Korán reggel van, vagy talán még sem
korán, mert nem hallottam a kakast kukorékolni. Ritkábban, hallom,
annál is ritkábban, hogy itthon vagyok. A fű még mindig
harmatosan csillog, és a levegő olyan tiszta, hogy érezni a bódító
rózsaillatot a levegőben, mintha siratná, a korán élt, és
ellobbant tavaszi szerelmeket. A nap még frissen és nem perzselően
süt, de az idő, még sem csipi a rövid ujjas vállakat.
Emlékképek jutnak eszembe, anyám,
órákig csodálná a futórózsákat, csupán azon keseregne, hogy
miért nincs köztük kék. Imádta az élénk kéket, ahogyan a
virágokat is, káprázatos virággyűjteménye volt, hagyományként,
az anyai ágról. Nem vetette meg, az afféle mezei gazokat sem,
tudta melyik milyen nyavalyára jó, és hogyan használjuk, főve,
kenőcsnek, vagy csak borogatásnak. Anyám beszélt a természethez,
és az is értette minden szavát, mindig úgy gondoltam
gyerekkoromban. Ő is olyan volt , mint a tavaszi szellő, friss
kacagó, és olyan gyorsan elillant, hogy csak az emléke maradt a
papíron, na meg a könyvei. Azokat akartam, a becsben tartott
kincseit, akkor úgy gondoltam, hogy lelke egy darabjait őrzik. Ha
időm engedné, egy-egy napos délutánon, le is ülnék, a vén
diófa enyhet adó árnyéka alá, olvasgatni, hol egyiket, hol a
másikat. Hiányoznak azok a régi, ma már boldognak tűnő évek,
amikor még megtehettem, ezt oly könnyedén.
Nagymamám, talán bogácsát sütne,
csoszogna, apró lábaival, és a nyitott nyári konyha ajtón, a
szabadba ömlene, a sütés illata. Ha leülnék mellé, mesélne, a
háborúról, és ha nagyon nyüstölném, talán nagyapámról is.
Mindig azon gondolkoztam, bajon mennyire szerethette, ha még annyi
évtized után is nehezen beszél, a közös életükről. Szerettem
ha kacagott, hangja leginkább egy csivitelő verébre emlékeztette
az embert. Szorgalmas katolikus volt, Isten nyugtassa, és mikor
nekiállt a templomi énekeket énekelni, egy kicsit mindig arrébb
húzódtam a padban.
Apám talán főzne, egy kávét, vagy
épp kaszálásból jönne vissza, vagy talán valami kerti
szerszámot élezne, csak olyan hallgatagon, ahogy szokása volt.
Talán megsimogatná, és megveregetné, a házőrző eb fejét.
Milyen szép is lenne, ha ezek nem csak
emlékképek volnának, ha nem csak visszaköszönnének, miközben
végig sétálok mezítláb, a harmatos legelőn. Megmosolyogva a
gyöngyösök harci táncát, és elcsodálkozva a pipacsok
makacsságán, így kaszálás előtt.
