Érdekes történéseket tud hozni az élet, váratlan találkozásokat. Sosem hittem abban hogy nincsenek véletlenek, de ha éppen tíz perccel később érek a bolt elé, és nem állok meg beszélgetni, az idős hölggyel a bolt előtt, nem írom le ezeket a sorokat. Néha meg- meg állok, már csak kort nézve udvariasságból is, mert minden idős magányos embernek jól esik, ha valaki meghallgatja őket, még akkor is, ha századjára mondják el, ugyanazt a mindennapi gondot. Itt futottunk össze polgármester asszonnyal, épp csak azon az egy percen múlott. Hogy feltette a bizonyos kérdést:
- Ráérsz -e délután? – nem akartam elszomorítani, gondolatban végig pörgettem a nap hátralévő mókuskerekét, hogyan oldhatnám, meg a két óra hossza hiányomat, amit még itthon mindenki elvisel.
- Megoldható – mondtam, mert tudtam, addig pakolom ide-oda a napi tervet, amíg ott leszek, akkor, amikor épp szükség lesz rám.
Ott is voltam, kicsit távol ülve mindenkitől, magányomban azon töprengve, hogy mit is kéne nekem ott csinálni, na de „megoldom én ezt is” gondoltam. Fel – fel pillantva a kivetítőre, kicsit sajnálkozva, mert az én gyermekkorom, nem a faluhoz kötődik, az őseim képeit pedig nem volt szívem közzé tenni, a gondosan beragasztott mama kezét is dicsérő albumból. A rövid köszöntők, és egyébként csodás novella után, bemutattak minket, a három zsűritagot. A társaim, két markáns úriember Répási László fotós és Balázsi Péter a Bükki Nemzeti Park Dél - borsodi Tájegység természetfelügyelője volt. Én meg csak úgy éreztem, hogy kullogok a nyomukban, mert a polgármester asszony megfogalmazása szerint, „művészlélek” vagyok. A szépet és egyedit szeretem megnézni, de zsűrizni, és sorrendbe rakni, még sosem csináltam hasonlót. Viszont úgy voltam vele, egyszer mindent el kell kezdeni. Csodás képekkel találkoztunk, miközben ha felületesen is, „ítéleteinknek” köszönhetően, mi is megismertük egymást, a falut is, a névtelen képekhez, sokszor történetek is kapcsolódtak. Én személy szerint, a képek ötletességét, lelkiségét na meg az elkapott pillanatért tett munkát értékeltem, és azt a bizonyos bizsergést, ami csak úgy megpendül az emberben, egy -egy alkotás nézése közben. A másik két társam is nyílván a saját tapasztalatai és élményeire hagyatkozva értékelt, miközben sorra jöttek a képekhez fűződő érzések, és volt hogy emlékek is. Szépséges sokszor szíven ütő fotókat láttunk. Sokáig volt holtverseny a megörökített pillanatok között, de valahogy mégiscsak ugyanazok lettek a befutók. A tizennégy év alatti kategória győztese Nagy Adrián: Vércse fióka c. fotója lett. Próbálom idézni Balázsi Péter zsüritag szavait: „ Teljesen el lett kapva, az a pillanat, amikor gyűrűzzük a fiókákat, az értetlenség, döbbenet, riadalom benne van a szemében.”......
 |
| Nagy Adrián: Vércse fióka |
A különdíjas alkotás, nagy bánatunkra lett csak különdíjas, mert minden tekintetben bájos, és gyönyörű volt, és sajnáltuk, hogy nem ez a kép lett a versenyre nevezve, ami Farkas Kornélia cicás- hiúzkölykös képe lett.
 |
| Farkas Kornélia: "Cica" |
A harmadik helyezett, nos bennem mindennapos emlékeket elevenített fel, látványra tényleg megkapó még élőben is egy ilyen „ Mosoly” a készítője szintén Farkas Kornélia.
 |
| Farkas Kornélia: "Mosoly" |
 |
| Ilku Imre: Utolsó pákász |
- Ha azt nézzük, hogy a polgármesteri irodába, melyik állná meg a helyét, mint kép a faluról, akkor az ez lenne – mutatott rá, az első helyezettre, ami nem más, mint: Ilku Imre: Kenyérváró tanya c. fotója.
 |
| Ilku Imre: Kenyérváró tanya |
Így határoztunk, három egymásnak idegen ember, három különböző látószög. Mindenféle előítélet nélkül, nemcsak az alkotások, de egymás felé is. Mégis, megtörtént az, hogy mind a hármunkat beszippantott Mezőnagymihály, bár velem, minden nap ez történik, minden ébredés után, ahogy megérzem az első fülcsomót a talpam alatt, sokszor már kávé szürcsölés közben.Tíz perc alatt elrabolt a falu „megint” mert itthon vagyok, itthon vagyunk, és ez nem csak azt jelenti, hogy vagyunk a mókuskerékben, hanem jelenti a kertek alatt suhanó patakot, a baglyokat a diófán, a határban lakó őzeket, hiúzokat, a tulipános templom udvart, az alvó gyerekeket, az elszunnyadt tanyákat. Ne csak legyünk, hanem lássuk, mint ahogy fotósaink is tették, és éljünk is az otthonunkkal. Mert ugye milyen gyönyörű?
