha fejbe csapták volna. Az egyik ember, aki annak idején a szülei barátja volt. Ismerte őket. Ő volt a vasúthálózat építésnek vezető főmérnöke. Kavarogtak a gondolatai. Arra nem számított, hogy egy régi titokzatos névre bukkan. Kiszáradtak az ajkai a kíváncsiságtól.
• Kérem, foglaljon, helyet, addig. Azonnal intézkedem – intett a férfi, a lépcső alján álló pamlagok felé. A nő, látszólagos nemtörődömséggel, indult a kijelölt hely felé, mint akinek fel sem tűnik, hogy a férfi miközben, a szájához emeli a telefonkagylót, erőteljes mimikával kacsint, a keskeny ringó csípők után. Caroline kényelmetlenül fészkelte el magát, a fehér bőrkanapén. Nem sok reményt látott arra, hogy a terv beválik, így automatikusan a „B” tervet jelentő, tárggyal kezdett játszadozni, a kézi táskája mélyében. A telefonbeszélgetés, amit a recepciós nyilvánvalóan a főnökséggel bonyolított le, vészjóslóan sokáig tartott. A nő mégsem rémült meg, tudta, hogy addig nem fog tágítani, míg meg nem találja Waynet. A sokáig elhúzódó keresgélés, türelmetlenné tette, a fáradtság pedig ingerlékennyé.
• Nos, kérem, jöjjön velem! Mr. Fox már az irodájában várja. - A nő igyekezett meglepetését elrejteni, nem erre számított. Ösztönei azt súgták, valami csavar van a történtekben. A szíve a torkában lüktetett, egy lépésre van attól, hogy közelebbről megismerje a szüleit, a múltjának egy darabja volt, aki felé tartott. Engedelmesen követte a recepcióst, aki széles vigyorgással invitálta be a liftbe. Ahogyan felfelé haladtak, a nő érezte, hogy az alak, megpróbál a lehető legközelebb húzódni hozzá, mire ő kihúzta magát, és egy határozott mozdulattal összehúzta sötét kabátját. Remélte, hogy a határozott, és szinte fenyegető fellépés magához térítí, a korábbi viselkedésével megrészegített férfit, és nem kell még ennél határozottabban viselkednije. Visszafolytotta a lélegzetét, minden fullasztó másodperc, óráknak tűnt. Mintha csigalassúsággal haladtak volna.

Eközben Fox irodájában, a szeplős arcú vállalatigazgató, megmerevedett tekintettel nézte a felfelé haladó lift ajtaját. Kellemetlenül érezte magát. Az ajtó mellett, Bruce Wayne állt, kezét lazán nadrágja zsebébe süllyesztette. Hamiskás mosollyal nézte Foxot. Arca kissé megtört volt, de mélyen ülő szemei hipnotikus hatása, elvonta a figyelmet, a szeme alatt éktelenkedő táskákról. Hamiskásan mosolygott. A telefonbeszélgetés elszórakoztatta. Fox egyértelműen ki akarta dobatni, azt a számára ismeretlen nőt, aki ilyen hazugsággal akart, az közelébe jutni, de a milliárdosnak, tetszett az efféle merészség, és ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak a „kedves” jelentkezővel. Amikor kinyílt a lift ajtaja, az idősödő férfi kissé meghökkenve, vette tudomásul, a látogató ijesztően szép látványát. Annyira ismerős volt számára, kereste a kapcsolódást az agytekervényeiben, hogy hol láthatta a nőt. Aki erőteljes léptekkel és egyenesen a szemébe nézve, jött a folyosón az irodája felé. Csak Foxot láthatta, Waynet az ajtó melletti fal eltakarta. Fox felkuncogott magában, amikor látta, hogy a recepciós hebegve próbál utána szólni, a rá mit sem vető lányra. Nem sok ideje volt, a lány egész egyszerűen a titkárnőjét meg sem várva nyitott be az üvegajtón.

• Ö… ö… ö… - hebegte az utána belépő asszisztens.
• Semmi baj. – intett az asztalnál ülő, fekete arcú férfi, méltóságteljesen, a zavarodott nő szemébe nézve.
• Hagyjon magunkra. – adta ki az utasítást, miközben a titokzatos nő alaposan megvizsgálta őt. Ezt érezte, minden porcikájában. Szerencséjére elég koros volt, ahhoz, hogy egy ilyen már-már veséjéig lelátó tekintet kibillentse, messze földön híres nyugalmából. Még akkor is méltóságteljes nyugalmat erőltetett magára, mikor látta, hogy Wayne szélesen vigyorog az ajtónál, majdcsak kivetkőzve önmagából. A lány megszólalni készült, amikor, egy ismerős és kellemesen mély férfihang szólalt meg közvetlenül háta mögül.
• Nahát, maga kész bűnöző, kedves! – a lány egy pillanatra ledermedt. Ahogyan Fox sem tudta, hova tenni, az elmúlt fél perc eseményeit.
• Nos Lucius, azt hiszem, megtaláltuk a föld legmerészebb majdnem titkárnőjét. – Fox csak megadóan mosolygott. A lány csak nézett, és láthatóan zavarba jött.
• Én…
• Ön kedves Caroline. - járta körbe, vizsgálódva és hátrakulcsolt kézzel Wayne. Caroline, úgy érezte, hogy a férfi irányítja. Még sosem érzett ilyet. Csak követte tekintetével.
• Én, csak önt keresetem.
• Engem? – kérdezte, halkan a férfi.
• Csak nagyon nehezen találtam meg… pirult el Caroline, majd nyelt egy nagyot, kihúzta hófehér nyakát, és határozottan folytatta – szigorúan üzleti ügyről van szó. És reméltem, hogy itt megtalálom.
• Hát megtalált.
• Remélem, nem okoztam, túl nagy problémát? – Wayne Foxra nézett, aki játékosan megrázta a fejét.
• Nem! Dehogy! Csak egy feltűnően kedves meglepetést.

Caroline, megkönnyebbülten, elsóhajtotta magát és szélesen elmosolyodott. Látta, hogy a fekete bőrű középkorú Fox, meglehetősen furcsa töprengő arccal néz rá. Hirtelen csend lett. Amit Wayne a két ember egymásnak való bemutatásával, próbált elűzni.

• Caroline…, Caroline… - enyhén zavarba jött, tulajdonképpen nem is ismerte a lányt, mégcsak a teljes nevét sem tudja.
• Mendez. – fejezte be, a mondatot a nő, és határozottan, Lucius felé nyújtotta a kezét, hogy kezet rázhassanak.
• Mendez? – kérdezett vissza Fox, aki időközben felállt, és meglepődötten nézte a lányt.
• Igen. Mendez.
• Lucius Fox. – mondta végül, és enyhén elmosolyodott.
• Nos ha a vállalatot érintő ügyről van szó, akkor Mr. Fox előtt nincsenek titkaim. – mosolygott finoman a férfi, miközben az asztalnál ülő idősödő férfira intett a fejével.
• Nem egészen, és meglehetősen bonyolult ügyről van szó. - Fox, hirtelen kellemetlenül kezdte érezni magát, és mentségül, az asztalán lévő akták között kezdett turkálni. Látta, hogy Wayne hogyan néz a lányra, és a nő az asztal előtt álló Férfira.
• Oh értem – sóhajtott fel a férfi. – Akkor esetleg, egy kellemes ebéd mellett, megbeszélhetjük, na persze, ha csak nem veszi tolakodásnak. - A nő arcán látszott, hogy habozik. Kissé beharapta a szája szélét. Nem igazán volt tervbe véve, egy ebéd a napjába, pláne nem Waynenel. De tény, hogy azon a pár falaton kívül, amit a hajnali órákban kapott be, más nem igazán volt a gyomrában. Csupán önmagától félt, a férfi elég érdekes érzéseket keltet fel benne, amiket eddig még nem tapasztalt. Gyerekesen Foxra nézett, és biztatóan elmosolyodott, aztán Wayne szemébe, aki időközben egészen köze állt meg hozzá.
• Végül is, ma még nem ebédeltem – tette hozzá végül.
• Hozom a kabátom! – tűnt el a férfi, az ajtóban egy hirtelen lendülettel. A nő meglepetten követte a szemével.
• De el ne szaladjon, mint legutóbb! – kiáltotta vissza, már a folyosó másik végéről. Caroline zavarodottan a fekete bőrű férfira nézett, majd eltéblábolt pár lépést a panoráma ablakig, és lenézett az alattuk elterülő városra.
• Tudja, olyan érzésem van, mintha már valahol már láttam volna önt. – halotta meg az asztalnál ülő hangját.
• Nem hiszem – fordult vissza az ablakból. – Magára biztosan emlékeznék.
• Igaza van. Talán csak emlékeztet valakire. –sóhajtott fel a férfi megadóan. Caroline csak mosolygott, nem akarta, hogy a férfi kellemetlenül érezze magát. Martha mesélt róla, a kütyügyáros, aki sok mindenre tudhatja a választ. Az apja egykori barátja, és most Bruce Waynenek dolgozik. Mindent tudni akart, megőrült szinte a vágytól, hogy ismerje a szüleit. De az esze, minden porcikája azt súgta, hogy még most nem fedheti fel valós szándékait.
• Kellemes, arca van ahhoz, hogy csak úgy elfelejtsem – tette hozzá.
• Hozassak önnek valamit, esetleg egy kis italt? – próbálta oldani a kettejük közt lévő feszültséget a „kütyügyáros”. Wayne, ekkor robant be az ajtón, ami hatalmas lendülettel perdült meg, magas alakja után. A mozdulat annyira meglepő volt, hogy az irodában lévő két ember mereven nézett vissza rá.
• Akkor talán mehetünk is – mosolygott, immár kabátban, és finoman megfogta Caroline könyökét, ami eltűnt széles tenyerében.
• Persze, ha csak nem haragszik meg Mr. Fox, ha elrabolom a társaságát. – tette hozzá.
• Nem. Dehogy uram. – kacsintott vissza.
• Viszont látásra! Őszintén örülök, hogy megismerhettem – mosolygott rá a fiatal nő, mikor újra kezet nyújtott, a korosodó férfinak.
• Én is viszont. Remélem, hamarosan találkozunk – mondta mintegy kíséretként, az asztalnál ülő, a két kilibbenő embernek.
• Autóval vagyok, Mr. Wayne – jelentette ki, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal a lány.
• Visszahozom – mondta, halkan lehajtott fejjel, a mellette álló alak.
• De, ha mégis üzletről szeretne beszélni velem. Nem gondolja, hogy kellemesebb, egy finom ebéd mellett. – a lány nem válaszolt, csak némán nézett a fiatal férfira, aki őszinte és kérdő tekintettel, nézett a szemébe. Percekig olvadt össze tekintetük, majd egy hang nélkül léptek ki a lift ajtaján. Nem szóltak egymáshoz egészen addig, amíg Wayne a kocsijához nem kísérte a nőt.
• Hát jó – sóhajtott megadóan Caroline, amikor Wayne felnyitotta előtte a Lamborghini ajtaját. Wayne eleresztet a szája sarkából, egy halvány mosolyt, amikor belesegítette az ülésbe, és bizalmasan megfogták egymás kezét.
• Csupán, néhány perc – mondta a férfi, amikor a kormány mellé ült. Választ nem kapott. Látta, hogy elhalványul a nő tekintete, és porcelánná meredt arccal néz maga elé. Ezt az arckifejezést, már ismerte a jótékonysági bálról. Érezte, hogy a lány erősen eltöprengett valamin. Hagyta, hagy uralkodjon a csend. Caroline finom parfümjének az illata bejárta a sportkocsi légterét, és ez is elég volt neki. Csak akkor szóltak egymáshoz, amikor az étterem asztalai között álltak. A lány ösztönösen karolt a karjába. Amikor meglátta, hogy az étterem zsúfolásig megtelt, lemondással a hangjában szólalt meg.
• Azt hiszem, itt mi ma nem ebédelünk.
• Kétlem – csillant fel a férfi szeme.
• Üdvözlöm Mr. Wayne, lesegíthetem a kabátjaikat? – lány meglepetten hagyta, hogy megszabadítsák kabátjától.
• Az asztala, már várja önöket – mondta végül a sovány szmokingos pincér. Miközben az asztaluk felé haladtak, Wayne játékosan és alig láthatóan megrántotta mindkét vállát.
• Az enyém az étterem – jelentette ki, nem titkolt nemtörődömséggel. Amikor elfoglalták a helyüket, Caroline alig észrevehetően hordozta végig a tekintetén, az épület belsejében. A férfinak jó ízlése volt. Az apró alig látható aranyozott csíkokkal, mintázott tapétát felpezsdítették, a zöld szaténfüggönyök, amik egészen a földig értek, és a fehér asztalterítők a kerek asztalokon. Egy hang nélkül ebédeltek egymással szemben, miközben a férfi rá – rá nézett, a vele szemben ülő fiatal lányra. Eléggé eldugott helyen volt az asztala ahhoz, hogy ne zavarja őket a nyüzsgés. Figyelte, ahogy a lány egész felsőtestét megvilágítja, az asztalón bekacsintó nap fénye. Mikor már az italaikat fogyasztották, kényelmesen hátradőlt székén és megszólalt.
• Hallgatom.
• Nos – húzta ki magát a nő – van a tulajdonában egy ingatlan, amit szeretnék megvásárolni öntől.
• Elég sok van belőlük a városban, nem ártana pontosítani – próbálta az érdeklődését nem sok sikerrel titkolni a férfi.
• Ez az épület, csupán pár száz méterre van, az ön kastélyától.
• Öh – rázta meg tanácstalanul a fejét Wayne – én nem tudok róla, hogy lenne ott bármi, ami, az enyém lenne.
• Hát – villantotta ki fehér fogait, a lány, miközben egy négyfelé hajtott papírlapot vett elő kézitáskájából – a földhivatal szerint, az öné. Amikor a férfi a kezébe vette az iratot, és olvasni kezdte, már- már gyerekesen hitetlenkedő arcot vágott.
• Nos meglepett - adta vissza a papírt – ez a valami.
• Egy szép ház – mondta közbe vágva Caroline.
• Szóval. Ez a ház –dadogta lassan – az apámé volt, és én nem tudtam róla, most pedig az enyém. Ez kíváncsivá tett. – állt fel az asztaltól.
• Mehetünk – nyújtotta a nőnek a kezét. Amikor kiértek az étterem elé, össze karolkózva, hirtelen megtorpant.
• Tudja – nézett egyenesen Caroline szemébe – kezd megijeszteni, csupán pár napja, hogy a városban van, és többet tud az én házamról, mint én. Csak nem rendőr? – a lány annyira őszintén kacagott fel, hogy Wayne egyenesen magkönnyebbült. A lány nem zsaru. Az épp nem hiányzott volna neki.
• Egyszerűen, beleszerettem abba a házba – nevetett a nő.
• Elviszem, ahhoz a házhoz – mondta Wayne, miközben útnak indultak. Amikor a kastélyon túl haladtak, a munkások felkapták fejüket az ismerős autó láttán, ami szinte elszáguldott az orruk előtt. A temetőn túlhaladva, lassított, a tempón. Ismeretlen volt számára a vidék. A földút, amin haladtak egyenesen, a sűrű fenyveshez vezetet. Úgy tudta, még a születése előtt, egy park állt a fenyők között. Az apja mesélte. Sokat mesélt a helyről, ahol elátkozott lelkek laknak. Gyermekként annyira elhitte, apja meséit, hogy még a családi temető környékére sem ment egyedül. Később pedig eszébe sem jutott, hogy rejthet valamit, az öreg erdő. Elvégre Gotham határai, a Wayne rezidenciáig terjedtek. Ő pedig a városhoz tartozott. Sosem gondolkozott azon, hogy mi van a városon túl, egészen mostanáig. Igazság szerint, nem értette, hogy ha az apja nem is, Alfred miért nem beszélt, az erdőben lévő ingatlanról. Ha tényleg az övé volt. Már pedig a lány ezt iratokkal tudta bizonyítani, és most épp őt navigálta, a kőkerítéssel körülvett épülethez. A fiatal férfi, döbbent arccal, ment a kapuhoz. Sosem járt itt, és most legalább annyira lenyűgözte a hely, mint Carolinét, pár nappal ezelőtt, aki most, az ő reakcióit figyelte.
• Bemegyünk? – kérdezte tőle.
• Elvégre, az én házam – mosolygott Wayne. Miközben, nagy erőfeszítést próbált mutatni, amint egy mozdulattal, szinte összemorzsolta a lakatot a láncon. Batmannak nem okozott volna, egy kis erőfeszítést sem, a majd húsz éves zár, de Waynenek meg kellett küzdenie vele. Nehogy a lány bármiféle gyanút fogjon.
• Remélem, ez azt jelenti, hogy egy ideig a városban marad – gyalogolt nézelődően a kertben, a szőke nő után. Carolinet hatalmas érdeklődés öntötte el, meg sem hallotta a kérdést, beszívta elméjébe a kert minden zugát, a jéggé fagyott rózsákat, a félig leszakadt hintát, minden olyan volt, mint ahogy Martha leírta. Annyira szerette volna, ha csak egy gyerekkori emléke is marad, erről a házról. És nem ez az állapot, az egyetlen, amivel be kell érnie. Akinek gyerekkori élményei lehettek volna a helyről, ott állt mellette, és őt figyelte rendületlenül.
• Mi az? – kérdezte.
• Semmi – mosolygott a férfi - csak kérdeztem valamit, amire nem válaszolt.
• Jah, vagy úgy. Ne haragudjon nem hallottam – rázta meg tehetetlenül szőke fejét.
• Szeretném tudni, hogy sokáig marad – e, itt Gothamban – hörögte a férfi, miközben vállával és fél oldalával, nekifeszült, az ajtónak, mire a zár egy kattanással megadta magát.
• Elmondhatom, hogy betörtem a saját házamba – szuszogott. A hideg levegő, és vele az émelyítő szag, megcsapta, az arcát. Csukott szemmel is sejtette, hogy az épület falai dohosak, és az évek során látszólag lakatlan házat, nem csak csupán néhány rágcsáló bérelte ki, hanem néhány hajléktalan is. Rosszabb volt a látvány, mint amire számított. Hátát ösztönösen Caroline elé támasztotta, hogy megkímélhesse, a szemük elé táruló nem éppen kellemes látványtól. A lány viszont időközben becsusszant, a válla melletti résen, és közvetlenül mellette megállt. Egy pillanatra megállította a látvány és a förtelmes illat kavalkád. A falak feketék voltak, a rájuk ragadt mocsoktól, némelyiken ízléstelen falfirka terpeszkedett, a bútorzat és a berendezés sehol nem volt, csak a mocskos falak álltak. A padlót, ami egykor díszparkettás volt, felfeszegették, így Wayne ösztönösen megfogta a lány csuklóját, amikor az elindult az épület belseje felé.
• Óvatosan – intett fejével, a gödrökkel teli padló felé. Caroline lenézett, majd bátortalanul elmosolyodott.
• Köszönöm – mondta alig hallhatóan, majd megvárta, amíg elengedik a csuklóját. Elindult az épület tereit elválasztó, válaszfal felé. A bedeszkázott, hatalmas ablakon, beszűrődő fény, megvilágította, finom vonzó alakját. Furcsa és éles kontraszt rajzolódott ki, a lány és a sötét falak között. Talpaik alatt, csikorgott a felgyülemlett szenét, és az évtizedek alatt szénné porosodó üvegszilánkok. Wayne hálát adott az égnek, hogy a nő kihez kíséretként csatlakozott, nem lett rosszul, a látvány és az elviselhetetlen szagok kombinációjától. Érezte, ahogy valamiféle mély belenyugvás uralja útitársa tudatát. Az épület hatalmas volt, legalább is egy átlag családi házhoz képest, a központi helységből, újabb és újabb „ szobák” nyíltak, a csigalépcső pedig, ami az emeletre vezetett, még életveszélyes mivoltában is, tekintélyt parancsolóan, és sziklaszilárdan tekintett, a váratlan látogatókra.
• Ha tudtam volna, hogy az enyém, nem hagytam volna, hogy így tönkre menjen – hallatszott egyre távolabbinak a férfi hangja, miközben Caroline sorozatosan ment, ajtónyílástól, ajtónyílásig, mohón szinte akármilyen emlék után is kutatva. Mindenütt csak a csupasz por és pókháló lepte falak, fogatták. Az egyik odúba bejutva, nem tudta eldönteni, hogy ugyan a konyha, avagy a fürdő lehetet- e. Mert egy vízcsőcsonkon, és néhány csempe lapon kívül semmit nem talált. Enyhén felszipogott, nem tudta, hogy ennyire fog fájni, a szülei elvesztése, még akkor is, ha nem ismerhette őket. Sőt leginkább, az ismeretlenség sajgott benne, egyre élesebben és szüntelenül. Tenyerével az egyik oldalfalnak támaszkodott, hogy csak egy szilárd pontot keressen, mintha csak bármiféle erőt adhatna az neki. Egyedül érezte magát, hallotta minden egyes szívdobbanását, a dohos szag ellenére, az orrán át lélegzett, hogy megnyugodjon és a milliárdosnak, ne tűnjön hirtelen megváltozott viselkedése. Jó pár perc eltelt így, mire észrevette, hogy csakugyan egyedül van. az épületben motoszoló férfi jelenlétére, a közelben semmi nem utalt.
• Mr. Wayne – szólalt meg, hangosan, amit a falak azonnal visszafeleltek.
• Egyedül hagyott – gondolta, miközben elindult visszafelé, árkádok, és ajtófélfák alatt haladt át, mikor odaért a bejárati ajtós teremszerű helységhez, látta, hogy a férfinak hűlt helye. Elsóhajtotta magát. Végtére is, csak egy férfi mire is számított. Felnézett a csigalépcsőre, majd óvatosan fellépett az első lépcsőfokra. Megreccsent a talpa alatt, aztán egy újabb lépcsőfok, és a harmadik…egyre óvatosabban, mintegy tapogatva a lábával ment fölfelé, semmit nem hallott, csak ahogy a testében az idegek pattanásig feszülnek. Mikor a szerkezet közepéhez ért, érezte, hogy finoman meglendül alatta. Kitárta két karját, hogy teljesen átvegye, a bizonytalan lépcső viselkedését és körbenézett. Aztán egy leheletnyi finom szökkenés és máris az emeleten volt. Itt sem fogadta sokkal biztatóbb látvány. Talán csak annyi, hogy itt nem minden ablakot deszkáztak be, és így beáradt a nap fénye, megvilágítva a szebb korokat is látott tapéta foltok maradványit. Átfutott a hátán a hideg, fázott. Az emelet, nem csak a kellemesebb illatok tulajdonosa volt, hanem a szélé is. Ami időközben jelezvén, hogy bizony tél van, feltámadt és morcosan dühöngött, az ajtó nélküli helységekben. Mélyen beszívta, a friss levegőt, és valami mást, ismerte ezt az arcszeszt. Ösztönösen elmosolyogta magát, az illat, Bruce Waynené volt. Tehát a férfi, mégis itt volt az épületben, nem hagyta egyedül, mint ahogy az előbb gondolta. A szomszéd helységben, az ablaknál állt, kissé görnyedten, lehajtott fejjel.
• Tehát mégsem, hagyott, itt egyedül – szólította meg Caroline, egy csendes sóhaj kíséretében. Wayne, nem válaszolt. A nő közelebb ment hozzá, és újra megszólította.
• Mr. Wayne – újra semmi, az ablak előtt álló, némasága, már – már kísértetiesnek hatott. A lány egész közel, ment hozzá, szinte mellé ért és ő is bele állt, az évtizedek alatt felhalmozódó szemétkupacba. Wayne, lehajtott fejjel állt, hullámos haja belehullott, magas homlokába, az ujjai között egy szakadt papírt tartott. A lány csak akkor vette észre, hogy tulajdonképpen, egy koszos, és gyűrött, félig megcsócsált, alig felismerhető fényképet szorongat, és azt nézi.
• Bruce? – mondta, és a férfi vállára tette a kezét. A milliomos nyelt egy nagyot, és nagy nehezen megszólalt.
• Az apám – sóhajtotta, egy pillanatra a nő szemébe nézve, aki mintegy a helyzetet mentvén, finoman kihúzta markából a fotót, hogy jobban szemügyre vehesse. A férfi ösztönösen engedett.
• Ez a magas barna?
• Igen.
• Hasonlít, önre – kacsintott fel, a lány, és remélvén, hogy kissé jobb hangulatot kelt, egy ravasz mosollyal hozzátette – legalább annyira jóképű akár a fia - egy csukott, szájjal történő kuncogás volt a válasz.
• És ő? – bökött a Thomas Wayne, mellett álló, magas világos hajú férfira.
• Nem tudom, de ismerős. Mindenesetre, épp nem utálták egymást- biccentett a képre, amin, a két kissé elmosódott alak, egymás vállát karolta.
• Na és, mennyiért, vehetem meg – kérdezte a lány, miközben kifelé haladtak, a belől romos épületből.
• Nem gondolja komolyan, hogy tényleg meg akarja venni? – Wayne hitetlenkedve mosolygott le rá.
• Halálosan komolyan gondolom.
• Hát akkor, én is halálosan komolyan el fogok, gondolkodni, hogy ugyan mennyiért fogom áruba bocsátani, ezt a romhalmazt. De kérek egy kis időt.
• Mégis mennyit?
• Holnapig?
• Holnapig – mosolygott Caroline, a szemöldökét kérdően felhúzó férfira. Az idő rohamosan rohant, és hamar leszállt a sötét. Mikor, a ház kertjébe értek, az ég alját, már ellepte a szürkület. Wayne visszavitte, az irodaházhoz a lányt. Az úton, habár rövid ideig tartott, felmelegedtek átfázott végtagjaik. Caroline érezte, hogy eluralkodik rajta az álmosság, csak akkor tért magához, amikor a férfi kisegítette a sportkocsiból. A hideg levegő felpezsdítette kissé, az arcát pedig tűzpirosra sejtette. Mikor búcsút akart inteni, és be akart szállni az autójába Wayne elé pördült. A meglepetéstől vissza fogta a lélegzetét.
• De egy valamit addig is kérek, mondjuk úgy, hogy beleszámít a fizetségbe – Caroline csak pislogott, amikor a férfi egészen közel hajolt hozzá.
• Szeretném, ha csak egyszerűen, úgy hívnál, ahogy házban az ablaknál.
• Bruce – suttogta a nő, mire Wayne barátságosan felelt.
• Caroline.
• Carrow, a barátaim, így hívnak – javította ki a lány.
• A barátodnak gondolsz? – kérdezte, immár a kocsi mellett, zsebre tett kézzel álló férfi, az autóban ülőtől.
• Talán – hangzott a válasz. Tömören és egyértelműen. Mikor a motor hangja felzúgott, a férfi megkopogtatta, az immár felhúzott ablakot. Mire az megadóan lebukott.
• És hol talállak meg? - A nő teli szájjal, és büszkén nevetett vissza rá.
• Ha nyitott szemmel jársz, megtalálsz – aztán egész egyszerűen gázt adott, és újra faképnél hagyta a férfit, aki, magában dünnyögve ismételgette, a nő utolsó mondatát.
• Ez kétség kívül, egy rejtvény – hümmögött – de én igazán szeretem a rejtvényeket.

9. fejezet

A neonnal bevilágított terem sarkában, egy torz alak ült, fejét a hideg falnak támasztotta, bamba kérges arcát a sűrűn berácsozott ablak felé emelte. A lélegzetvételnyi, már- már résszerű nyílás feketén nézett vissza rá. Az áramot az őröknek már rég le kellett volna kapcsolnia. Ha óra nem is volt, ő pontosan tudta vajon mennyi is lehet az idő. Azóta számolta a perceket mióta csak bekerült ide. Gyűlölte a fényt, ami körülvette, a fertőtlenítő szagát. Az apró sötét ablak látványa megnyugtatta, de az ingerlő szag, felborzolta ösztöneit.

- Vouuu… ha…ha…ha, Vouu… ha …ha…ha – hallatszott át, már vagy tízenötödjére a fal túloldaláról. A torz alak felmordult, és dühében a falhoz vágta öklét, aminek előtte a hátát támasztotta.

- Nyiiih – válaszolta a szomszédból az éles férfihang, az ökölcsapásra - mi van te állat, kaptunk még egy kis villanyt, legalább nem háborgatnak minket a házi szárnyasok. Vouuu…ha…ha…ha. - A szomszéd eszelős röhögését, ekkor emberi léptek hangja zavarta meg. A torz alak azonban észre vett, még valami mást is. Állati ösztönei megérezték, hogy a léptek nehezek, akárcsak súlyt cipeltek volna. A halott zsákmányról, még gőzölgött elfolyt vörös vérének émelyítő szaga. A fogoly szinte megremegett az élvezettől, bárcsak újra húst rághatna. Már hónapok óta nem téptek bőrt penge éles fogai. Kéjesen elmosolyodott, nyála összefolyt szájában és kicsordult a szája szélén. A folyosón a csoport, ami csupán három főből állt, az ajtaja elé ért. Az alak őrjöngve rohant az ajtóhoz, mintha csak fel tudta tépni, a mázsányi súlyt. Elhúzták az ajtón lévő nyílás rács előtti reteszét, egy feltűnő szépségű falfehér arcú, rövid vörös hajú nő nézett szembe vele. Könyörgő tekintettel nézett fel rá, akár egy hűséges kutya. A sovány arcú nő, kissé elmosolyodott, és finoman hátra bólintott. Valaki elkezdett öklendezni, az nyíláson nagy nehezen, egy emberi alkart gyömöszölt be a vörös hajú. A piros lé már félig megalvadt az egyenruha foszlányokon, de ez egy cseppet sem érdekelte, mohó éhséggel vette rá magát, és cafatokká tépte az imént kapott kegyes ajándékot. Olyan nagyokat nyelt, mint amekkorára csak képes volt, kidagadtak az inak pikkelyes nyakán. A retesz bezárult. A szomszéd cella ajtaja pedig kinyílt. A nő belépett, a még világos cellába, kifejezéstelen arccal nézte a vele szemben álló, és elképedve néző, de szüntelenül vigyorgó alakot.

- Óh szépségem! Igazán nem kellett volna – közeledett hozzá arkhami szmokingjában, szélesre tárt karokkal, mint aki csak meg akarja ölelni. A két kísérő férfi, közben lehuppantotta a megcsonkított testet, a folyosó falához, és követte a fiatal nőt. Amikor már –már megérinthette volna a vihogó fogoly, az egész egyszerűen orron vágta, hogy az hátratántorodott és az arcához kapva meggörnyedt. A két férfi felfogta, és a hullán átgázolva, a folyosó végi irodába vitték, majd ott az asztalhoz ültették. Csapzott haja, ami nem volt, se szőke sem zöld, az arcába omlott, ahogyan mély légzéssel megpróbált magához térni az ütés okozta kábulatból. Az arca sajgott, nyilvánvalóan eltört az orra, nem mintha foghiányos szépségén ez segített volna. Megpróbált komolyságot erőltetni, festetlen vigyortól eltorzult arcára, de valahogy nem ment. – Ez rosszabb, mint Batman – gondolta, miközben felszippantotta, az orrából véknyan szivárgó vért. Az egyik alak kihúzta a vele szemben lévő széket, amire a nő leült.

- Majd megköszönöm az őröknek, hogy beengedték magát, he… he… - a nő nem válaszolt.

- Tudod, ki vagyok? – kérdezte.

- Egy rajongó? – kacsintott rá, szürke szeméből, és nevetett. Mire az egyik kíséretnek szánt férfi, egy hatalmas ütést mért a hátára, keservesen felnyögött.

- Gondolom rossz válasz - köhögött. Érezte beteg agyával is, nincs sok esélye a menekülésre.

- Meghalt, miattad a férfi,akit szerettem – hörgött a vörös hajú, az asztalra csapva.

Sok embert öltem meg – vigyorgott kényszeredetten, miközben megpróbálta, tekintetét, alig észrevehetően végigfuttatni, a félig zárt helyiségben. A kamerát, ami az ajtó sarkában pásztázta az irodát, kiiktatták, akárcsak azt, ami a folyosót, és a cellákat figyelte. A kezeit erős zsineggel kötözte hátra a két marcona kísérő.

• És be kell vallanom, élveztem – hajolt, meg kócos csapzott fejével, a vele szemben ülő nő előtt. Kocsányos szemeivel hatalmasat pislogott. A nő nem válaszolt semmit, fogait összekoccintotta az ajkai mögött. Olyanná vált a szája, akár egy nagy harapnivaló vörös eper. Hirtelen mozdulattal felugrott, akkora lendülettel, hogy a kettőjük között fekvő asztalt ráborította, a székre kötözött vigyorgó pofájú alakra. Joker a földre zuhant, a megroggyant asztallal a mellén. A két pasas enyhén ugrott hátra, hogy kimaradjanak az eseményekből. A zöldhajú rabruhás férfiból, kitört a görcsös röhögés.
• He…he…he…- Na de kérem! Diszkrétebben hölgyem! – a nő egy hatalmas rúgással, darabokra törte az így is megrozzant bútordarabot, amivel felvillanyozta , mind a három férfit. A földön fekvő mellére térdelt, és a kocsányos szemekbe nézett. Joker nyelt egy nagyot.
• Mondta már, hogy emlékeztet egy régi barátomra – alig kapott levegőt, a mellkasára nehezedő nyomástól – Ez a vehemencia, egyszerűen zseniális!
• Nem Joker, én nem vagyok Batman! – markolta meg a nő, egészen az arcába hajolva overáljának a gallérját – Meg foglak ölni! De előbb, elveszek tőled mindent, ami csak számít, vagy számított valaha neked.
• Nincs semmi, ami elvehetnél. He… he… he… he… ha… ha. – érezte arcán a nő izgalomtól, és dühtől elfúlt lihegését.
• Dehogyis nincs – vigyorodott el szélesen, fehér fogai, éles kontrasztot rajzoltak vérvörös szájának szélével. Joker megadóan pislogott rá.
• Ahogy gondolod szépségem – de legendás vigyora az arcára fagyott. A rajtaülő, megfogta, arcának bal szélét és elkezdte húzni. A bőre engedelmeskedett ujjainak, és a tenyerére tapadva követte mozdulatát. Előbb keményen előre ugró falfehér álla ugrott ki bőre alól, aztán torz vigyora sejlett elő, vörösen elsminkelve. Mikor már az egész feje a tenyerében pihent, a mozdulattól összeborzolt zöld hajkoronájának csigái játékra keltek magas homlokán.
• He… he… he… ha… ha… ha… ha – hallotta vissza Joker saját magát, mintha csak visszhang kelt volna életre, az apró kékfalú irodában. A két kísérő csak vigyorgott.
• Mi van hasonmás? – szólította meg, ő maga, aki egykoron a rajta őrjöngő nő volt.
• Nem vagyok, hasonmás – mondta egész komoly arccal Joker – te vagy a hasonmás.
• És ez ugyan kinek fog feltűnni? Ha… ha… ha. Senkinek. Mindaz Joker, amitől Gotham, úgy fél, itt van rajtam! Minden, ami te vagy. Amit elveszek tőled – a földön fekvő zöldhajú férfi, csak nagyokat pislogott, még akkor is, amikor a nő testébe, és barna kabátba burkolózott önmaga, felállt a mellkasáról.
• Vigyétek vissza, és kössétek fel fejjel lefelé, ezt pedig adjátok rá! – parancsolt rá az őt kísérő két marcona alakra, majd egy koszos kényszerzubbonyt hajított, a földön heverő férfi teste mellé – A száját ne kössétek be, elég mulatságos lesz, ahogyan segítségért könyörög. Remélem majd azt is, olyan elbűvölően jó kedvvel teszi. Joker hagyta, hogy a két férfi felemelje a szék maradék darabjaival. Úgy csüngött a kezeik között, mint egy megfáradt harci veterán, még a fejét is megadóan lehajtotta. A két alak a vér áztatott padlón, visszavonszolta a cellájában, az áll Joker követte egy darabig őket, majd megállt a cella melletti ajtóban, és visszavette bájosabb ábrázatát. Hajszálpontosan igazította meg, bársonyos bőrét, és bevárta két kísérőjét. Elegáns mozdulattal elővette, az ajtón, mogorván feszítő zár kulcsát.
• Vágjatok ki még egy darabot belőle – intett fejével, a közeli sarokban heverő, megcsonkított hulla felé. Kissé kínlódva kinyitotta a makacs zárat, miközben az egyik embere odanyújtotta a jókora felismerhetetlen húsdarabot. Az alvadt vér a férfi kezére ragadt, az, mit sem törődött vele. Az ajtó egy hatalmas kattanással nyílt ki, ami duplán visszhangzott vissza, az üres folyosóról. A torz alak, állatias érdeklődéssel figyelte, hogy milyen meglepetést rejt, a feltáruló vasajtó. Amikor meglátta a nő kezében a húscafatot, azonnal rá akarta vetni magát, de meglepte, hogy a nő a saját testétől távol tartva odanyújtotta neki. Hátrált, mint egy kutya.
• Na gyere – mosolygott rá a nő, egészen leguggolva, az óriás alak fölétornyosult. Arca meglepett volt. Még sosem viselkedett így vele senki. Az emberek főképp menekültek előle, vagy támadtak rá, elvégre ragadozó volt. De ez a nő, felkínálta azt, ami jelenleg a legfontosabb volt számára, az ételt. Ösztönösen hajolt, hegyes fogakkal teli szájával, a nő kezéhez, és óvatosan kivette a majd emberfejnyi nagyságú húscafatot. Miközben a fogai között majszolta, hűséges szemekkel nézett a vörös hajú lányra.
• Ez az, kutyus – mondta, és az ótvaras, zöldes fejbúbot simogatni kezdte. A torz fej felnézett rá, és csoda, hogy még dorombolni nem kezdett.
• Magunkkal visszük – állt fel a nő, és mosolyogva nézett, a húst majszoló óriásra. Aki, mintha eleresztett volna egy torz mosolyt, pengeéles véres fogaival. A nő kifordult, az alak követte szemeivel, amikbe szomorúság költözött. Amikor az eltűnt az ajtóban, feltápászkodott, a földről, és kifordulva a folyosóra követte. Látta, hogy hárman vannak még rajta kívül, két férfi kíséri a hozzá, oly kedves nőt. Még mindig éhes volt, a vadászösztöne, pedig felébredt, mikor meglátta a vérfoltot a bőrkabátos kopasz férfi kézfején. Kitágultak orrcimpái, a vérszag eláraztotta a folyosót, és mikor az ajtókon is túlértek, a számára oly kedves illat forrása, már csak a férfi kezén hagyott nyomot.
• Gyere – hívta a nő, miközben a három ember, gázálarcot húzott az arcára. A helységekben az őrök, hol a falnak dőlve, hol egész egyszerűen a padlóra omolva, aludtak vagy éppen ájultan hevertek. Nem mintha ez az újdonsült szabadultat különösebben foglalkoztatta volna. Éhes volt. A halk elfojtott üvöltésre a fiatal nő meghökkenve fordult hátra, mire a még éppen maradt kísérője, egészem mellé húzódott. Pupillái összeszűkültek a félelemtől, társa tehetetlen teste fordult hármat-, négyet a tengelye körül, miközben a feje helyén lévő, hatalmas lyukból spriccoló vértömeg vörösre festette a környező falrészeket, és a padlót. Aztán tehetetlen nemtörődömséggel a földre huppant. A lány nem reagált a történtekre sem undorral, sem megdöbbenéssel, még akkor sem amikor a zöldes krokodil fejű alak, véresw pofájával kajánul rávigyorgott, miközben már-már kacsingatott a halálra rémült életben maradt testőrre. A férfi egész teste verejtékben úszott, a fogai pedig vacogtak a félelemtől. Lihegett, a szeme kishíjján felakadt, mikor látta, hogy a kétméteres krokodilszerű alak egyenesen feléje indul. Alig kapott levegőt, amikor amaz megállt közvetlen előtte, és az álláról a társának vére, egészen az ő hajára csorgott. A ragadozó érezte a félelem számára oly kéjes szagát. Megnyalta pengeéles fogait.
• Hé szépfiú! – látta meg a testőr főnöknője vékony ujjait, a krokodilképű ember csontos vállán – elég volt mára, vagy itt karod tölteni, a hátra lévő életedet, fogságban? – a nő alig észrevehetően mosolygott vérvörös ajkaival, és elkezdte táncoltatni, a hatalmas karon kicsiny tenyerét. A hatalmas emberféle lény először megdöbbent, aztán soha nem látott mosolyt engedett el a nőnek. Még soha nem simogatták, így nem tudta milyen. Az érintés megmagyarázhatatlan kellemes érzést keltett benne, jobbat, mint mikor az éhségét csillapíthatta. Úgy kullogott a mellőle ellibbenő nő után, akár egy hűséges állat. A testőr párt percig nagyokat lihegett, majd miután az ijedelemből magához tért követte társait. A félig állat férfi nem láthatta, hogy a nő, mikor a börtön elé, a motorcsónakokhoz értek, felvett csuklyája alatt, újra leveszi arcát, és már újra rémes vigyorgó pofát mutatta a börtön előtti kamerának. Benn a folyosón, ahol a halott megcsonkított fegyőr teteme feküdt, hidegrázó kacajt lehetett hallani, ami hirtelen összetört és virnyogássá, majd nyüszítéssé fajult.

Gordon, a börtön folyosóján a falnak támaszkodva állt. Közönyös arccal nézte a vérfoltokat a padlón, és a falon. A hátának igyekezet egy meglehetősen száraz részt találni. A tetemeket már elvitték, a helyszínelők is az utolsó nyomokat vizsgálták. Igazság szerint az ilyen történések már nem viselték meg. Régóta szolgált a városban ahhoz, hogy az efféle brutális cselekményektől ne álljon égnek a haja. Ez Gotham volt, nem egy békés kisváros, még az átlag metropoliszoktól is rosszabb. A bűnözés, az bűnözés, és ennek a városnak jócskán kijutott belőle. A felügyelő fújtatott egy hatalmasat. Kitört a börtönben tartózkodó rendőrök közé, és szinte kiabálva adta ki a parancsot.

• Nem akarom meghallani, hogy a sajtónak bármi is kiszivárog világos. Nem hiányzik, az hogy a városban kitörjön a pánik. Rendeljenek be éjjelre több rendőrt, jobban kell figyelni az utcákat, amíg el ne kapjuk őket - dühösnek érezte magát. Tegnap délután még csak reménykedett abban, hogy az újdonsült ügyésznő, okozza neki a legnagyobb fejfájást, de most kora hajnalban, már tudta, hogy tévedett. Hajnal hét óra volt, lassan elkezdett pirkadni. Két órája riasztották az embereit, de legalább két órával korábban történt a szökés. Mostanra legalább már a fél őrséget kihallgatta. Három őr kivételével, mindenkit megtalált, de az a titokzatos hármas egy az egyben kámforrá vált. A felismerhetetlenségig megcsonkított holtestekről, amit hála istennek már jó ideje nem kellett néznie, nem is beszélve. Na és ez az ocsmány vigyorgó, pszichopata bohóc, a kamera szerint ő vitte ki a gyilkos kétéltűt, de akkor miért jött vissza. A felügyelő vészjósló töprengéssel vakargatta, borostás állát, alig észrevehetően hideg légáramlat csapta meg a fejét. Ösztönei megsúgták, hogy mit kell tenni.
• Kérem, hagyjanak magamra, egy kis időre – adta ki az utasítást, mire a nyomok felett görnyedő helyszínelők közül kettő meglehetősen hitetlen képet vágott rá.
• Na menjenek már – intett a fejével a helység végén lévő ajtó felé. Az emberek szinte csigalassúsággal engedelmeskedtek neki. Nem értették, miért akar a vérszagban terjengő folyosó kellős közepén maradni.
• Zárják, kérem be, az ajtót is – amikor hallotta, hogy kattan a zár, fújtatott egyet és megtornáztatta elernyedt hátlapockáját.
• Szóval maga szerint, hogy csinálta? – semmi válasz, a rendőr kezdte meglehetősen feszülten érezni magát.
• Tudom, hogy itt van, jöjjön már elő, bárhol is legyen!
• Még nem tudom, mi történt, egészen pontosan – mordult meg az annyira ismerős hang szinte a feje mellett. Tudta, hogy valahonnan az árnyékok közül került elő, de igazából nem is akarta tudni.
• A Krok, megszökött - ingatta dühösen a fejét.
• Elkapom.
• Nem ilyen egyszerű – a csuklyás alak, kérdésekkel teli arccal nézett le rá, mintegy válaszként a hirtelen tett kijelentésére.
• Joker szökette meg - tudta, hogy a feketébe burkolózott férfi dühösen felsóhajt mellette, de azért a folytatta a rendőr – de Joker itt maradt.
• Miért?
• Nem tudom, az őrök szerint, nem voltak olyan jó szomszédok…
• Hogy a közkedvelt bohócunk, csak úgy feláldozza a sajátosan nyert szabadságát – a titokzatos nyomozó társa önkényesen fejezte be elkezdett, ütemét vesztő mondatát.
• Vihogáson kívül, már két órája, még egy fél mondatot sem tudtunk belőle kiszedni – az álarcos beharapta vékony szája szélét.
• Átszállítottuk egy másik cellába, keleti szárny, harmadik emelet, hetes zárka.
• Áldozatok?
• Három eltűnt őr, két megcsonkított holtest, és Joker fejjel lefelé a neonra kötözve – az alak egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, úgy nézett rá. Gordon érezte, hogy maszkja mögött, arcizmai egy pillanatra, mintha megfagytak volna – nyilvánvalóan feldühítette Krokkot a viselkedése, és az egész egyszerűen itt hagyta, illetve visszahozta. Merthogy az egyetlen éppen maradt kamera rögzítette, ahogy elhagyja Arkhamot.
• Hm. Jokert ismerve, ez koránt sem ilyen egyszerű - állapította meg Batman.
• Gondolja? – nem volt válasz. Batman gyakran viselkedett így Gordonnal.
• Egy fél óra múlva, visszarendelem az embereimet - jelentette ki, tisztában volt vele, hogy így megkönnyíti a meglehetősen egyedi magánnyomozó dolgát. Legalább, a rendőrökkel nem kell viaskodnia. Az megadóan és köszönően bólintott vissza rá.
• Még valami, mielőtt köddé válna – köszörülte meg a torkát a felügyelő, az álarcos kérdően várt.
• Mondja, mit tud a tegnap éjjeli kikötői esetről?
• Nem én voltam. De a városnak nem ártott. A kár nem tűnt jelentősnek.
• Hah! Jelentősnek? Az attól függ kinek a pénz - tálcájához viszonyítjuk! – horkant fel Gordon. Nekem egész éves fizetésem nincs annyi, mint ami egynéhány motor értéke volt. A báron történt rongálásról nem is beszélve - az alak visszatartott légzéssel nézett a felfortyanó férfira. Nem csodálkozott azon, hogy a városi rendőrök nagy százaléka korrupt volt, valóban nem fizették meg a szolgálatukat. És ezt a maffia is tudta, és ki is használta. A városban virágzott a korrupció.

- De legalább, jó pár napra kézre került néhány bandatag – húzta félmosolyra a száját Gordon – és egy néhány a kórházba. Jót mulatott az álarcos viselkedésén. Aki meglehetősen hihetetlen arckifejezéssel nézett rá, sötét arcizmai mögül, és még messze nem lőtte ki minden meglepetés töltényét. Habár az utolsó meglepetésnek csak félig- meddig örült. Tudta a férfi távozni készül, a szeme sarkából figyelte, hogy megfeszül a másik alakja – Ja és persze, Hill bemutatja az új főügyészt a nyilvánosságnak az önkormányzat előtti téren, aki tegnap lépett hivatalba.

• Megbízható?
• Nos elég tekintélyt parancsoló a múltja. Texasi rendőrség, és sikeres ügyész múlt. És elég makacs akárcsak ön.
• De? – Batman tudta jól, hogy a felügyelőt zavarja valami, türelmesen fordult hátra.
• Csak egy majdnem tini, fiatal lány - fújta ki megtörten Gordon - akár a lányom is lehetne.
• Nem Gothambe való – fonta keresztbe mellkasa előtt karjait, az álarcos férfi.
• Ami Harveyval történt, azok után, nem is tudom - csóválta meg kétségbeesetten fejét a rendőr. Batman a némaságba burkolózott és úgy nézett vissza rá. Mindketten tudták, hogy a városban ügyésznek lenni, halálos ellenségeket szülhet, és nagy árat fizethetnek újra.
• A polgármester megbízik benne - jelentette ki végül, a maszkos alak.
• Hát nem csodálom, nekem is elég meggyőző volt, de az isten szerelmére ebben a városban?!
• Egyenlőre, Krok a legfontosabb, aztán meglátjuk - az alak leguggolt a félig felszáradt vérfoltok fölé, a rendőr nem látta a köpenyétől, hogy mit kezd a nyomokkal.
• A helyszínelők, már mindent begyűjtöttek. Két óra múlva már lesznek eredmények.
• Annyi kevés – mordult vissza az álarcos, mielőtt újra köddé vált volna.

Joker látszólag lenyugodva ült az elkülönített új cellájában. A gyógyszerek megtették hatását. Széles vigyorát félig az orra felé húzták. Fejét lehajtotta, néha keservesen felnyögött, de még csak ki sem próbált szabadulni a kényszerzubbony szorításából. Árnyéka volt egykori önmagának, arcát nem takarta legendás sminkje, így kínkeserves könnyei sem száradtak fel hegeinek mélyéről. Tudta, ha cellaajtó rácsai felé közelít áram ütést kap, ami nem öli meg ugyan, de egy pár percig táncra perdíti. Egyáltalán nem boldogította az a tudat, hogy megleckéztette újra a várost. Legalább is mindenki így gondolta rajta kívűl. Csakhogy ő tudta, hogy mi történt az éjjel, hiába próbálta elhablatyolni az igazat, még csak rá sem hederítettek. Még Gordon is csak nézett rá. Aztán elhallgatott. Előbb a szavai, aztán a nyüszítése, végül a beletörődött kacaja is. Csupán eltorzult arcizmai varázsoltak halhatatlanul jókedvet arcára. Szinte elviselhetetlen fizikai fájdalmat okozott neki az a tudat, hogy ebben a játszmában neki csupán tényleg a bohóc szerepe jutott. Azt ajtaja előtt egy őr ült, megdöbbenten bámult maga elé. Még csak el sem bóbiskolt, megrázta, ami társaival történt. A bohóc mániákus viselkedéséről nem is beszélve. Hirtelen vanília, és narancs illatának a keverékét érezte, ösztönösen elmosolyodott, amikor elnehezedett a feje, és hortyogva lefordult a székről. Az összeroskadó test tompa puffanására, a bohóc felfigyelt, és a homlokára szalasztotta egyik szemöldökét.

• Hmm- mormogta, amint meglátta a denevér, fenyegetően tornyosuló alakját, az árammal átfutatott rács túloldalán. A férfi egyszerűen megmarkolta a rácsot, ami néhány apró szikrát vetett, majd engedelmesen egész egyszerűen kinyílt. Joker más helyzetben csak nevetett volna, és meg sem próbált volna szökni ilyen reménytelen helyzetben, de most nem ez volt a helyzet. Rettegett, már amennyire egy beteg emberre rájöhet a rettegés. Őrjöngött, tudta, azt hogy belőle csak egy van.
• De az a másik, azt a büdös kutyahúgyát, annyira én, én vagyok! El le kell tűznöm innen, meg akarom állítani! – nem igazán gondolta ki, hogyan is végez az előtte álló alakkal, csak neki iramodott kényszerzubbonyostól, és egyenesen a rács felé vette az irányt. A maszk alatt Batman meglepődött, de kívülről tekintette semmit nem változott. Joker óriási lendülettel közeledett felé, amikor egyszer csak félre állt, és az oda érő bohócot, egy elegáns mozdulattal a hóna alá kapta. Joker nyüszögve és vihogva kapart a lábával, amikor vonszolni kezdte visszafelé, és egy nagy lendülettel, a keménymatracú vaságyra hajintotta.
• Ha… ha… ha… he… he… ha… ha… ha… - vihogott a férfi, miközben lába kalimpálódzott a levegőben, ahogy testét átjárta a kacaj.
• Komolyan Batci, te mindig mosolyt varázsolsz a képemre, még ilyen kétségbeejtő helyzetben is - A denevér megállt fölötte, a torkánál megragadta a zubbonyt, és fölé hajolva hörögte:
• Hol van Krok?
• Heh, fogalmam sincs – vigyorgott Joker. Meg sem szeppent, amikor a férfi újra felhördült.
• Hol van? – rázta meg a gallérjánál fogva.
• Heh… ha… ha… - a bohóc csak röhögött, teste pedig csak hánykódott, a fekete alak karmai között.
• Veled ment el innen, hol van?
• Héh, ha valóban velem ment volna ki, mi a faszér jöttem volna vissza? – az álarcos csak nézte a torz pofájú férfit, ajkait összeszorította.
• Láttak téged kimenni vele!- üvöltötte elfojtott torz hangján.
• Mit nem adnék, ha legalább te hinnél nekem - próbálta meglehetésen komolyan eladni a dolgot, a vele szemben gubbasztó dühös férfinak. De arca önkénytelenül torzult vigyorba.
• Nem, én voltam! Nem én voltam!- üvöltötte egyenesen az álarcba.
• Rajta vagy a felvételen – nyomta tarkóját a falnak válaszképpen Batman.
• Nem én voltam, nem érted – szuszogott a bohóc.
• Nem?! – sziszegte az álarcos egyenesen az arcába – Hazudsz!
• Nem! – sikította Joker.
• Az a nő volt! Heh… ha… ha… ha.
• He hazudj! – hajíntotta a földre a kényszerzubbonyos férfit, a fekete alak, majd a háta közepére térdelt.
• Hah, nem lehetsz ennyire ostoba Batci, ha el tudtam volna szökni, mit keresnék még itt – a fekete maszkos férfi két keze közé fogta a bohóc vézna nyakát, miközben az szélesen vigyorgott.
• Ugyan fiú - nevetett - nem fogod megtenni! Neked lelkiismereted van. Nem Ölsz! Vouhh… ha… ha … ha… - Batman hörgött dühében, és elkezdte ütni az alatta fekvő fejét. Az kétszer háromszor felnyögött, majd mosolyogni kezdett.
• Várj! Várj már! Beszélek – a rajta térdelő, befejezte a mozdulat sorozatot, mire Joker felnézett rá, kocsonyás tekintetével. Tudta, hogy vár.
• Nézd, bejött az a csaj, két rohadt nagy állattal, rám mászott, és közölte, hogy kicsinál, és aztán…
• Aztán? –sziszegte Batman kérdően.
• Egyszerűen, átvedlett… - nem vette észre, hogy az álarcos hirtelen felemeli a fejét, mintha csak észre venne valami apró neszt -…azzá aki én vagyok- fejezte volna be a mondatot, amikor elsötétült előtte a világ. A fejét a hátán térdelő férfi a padlóba verte, és amikor meggyőződött arról, hogy eszméletlen az elkábult bohócot, az ágyra dobta. Sietve kilépett a cellából, a rácsot visszahúzta a helyére, a földön fekvő őrt visszahúzta székére, az övéből elővett, egy folyadékkal teli zacskót, és tartalmát a földre öntötte. A folyadék elpárolgott, sárga gázfelhőt hagyva maga után. Az őr magához tért és lassan felnyitotta szemét. A csipogója megszólalt fegyvertáskájának övén, amibe nyújtózkodva szólt bele.
• Zack. Itt minden rendben – aztán, a biztonság kedvéért körbeforgatta kövér nyakán, gömbölyű fejét.
• Na legalább, ez a köcsögfejű, vigyorgó fasz döglik, nyugodtan a helyén- gondolta magában - ha nem lennének azok a szar kamerák, már rég kitapostam volna a belét.
• Hé Zack!
• Igen?
• Biztos, hogy minden rendben?- hallottam meg az irányító szobából társa hangját
• Igen. Miért?
• Áh, semmi- nyugodott meg a hang a telefonban – csak pár percre bedöglöttek a kamerák a szinteden.
• Nem, nem történt semmi – válaszolt Zack, miközben kövér izzadtságcseppek gurultak végig a homlokán. Tudta, hogy ha arra a néhány percre is jó mélyen elaludt. Kikapcsolta adóvevőjét, majd mélyet sóhajtva hátradőlt a székén.
• Nyugi Zack! Hiszen minden rendben- ismételgette magában többször is, miközben lehunyta a szemét.

A jéghideg éjszakában odakinn felvöröslött a látóhatár, ami a napfelkeltét jelentette. Az őrök a jéghidegben vacogó foggal toporogtak. A kutyák hirtelen eszeveszetten csaholni kezdtek, felriasztva figyelmüket, de a börtön környékén semmi furcsát nem találtak. Hiába ellenőrizték, rohanva végig az összes kijáratot és környékén. Még néhány percet kellett várniuk, hogy haza indulhassanak. Az ég lassan szürkülni kezdett, a város fényei, amik beragyogták a sötét hajnalt, lassan halványodni kezdtek. A bűnös város, egy újabb napra ébredt. Egy új ügyésszel, és egy régi pszichopatával, aki leásta magát a sikátorokban, és valahol ott lapul a csatornák mélyén. Egy árnyék azonban változatlan maradt. Éjjelente, ide- oda szárnyalt a város épületei között, vigyázta az utcák biztonságát. Most is életre kelt vízköpőkén állt fel az elmegyógyintézet tetején, megvárva, amíg elcsendesedik alatta a zűrzavar. Mikor a kutyák csaholása abbamaradt elrugaszkodott. Sokáig zuhant lefelé, majd pár méterre az őrök feje fölött kiterjesztette karjait, és akár egy nagy madár, aki szárnyat növeszt, elsiklott az őrök feje fölött. Vékony száját jellegzetesen hamiskás mosolyra húzta, mint legtöbbször, most sem vette észre senki, így könnyedén eltűnt az eloszló sötétséggel együtt.

10. fejezet

Alfredot a megszokott kép találta, mikor óvatosan és magához méltóan finom diszkrécióval benyitott Bruce Wayne hálószobájának ajtaján. Épp csak őszülő feje búbját dugta be a résen, de az is elég volt hozzá, hogy lássa a fiatal férfi ágya, ugyancsak szépen megvetett, ami azt jelentette, hogy a milliomos most sem alvással töltötte az éjszakát. Az ősz komornyik felsóhajtott, lekutyagolt a konyhába, majd egy széles mozdulattal vállára terítette kabátját, és felvette öregesen ormótlan csizmáját. Valami ösztönös megsejtésből adódóan pár perccel ezelőtt, a főfolyosó bejárata melletti komódra helyezett egy tálcát, egy nagy termosznyi kávéval, és jó pár szelet pirítóssal, mintha csak sejtette volna, hogy újra a kikötőbe kell a ház ura után mennie. Egy jó negyedóra elteltével, meglehetősen bumfordian préselte be magát, a koszos és rozsdás konténernek álcázott lift szűkös ajtaján. Pillanatok alatt ért le, a nem hatalmas, de épp elég tágas, neonnal bevilágított helységbe. Igazság szerint, egy sebtiben összeeszkábált bázis volt a terem, de mégis hűen tükrözte Bruce Wayne szőrszálhasogató alaposságát. Az idősödő komornyik kihúzta kissé magát, miközben arra gondolt, hogy fontos stratégiai szerepe volt a bázis létrehozásában. Végignézett a terem szegényes de alapos berendezésén. Magában odaköszönt a két Tanknak, és a Batmotoroknak majd a fiatal férfit kereste, a hatalmas számítógéphegy előtt. Kissé megdöbbentő látvány fogadta. A fekete csuklya a két felfelé meredő füllel, a széles karimájú asztalra dobva hevert, nem épp pihenő ábrázattal. Szemei gyűrötten pislogtak a közeledő hívatlan vendégre. Jó néhány képernyőn adatok cikáztak, az egyiken Joker a másikon Gyilkos Krokk rendőri nyilvántartása vibrált. Nem sokkal messzebb, egy „elkobzott” műtős asztalon, a több tízezret érő mikroszkóp lencséje alatt, az előző éjszaka nyomozása során összegyűjtött minták pislogtak vissza a kíváncsi Alfredra, aki a lehető legtapintatosabban próbált meg az asztalhoz közelíteni. Reménykedett benne, hogy a fiatal milliárdos esetleg lepihent, a görgethető, hatalmas támlájú irodai karosszékben. Mert bár a karjain sötétszínű „jelmeze” feszült, azok mozdulatlanul és ernyedten pihentek a karfán. Csapzott feje búbja sem moccant meg egy hangyányit sem.

• Jöjjön csak Alfred – törte meg a csendet kemény hangja, mire a komornyik bosszúsan felsóhajtott. Wayne kihajolt a székből, és kérdően összeráncolt homlokkal nézett rá.
• Őszintén bevallom, Uram – bólintott Alfred, miközben az asztalon álló csészébe öntötte a gőzölgő kávét – reméltem, hogy esetleg pihen néhány órát.
• Nem úgy alakult - jegyezte meg a félig civil félig álarcos férfi – majd keserédesen elmosolyodott.
• Nagy a gond? – kérdezte az öreg komornyik.
• Krokk, és Joker megszökött- jegyezte meg Wayne, alig hallható sóhajjal fűszerezve. Alfred öregesen orrára biggyesztette a szemüvegét, és a műtős asztalon lévő minták fölé hajolt
• Ezeknek a mintáknak is köze van hozzá?
• Igen. Joker, meglehetősen furán viselkedett.
• Mielőtt megszökött, vagy azután, hogy ön visszavitte uram?- Wayne felállt, majd mintha kacagni akart volna felhümmögött.
• Nem én vittem vissza, pont ez a furcsa az egészben - az idősödő komornyik a szemüvege mögül kérdően meredt a mellette megálló Waynere, tudta, hogy be fogja fejezni, a megkezdett mondatát.
• Ott volt az intézetben, a kamerák felvételeit kiiktatták, azon egy kivételével, ami a hetes kijáratnál volt, és ott egyértelműen, Joker távozik.
• Nos ez így elég meglepő Uram.
• Megpróbáltam, kiszedni valamit belőle.
• És sikerrel járt?
• Joker előadott, egy elég hihetetlen mesét, hogy valami nő volt, és bosszút akar állni rajta. Meg átalakult, de ahogy elnéztem jócskán a gyógyszerek hatása alatt volt, csakhogy ami a rendőrök figyelmét elkerülte - Alfred itt meglepően kérdően nézett a fiatal férfira – ha minimálisan is, de női DNS megtalálható, az egyik áldozat környékén. Ami azt illeti, az áldozatok eléggé nehezen azonosíthatók. Eltűnt testrészek, ez Krokkra vall. De érzem Alfred, hogy nem stimmel valami – csikorgatta a fogát Wayne miközben kínkeservesen lehámozta az asztal mellett páncélzatát.
• Nos Uram, azért mégis van a mai reggelben valami jó.
• Igazán? - húzta fel a szemöldökét, az immár pólós, és melegítő nadrágos férfi, fel sem tűnt neki, hogy a komornyik tetőtől talpig végigvizsgálta a szemüvege mögül.
• Legalább ma nem sérült meg- jegyezte meg ironikusan.
• Hát ma nem - kacsintott, finoman mosolyogva a fiatal férfi, miközben a számítógép elé ülve belekortyolt kávéjába, majd nekifogott a pirítósok ropogtatásának.
• Uram, ha ez megnyugtatja, a hírekben azt halottam, hogy ma bemutatják a város új ügyészét.
• Oh Alfred, ne is emlékeztessen rá - Wayne kijelentésére, a komornyik rámeredt és halként kezdett pislogni.
• Azt hittem, hogy alig várja Uram, hogy új ügyészt kapjon a város?
• Ez így van- hümmögött teli szájjal a férfi - de Gordon figyelmeztetett, hogy az illető nő.
• Valami kifogása van a szebbik nemet illetően Uram? – rázta meg őszes fejét a komornyik.
• Alfred - nézett rá Wayne szinte bosszúsan felemelve mély tónusú hangját- nincs semmi bajom a nőkkel, de nem egy nő való ebben a városban, az ügyészség élére! Sokkal sebezhetőbb, mint egy férfi!
• Talán ő ellene mégsem lesz kifogása - mutatott Alfred egyenesen az egyik számítógép képernyőjére, ami a város, központi eseményeit mutatta. Az etikett miatt, nem igazán nevethetett Waynen, akinek eltorzult az arca, a meglepetéstől torkán akadt pirítóstól, de azért a fiatal férfi háta mögött szélesen elvigyorogta magát. Miközben persze Wayne próbálta felköhögni a félrecsúszott kenyér maradékát.
• Ez lehetetlen- nyögte elrekedt hangon, úgy gondolta, hogy csupán alig érthetően motyog maga elé.
• Már mint az Uram, hogy az a szolid hölgy az estélyről kerüljön a Gothami Ügyészség élére?- kérdezett vissza nem kis iróniával az öreg komornyik. A fiatal férfi nem válaszolt, ha valaki most látta volna, nem igazán tudta volna eldönteni, hogy vajon az nyűgözte le, amit a képernyőn látott, vagy egyszerűen próbálja magában helyre tenni a váratlan meglepetést. Azt sem vette észre Alfred megáll a háta mögött, és már ketten nézik a város főterén zajló eseményeket.

Miközben a város földrajzi közepén, más valaki is legalább annyira feszült volt, mint Wayne. A polgármester, aki meglehetősen, nagy csinnadrattával jelentette be, mint új főügyészt, már első találkozásuk alkalmával, nem győzte meg arról, hogy kiváló partner lett volna a város megmentését illetően. Caroline összeráncolta szemüvege fölött vékony világosbarna szemöldökét. Hosszú szőke haját a tarkóján összecsatolta, így kimutatta azt a határozottságot, amit az arca tükrözött. Félig sem figyelt a polgármesterre, aki hatalmas lendülettel beszélt, a város, központi terén összegyűlt tömeghez. A sajtó képviselői voltak többen, a város, még nem igazán fogta fel a megjelenését.

• Még nem- mosolyodott el alig észrevehetően a fiatal nő. Miközben azt is megpróbálta, nem észrevenni, hogy Hill kajánul rá- rá pillant a pódiumról. Nos igen már az első találkozásuk alakalmával, érezte, hogy nem csak mint, munkatárs keltette fel a középkora felé haladó, vékony kissé alacsony férfi érdeklődését. Hát igen az első benyomások alapján, a férfi elsődlegesen a saját érdekeit tartotta számon. Ha Caroline csupán, egy átlagos félig csak az eszére hallgató nő lett volna, még jó partinak tarthatta volna a tisztviselőt. De ő, aki annyira a realitás talaján járt mindenben. A szerelem és az érdek terén teljesen más irányelveket vallott. Hiszen Nicolas is kiváló parti lett volna. De legalább a saját múltja utáni kutatás megadta az indokot az eltűnésére. Bár félt attól, hogy egyszer szembe kell néznie, a szinte az oltárnál faképnél hagyott férfival. Nem is inkább a konfliktustól tartott, hanem inkább az érzelmi fájdalmak keltésétől. Felsóhajtott. Ritkán érzett lelkiismeret furdalást, csak az nyugtatta meg, hogy inkább megmenekült, mint hogy egy életen át, hideg házasságban éljen egy olyan férfi partnereként, akit csupán tisztel. Nem tudta volna boldoggá tenni, anélkül, hogy boldogtalan lett volna és egy idő után ne iszonyodjon az idősödő férfitól. Ki tudja miért, de Hill az egykori vőlegényére emlékeztette. Ahogy ott állt az emberek előtt, és a jótékony szamaritánust játszotta. Igaz a férfi a maga korában kicsire nyírt fekete hajával, és meleg barna tekintetével, ami valami feltűnő nyugalmat árasztott szét, kissé kerekded makulátlanul simára borotvált arcán, elég jóképű férfinak számított.
• Koránt sem olyan jóképű, mint Bruce Wayne - állapította meg Caroline magában, és meglepődött azon, hogy még csak a férfival való kapcsolatba hozatalra is melegség tölti el. Hiába, ahogy a polgármestert ő, úgy vonzotta Bruce Wayne a fiatal nőt. Kissé meg is szédült, amikor megérezte a férfi arcszeszének az illatát a parkolóban. Nyelt egy nagyot, hogy visszaterelje gondolatait, a beszédére. Legalább tíz beszédet írt az éjjel, de mind a szemétkosárban kötött ki. Miután mind, egyre mélyebbre és mélyebbre ásott Dent és a város aktái között. A város Dallashoz képest maga volt a fertő, és Dent nagyon jól végezte a dolgát, mint ügyész. Talán túlzásba is vitte, legalább is, ami a sorsát illeti, amire jutott. A Nőt felrázta töprengéséből, mikor meghallotta a saját nevét, ahogy a polgármester a sebtében felállított pódiumon kiáltotta. Határozott lépésekkel szinte felugrott az emelvényre, kissé megdöbbent arcokat varázsolva a sajtó képviselőire.
• Nos - kezdte meg rögtönzött beszédét – Jó – hirtelen előkapta a karját, hogy megnézze óráját - reggelt kívánok mindenkinek! Csupán megnéztem, hogy elég későn érkeztem –e, ide - az emberek egy része kissé felkuncogott. Hiába a fiatal lány, már rég megtanulta, hogyan keltse, a nézőközönség szimpátiáját – Ha hiszik, ha nem – folytatta – legalább hat beszédet írtam ma reggelre. De – széttárta karjait - egyiket sem találtam alkalmasnak arra, hogy ebben a percben elmondjam önöknek. Tehát igyekszem elkerülni a fölösleges szócséplést. Ahogy elnézem Gothamet, romokban hever. Tudom azt, hogy miért, és azt is tudom ki tette. Az utóbbi napjaim, azzal teltek, hogy megpróbáltam átrágni magam a város kesze – kusza dolgain. Van egy feltett szándékom. Rendet akarok ebben a városban, és ezt el is fogom érni. Nem érdekelnek, a bűnözök, engem az érdekel, hogy minél hosszabb időre dugjam őket a rácsok mögé. Végzem a munkámat, és ebben elvárom, hogy az illetékesek is megtegyék, ami tőlük telik – merően nézett Gordonra akit kiszúrt magának a tömegben. A felügyelő, egy kissé túlméretezett szinte átláthatatlanul sötét napszemüveggel próbálta elrejteni, az átalvatlan éjszaka nyomait. A lány fellépése megelégedett, mosolyt csalt ki belőle. A pár mondat, többet mondott az embereknek, mintha egy több órás beszédet tartott volna. Elégedetten biccentett a magaslaton álló nő felé –Most, kérdezhetnek - dőlt hátra kissé Caroline, határozottan, jelezve ezzel, hogy várja az újságírók kérdéseit.
• Dallasban, mint tudjuk ön sikeres ügyész volt. Ugyanazt a taktikát alkalmazza a bűnözök benntartására, mint ott? – kérdezte egy rövidre nyírt vörös hajú újságírónő, egyenesen Carolinéra nézve.
• Nos mégis melyik taktikára gondol? – mosolygott kétértelműen az ügyész. A tömegben halk nevetés hangzott, fel.
• Gondolom a becenevemre gondol. De megnyugtatom, az ügyek súlyosságától függően, fogok eljárni, és a lehető legmegfelelőbb taktikákat fogom alkalmazni.
• Miért jött el Dallasból?- folytatta, a lány faggatását, egy kissé kövérkés férfi a tömeg kellős közepéből.
• Már kissé unalmasnak és békésnek találtam az ottani életet - vágott vissza a lány nem kis iróniával a hangjában. Próbálta érezhetővé tenni a város kissé sem nevetséges helyzetét.
• A rossz nyelvek azt beszélik, hogy a Nicolas Falconival történő esküvője elől menekült idáig.
• Hát lehet, hogy van benne némi igazság- mosolygott szinte gyermekesen Caroline - De ez az égvilágon senkire sem tartozik - a hangja az egyik pillanatról a másikra jéghideggé vált. Szinte fenyegető volt. A tömegre mély megdöbbenés ült át. Gordon ugyanazt a lelken túli, már- már ijesztő határozottságot érezte ráereszkedni, a tömegre, mint magára, mikor a lány náluk járt.
• Még valaki? - csengett fel újra a lány hangja, szinte maróan. Kis szünet mégis megszólalt egy határozatlan, és arctalan férfihang a tömegből - És mit tesz Batmannal?
• Batmannal? – húzta ki a lány magát. Harapni lehetett a csendet a város főterén.
• Egyenlőre, semmit sem teszek vele – mosolygott Caroline, mire halk sutyorgás szaladt végig a tömegen – addig, amíg az utamba nem áll- az emberek arca megmerevedett. A fiatal nő kihúzta magát, és indulni készült. Mire megszólalt valaki.
• De hát, megölte Harvey Dentet ! - a nő összeszorította ajkait, majd rekedt, és kemény hangon felelt.
• Ha megölte, úgy elkapom- olyan csend szakadt le a tömegre, hogy még a zászlók lobogását is lehetett hallani, a fel- fel támadó szélben. Caroline, pedig ott állt a főtér kellős közepén. Szemben egy várossal, ami nem bízott benne. Egy idegen érzéssel, amit nem ismert. A félelemmel. A tömegből pislogó és kikerekedett szemek néztek rá. Mire megrántva vállát, peckesen megszólalt:
• Ha nincs több kérdésük, akkor én mennék a dolgomra, mert hogy sok, van - nézett fel utoljára a mikrofon mögül. Gordon elégedetten eleresztett egy félmosolyt, miközben ökölbe szorította, kesztyűs ujjait. Igazság szerint kezdett bízni a nőben, még akkor sem ha senkiben nem bízott Gothamban. Illetve egy valakiben. Még akkor sem, ha igazából nem tudhatta kit takar a sötét maszk. Néhány perc elteltével, finom mozdulattal csatlakozott a tömeg elöl eltűnt nőhöz.
• Hatásos beszéd volt – préselte ki magából, nem szeretett dicsérni, pláne egy nőt nem.
• És kemény éjszaka- mosolygott a lány. Mire a felügyelő úgy érezte, mintha forró vizet zúdítottak volna a nyakába.
• Mégis mire gondol?- nyelte majdcsak le a mondatot, úgy érezte a nőt sosem fogja megkedvelni, szinte mindig összekavarta. A beszédről, és a nő terveiről akart beszélni, de Caroline, egy mondattal elterelte a beszélgetést.
• Hát csak a sötét szemüvegből ítélek, ami eltakarja az arcát.
• Jah. Vagy úgy? - mosolygott felsóhajtva Gordon. Kissé megkönnyebbült, legalább a Joker ügyről, nem tud az új ügyész.
• Utána néztem a múltjának – jelentette ki, kissé megrántva vállait barna kabátja alatt, miközben a parkoló felé igyekeztek.
• Nos ez pozitív meglepetés- nyugtázta nő- na és nagyot csalódott?
• Nem - hajtotta le barna bozontját a rendőr – miért hagyta ott a rendőrséget? - Caroline kicsit lehajtotta a fejét. Igazság szerint bánta, hogy nem maradt a testületnél. De fiatalon, még igencsak befolyásolható volt, és ezt Nicolas ki is használta. Akkor úgy érezte ez a leghelyesebb módja annak, hogy segítse a bűnözés elleni harcot, és Nicolas szerette a nőies nőket. A fiatal lány pedig inkább hasonlított akkoriban egy hippire, mint egy csinos fiatal nőre.
• Őrültség volt- rántotta meg vállát a lány- szerettem rendőr lenni...
• De?
• De az ügyészkedésnek, is meg vannak a maga előnyei.
• Például?- a lány érezte, hogy a rendőr nem épp törvényes dologra céloz.
• Börtönbe dughatom a korrupt rendőröket, elég hosszú időre például - Gordon összeszorította a fogait, és a fiatal nő szemébe nézett.
• Mit akar ezzel mondani?
• Azt, amit ön nekem, én biztos, hogy nem vagyok megvásárolható- fonta mellén keresztbe a karjait a lány- de még nem tudom, hogy ön, és az emberei közül, kik azok.

Gordon nem válaszolt, legszívesebben elfenekelte volna a lányt, akár egy taknyos csitrit, de a város rendőreinek nagy része valóban megvásárolható volt. A nő pedig két napos tartózkodása ellenére sokat tudott.

• Egyébként miért kísér engem? - váltott témát.
• Hát lehet, hogy csak rossz szokás- mosolygott keservesen a férfi.
• Én nem vagyok Dent, felügyelő!
• Nem, valóban nem az. De jobb ha vigyázunk- tette hozzá, mire a lányból kitört a kacagás.
• Nahát azt hittem, utána nézett a múltamnak.
• Valóban- bólintott a férfi.
• Akkor tudja, hogy nem kell félteni - mosolygott a nő- miközben könnyedén kinyitotta kocsik tömegében a sajátját. Gordon pedig a szemeit forgatta, persze korán reggeltől folyamatosan figyeltette a tér ezen részét nehogy történjen valami. Úgy érezte a városban senki sincs biztonságban, nem még az új főügyész. Megfogta a nő karját, aki kérdően nézett rá.
• De sokkal törékenyebb - tette hozzá- és higgye el Ms. Mendez itt jó pár dan, nem sokat számít.
• Ahogy a félelem sem - vette ki karját kezei közül nyomatékosan a lány.
• Amúgy átnéztem Dent iratait, ha magának is megfelel a holnap délelőtt várom az irodámban, egy két dolgot tisztázni kellene.
• Ha semmi nem jön közbe- kapta pipája szárát a szájába Gordon.
• Ha esetleg elbújna, megtalálom- jelentette ki a lány az autó ablakából visszanézve, és faképnél hagyta a lefagyott rendőrt.
• Az isten verje meg! - csikorgatta a fogát a felügyelő, ne elég egy elvetemült, őrangyal, akitől a falra mászom, itt egy másik. Csak álmaimban remélem van olyan jó.

Alfred megpróbált rájönni, hogy min töprenghet, Bruce Wayne, aki szigorúan megtámasztotta az állát, és még a nő beszéde után, is a képernyőre szegezte tekintetét. A komornyik pisszenni sem mert. Figyelte ahogy a férfi töprengve nyel néhányat, majd a billentyűkön játszi könnyedséggel bepötyögi : Caroline Mendez. A szuperszónikus számítógépes adattár nem sokat habozott, néhány másodperc belül, a férfi kishíján véresre harapta a szája szélét mérgében. Azon kívül, hogy a nő a Rangereknél dolgozott, és ügyészként végzett, mint a Dallasi Egyetem kiválósága, azon kívül Batman adattára sem tudott sokkal többet mondani. Szórakozottan dörzsölgette borostás állának a hegyét, miközben kék szemei dühösen meredtek a képernyőre.

• Elkészítettem a ruháját, az ételosztásra Uram - törte meg a csendet a komornyik.
• Tényleg az ételosztás! - pattant fel a fotelből Wayne, nem mintha a következő pillanatban nem hajolt volna vissza a komputer elé, hogy egy kémprogram nevét bepötyögje
• Teljesen kiment a fejemből- mondta, miközben kissé később, kihúzta az idős férfi kezéből az ingjét.
• Nos ezen, igazán nem csodálkozom- biccentett a számítógép felé a fejével Alfred. Wayne arcán egy pillanatra merengés futott át, miközben vajszínű ruhadarbot gombolta be.
• Jut eszembe Alfred, mit tud, a Rose road-i villáról?- az idős férfi arca egy pillanatra kővé vált, majd megadóan összeráncolta a homlokát.
• Ha jól tudom, évek óta a Schwartz család tulajdona, és lakatlan.
• Hát pedig az enyém – sóhajtott fel az immár zakóját igazgató milliárdos.
• Az öné – az öreg komornyik arcára ráfagyott a döbbenet- én erről nem tudtam- rázta meg finoman a fejét. Nem tudtam róla, hogy édesapja megvásárolta volna.
• Nem is- mosolygott Wayne- örökölte.
• Ez felettébb meglepő- húzta ki magát Alfred, látta, hogy Wayne, felhúzott szemöldökkel vizslatja- már mint az, hogy a fiatal Schwartz végrendelkezett a halála előtt, mintha tudta volna...
• Mit?
• Hogy közel a vég. És miért az ön apjára hagyta, ne értse félre Bruce úrfi, az édesapja minden kifogás nélkül méltó volt rá
• Csak hogy?- fonta keresztbe a karját a mellkasa előtt a fiatal férfi. Immár öltönyben.
• Schwartz felesége állapotos volt.
• És teljesen logikátlan lépésnek tűnik, így a végrendelkezés.
• És a Schawartz dinasztia is ott volt, ugyan miért az édesapja az, akit választott?- hitetlenkedett Alfred.
• Nem tudom, és ráadásnak, a mi új főügyészünk, épp ehhez a lakatlan villához ragaszkodik annyira. Az idős férfi, csak pislogott válaszként Waynere.
• Van ennek a Schwartzéknak köze, a város közkedvelt bárói családjához.
• Charles Schwartz, az öreg Alexander Schwartz báró öccse volt.
• Nos ez miért nem lep meg- hümmögött a fiatal férfi- A történet vége?
• Egy baleset, amiben meghaltak- hajtotta le ősz fejét Alfred.
• Sajnálom Alfred, látom nem csak az apámék jelentettek sokat önnek- tette Bruce Wayne az idős férfi meghajlott vállára kezét.
• Jó emberek voltak, Uram- sóhajtott fel Alfred, tekintetét a cipőjén legeltetve. Sosem gondolta volna, hogy ennyire fel tudnak szakadni, a régi fájdalmas emlékek.
• Hát ez meglehetősen érdekes- tágultak ki az érdeklődéstől Wayne pupillái.
• Gyanakszik valamire Uram?- kullogot a komornyik, a már talpig felöltözött milliomos után, miközben a lift felé haladtak.
• Mondjuk úgy, hogy felkeltette a dolog az érdeklődésemet- mosolygott cinkosul a fiatal férfi-és persze vannak az ügynek, még kellemes velejárói is. Alfred szélesen elmosolyodott, remélte, hogy Bruce Wayne a város új főügyészére gondolt.
  
  

az ökle erős vj� � , h ' P�& �gnek, vagy talán angyalnak, vagyok ami vagyok, nem kell hogy higgyetek, csak én bízom életem uramra.

Givenne

-          Régen az emberek úgy tartották, hogy a tükröknek hatalma van, de kevesen értettek használatának tudományához. Mégis azon néhány ember megmagyarázhatatlan cselekedeteket vitt végbe, megrémisztve az őket körülvevő beavatatlanokat. Mert milyen buta is az ember, fél attól, amit nem ismer. Ezért először csak eltaszították ezeket az embereket. Hiszen azok, megérezték a betegséget vagy halált, de azt is fiút vagy leányt vár az állapotos asszony. Olyan betegségeket kúráltak ki, amiken már az orvosok sem tudtak segíteni. Nem imádták, az újonnan behozott istenek, megmaradtak, a saját isteneiknél. Nem váltak hűtlenekké, mint ahogy mások. Megtagadták uralkodóik törvényeit, de szándékkal sosem ártottak senkinek. A saját szabályaik szerint éltek. Idővel hatalmasok lettek a nép között, nem voltak vágyaik , amit el nem értek volna. De az emberiség írígy természetű. Lassan rémhírek kaptak szárnyra, majd üldözni kezdték a hatalmasokat. Ők elbujdostak, sziklák tetejére, barlangok mélyére bujdostak. Hatalmas  tükreiket hátukon tartva kétrét görnyedve, menekültek  messzi földekre. Ha közülük valakit elkaptak, rögtön fejét vették, mondván, hogy a gonosz ivadéka. Tükrét apró darabokra zúzták, és a föld mélyébe temették. A régi elvétett feljegyzések szerint, a tükrök összetörését nagy robaj, vagy amolyan halál sikolyféle kísérte, ami a pokolból jött. De persze ezek az írások nagyon is túlzóak, na de mégis, tisztában van vele, hogy mennyit ér ez a tűkör ha azok közül való. Igaz az írások szerint az összes ilyen tükör összetört - mondta a régész, egészen közel hajolva az óriási tükörhöz, és szórakozottan vakargatta az orra hegyét.

-          Mégis, mennyi az annyi- mondta a nő, aki nyílván az ócska bútordarab tulajdonosa volt, határozottan állt a kopaszodó, kissé pohos fehér köpenyes férfi előtt, karját keskeny mellkasa előtt keresztbe fonva. Szeretett volna minél hamarabb túl adni a nem kívánt szinte szekrény nagyságú ódon bútordarabon. A régész feltolta őszülő kócos halántékára szemüvegét, de nem nézett a kérdezőre.

-          Azonnal fizetek érte háromszáz ezret- vágta óta, mint egy villámválaszként.

-          Ennyit ér?- kérdezte az alacsony, barna hajú lány. Szája közönyösen fittyet ajakára.

-          Igen, ennyi a legtöbb, amit kaphat érte- hazudott a férfi, amit a nő szinte ösztönösen érzett, amin mivel igencsak jószívű és hiszekény ember lévén igencsak meglepődött. A férfi ujjait végigsimította reszketegen a tűkör kopott fakeretén.