Szüntelenül fogod kezem.
Isten se gondolta volna,
még az ördög se.
A tükör két oldala,
csakis fekete.
Ugyanazon tragédia.
Te túlfutottad,
én meg fogtam,
egy ásót.
„ Az élet kedvesem
akkor még más volt!”–
nevetsz.
Én csak probáltam
kitépni,
amit te befoltoztál.
Frivol bukfenc,
hogy most járni
tanítasz.
Vissza fogom kezed.
Piszkosul kellesz!
A tükör csak így tiszta,
nem húzhatlak vissza.
S te csak tolsz előre.
Sosem szerettem, az ölelést.
Szeretni csak csendesen,
Olykor reggeli csókkal,
Tudtam.
Csak egyszer kérted,
Aludjak veled,
Hogy lábad rám tetted,
Tudtam, hogy félsz,
hogy többet nem leszek ott.
Aztán egyszer, visszajöttél.
Hiába, már csak én voltam.
Nem lett volna szabad,
A lábad rám tenni.
Megérezvén tested,
Löktelek a padlónak neki.
Nem tudtalak már látni.
Mégis éreztelek.
Ott előttem.
Évek táncoltak el azóta.
Ma már nem lökök el,
Egy árnyat sem, ha onnan
jön, mint te akkor.
Még most sem tudok ölelni,
De megértettem;
Szeretni, átlépve onnan,
Megadatik.
Csak hagyni kell.
