2017. május 7., vasárnap

Marius Crowen Írói alkotásai: „ Mert repülni tudni kell”

Marius Crowen Írói alkotásai: „ Mert repülni tudni kell”: Givenne naplója, sokadik bejegyzés: Furcsa ez az egész, még fel sem eszméltem, ahogy érzékeim, éppen hogy elaludni tűntek, úgy...

„ Mert repülni tudni kell”




Givenne naplója, sokadik bejegyzés:

Furcsa ez az egész, még fel sem eszméltem, ahogy érzékeim, éppen hogy elaludni tűntek, úgy zuhantam át, az én szeretett és néha olyannyira gyűlölt másik világomba. Itthon voltam, az én ódon, de mégis annyira kedves szülői házamban, persze az csak mellékes, hogy nem ide pottyantam le, de a házra amelyben feleszmélésem öt évét töltöttem, csak itt -ott emlékfoszlányban emlékszem, akárcsak dédapámra, pedig bár csak néhány szava elmémbe sejlene újra, megannyi titokra derülhetne fény, de térjünk vissza kedves otthonomba. A nagyszobában, anyám, és nagyanyám alakja fogadott, árasztva felém szeretetüket. Még van ilyen is, ennyi év, eltávozás után? Az arcukat nem láttam, de anyám karcsú, alakja, csinos sötétgesztenye haja, önkéntelenül is elárulta őt, ugyanúgy ahogy a terített asztal, amellyel életében oly szívesen fogadott. Frissesség volt a levegőben, igen valójában, olyan volt , ő mint a tavaszi napsugár, friss lelkesítő, és ugyanolyan illékony. Mamán kendős otthonkás alakjához beszélt, és bár én nem hallottam szavaikat, ő sem tagadhatta apró kerekded küllemét, nem láttam, inkább éreztem, hogy mosolyognak, jelezvén, hogy hozzájuk tartozom. Igazság szerint, mikor feleszméltem, nem tudtam, mi a szándékom, mikor a társaságukba léptem. Mégis azon vettem észre magam, hogy felöltözve, már munkába készülök, és őrülten vágtattam az udvarra, tudván, hogy késésben vagyok, de kötelező nyűg, a munka hiszen a kedves háznak, élnie kell tovább, meg nekem is. Az udvaron nővérem, és sógorom, épp útra készült, az udvaron állt a fekete BMW, ezüstcsíkkal az oldalán, és szinte rimánkodtam, hogy vigyenek el, hisz a város, mint úticél azonos, csupán ki kell tenni, az átkozott gyár sarkánál, és már benn is vagyok. A válasz, egy kegyetlen nem volt, nővérem részéről, ami igazság szerint nem énnekem szólt, hanem anyámnak, a köztük lévő békétlenség, még ennyi idő után sem csökkent. Úgy szálltak be a fekete autóba, hogy hagyták, hogy tehetetlenül végignézzem, ahogy kikanyarodnak, és végig gurulnak, a köz frissen zöld gyepén. Kellemetlen mellőzött érzés volt, mégis félvállra kaptam, a hátizsákom, amit diákkorom óta nem hordok ilyen módon, és sietős léptekkel indultam, a buszmegálló felé. Büszkeségből nem szaladtam, mindig is szégyellni valónak tartottam loholni a busz után. Amikor a főútra léptem, láttam , hogy megáll a nagy fehér busz, az üres megállóban, de még mindig nem futottam, valamiért képtelen voltam futni. Inkább megtorpantam, és hagytam, hogy elkanyarodjon előttem, mikor már az út másik oldalára álltam. Benéztem kirakatszerű ablakain, utas nélkül száguldott tovább, bennem, valamiért iszony szerű érzést keltve. Sétáltam, egy darabig. – Elkések – gondoltam – talán ki is rúgnak – rúgtam egy - két kavicsot a cipőm orrával arrébb – de ez a gondolat sem foglalt le eléggé ahhoz, hogy be ne furakodjon elmémben, a termetes kövekkel, és dombokkal tarkított zöld a fakerítésével, amelyen túl, buta birkák legeltek. A temetőnél, sőt már a temetőben jártam. Mindig ugyanaz a történet vége, a temető. Tele nyugtalan, vagy akár nyugodt, és bölcs lelkekkel. Mégis mindig ott motoszkál, agyam legmélyén a félelem, és iszonyat, ami a valóságban a megváltozhatatlan, a mozdulatlanság érzése. Nevetségesnek éreztem a helyzetet, és feltettem magamban a kérdést: – A halottaktól, vagy kirúgástól félek –e jobban? – aztán jött az örült gondolat – Basszus, de tudok én repülni is! – Sietve, hagytam magam mögött a köveket. Mihelyt egyenletes talajt értek a talpaim, nekiiramodtam. Futottam, fék nélkül, ahogy csak a lábam bírta, tudtam, a lehető leggyorsabban kell száguldanom, ahhoz, hogy mihelyt kiszélesítem a lépteimet, és levegőbe ugrok, ott is maradjak. Egy próbálkozás, még egy nekifutás és immár a betontól fölemelkedve tapostam, akár egy kutya, a vízben. Repülni sem volt nehezebb, mint úszni, alig vártam, hogy ráfeküdjek a súlytalanság érzésére. Nekiálltam, a szokásos mellúszásos, módszeremnek, akármilyen kemény meló is volt, tudtam, egy idő után felkap a szél, és őrült orkán tempóban fogok száguldani a falvak, sőt ha még nem is akarom, talán városok között is. Nos ezért nem szeretek én repülni, valahogy az utam, mindig célt téveszt, és én is elveszett lélekként bolyongok, a megoldatlan, és néha igazán rémisztő rejtély mögött. Próbáltam, a busz, útvonalát követni, a kihalt út vonalát követve, és úgy suhantam át a fák fölött, mint holmi árnyék, a szél egyre jobban felkapott, és rohamosan közeledtem, a szomszéd város utcáihoz. – Félúton vagyok már –, gondoltam miközben belekapaszkodtam a bazilika tornyának vízköpőjébe, hogy gátat szabjak, fékevesztett lendületemnek. Lenéztem a templom előtti térre, ahol nyüzsögtek az emberek, meg is lepődtem, senkinek sem tűnik, egy a fejük fölött, még ha nagyon magasan is egy lebegő ember. Elengedtem a vízköpő lábát, mert éreztem, hogy közeledik, a lendületet adó erő, ami, ha ilyen sebességgel visz magával, hamarosan a célomhoz is segít. Valóban, elkapott a gyorsulás, néha elkaptam egy – egy színt, miközben éreztem valami, nagyon nincs rendben, valami olyan felé tartok, ami nem igazán a célom. Érdekes egy érzés, erre, mondjuk, hogy zsigereiben érzi az ember. Bizonyságként, két oldalról, régi óriási téglafal vett körbe, és feltárult előttem, egy egyre keskenyedő alagút, amelynek a vége néma feketeségbe torkollott. – Nem! Nem mehetek be oda – hallottam, saját magam kiáltását, és minden erőmmel arra gondoltam, hogy azonnal, meg akarok állni. Sikerült, nem sokkal a teljes sötétség előtt megállnom, azaz határozottan földet érnem, tudtam, valószínűleg egy végtelen labirintus kellős közepén állok. Megkönnyebbülten, hunytam le a szemem – Ez egyszerű, át tudok fölötte, repülni, suttogtam.
Óvakodj a fekete királynőtől – ütötte meg a fülem, valamiféle, kiáltásféle, amit akár gondolhattam volna, a szél süvítésének is, mégis gyanakodva nyitottam ki a szemeim. Persze ehhez hozzá járult, a nyirkos szinte hűvös levegő, amibe némi kosz, és édes savanykás vérszag is vegyült. Egy koszos, rég elhagyatott folyosón találtam magam – Hát újra itt vagyok, a régi kúriában, – motyogtam, és sehol egy jó öreg szellembajtárs, aki útba igazíthatna. Ritkán járok erre, habár Baál közelségétől, kiül a hátamra a hidegverejték, de számtalan év alatt, megtanultam, hogy nem érdemes félni a démontól. Igazság szerint, nem tudom, ebben a világban, és a jó öreg kúriában, az én kivételes helyzetemben, ugyan mitől is kellene félnem. Még így, mindenféle fegyver, de nem ok nélkül csöppenhettem ide. Persze az itt ragadás veszély, minden útban benne van, de a kíváncsiság még mindig hajtott előre, mint ahogy az ismétlődő, sikolyok is, újra és újra :

 – Óvakodj a fekete királynőtől – ismétlődött , dallamosan, és én hátizsákom letéve, lépteimet ütemre váltva, bámultam a függöny nélküli kosztól homályos ablakokat. Sötétté szenesedett képek mellett haladtam el. És akkor megláttam, az óriási talán három méter magas festményt, és a belőle kitörő női torzót, a királynőt. Mozdulatlanul hajolt ki a képből, fekete haja hófehér keskeny arcába, és vékony, selymes dekoltázsába hullott mozdulatlanságában. Elé léptem, istenemre nem akartam a találkozást, de a lábaimat fogva tartva, rendelt maga elé, őfelsége, és nézett rám, hatalmas szénfekete szemeivel, szótlanul. Minden porcikám, érezte, hogy örüljek, hogy még élek, mert más ilyenkor már csak halott. Mikor a nemes asszony, kiolvadván festői környezetéből, felöltötte fekete pikkelyes estélyiét, és miközben én térdre kényszerültem, ő fölém magaslott. Vékony ujjai közé fogta, arcomat, és fekete ajkával az arcomba suttogott.
Valld, be nekem, bűneidet, legyenek bármily titkosak is és akkor életben hagylak ! – légzésem, mindenféle kényszer nélkül nehezedett el, a számban éreztem, könnyem sós ízét. S úgy mondtam, ki saját halálos ítéletem.
Vágyom rá! – igen, az elmúlt hónapokban, mérhetetlenül vágytam, tanuló társamra, titkoltan, és tiltottan, szabályt sértve, meg sem tudtam magyarázni, hogy miért. Mint ahogy azt sem, hogy mesterem, Marius, miért küldött maga helyett mást, mostanság veszélyes utazásaimra. Azt hiszem, egyikünk sem keresett magyarázatot rá, csak megtörtént, nevezhetnénk tökéletes lelki összhangnak. A királynő, az arcomba mosolygott büszkén, és kihívó fény villant meg fekete szembogarába. 
Hát legyen megkapod – aztán nem maradt más csak sötétség. Mikor feleszméltem, meztelenül ültem a padlón, fejemet a csempének támasztava, úgy gondolom fürdő helység lehetett, amit elöntött a zuhany mögül kizúduló pára. Elfogott a szégyen, és igyekeztem, magamat, magammal takarni, és olyan apróra gömbölyödtem össze, amennyire lehetett. A párában, kirajzolódott a királynő vékony ruhátlan alakja, zúdultak rá a vad cseppek, és onnan nézett kérdően rám, majd hagyta, hogy teljesen ellepje a víz. A haja rövidebb lett, szemtelenül játszott, akkor már széles vállain, és csurgott már izmos karjaira – Metamorfózis? – suttogtam, amire csak beletörődött sóhaj volt a válasz.
Te? – kérdeztem, mikor megláttam Amadeus, nyílt barna tekintetét.