Szösszenet 17-éről.

Vihar előtt

Csend van, édes nyugalom.

 A nap, mintha küzdene

a fényes horizonton,

mint Afrika macskaistene.

Még az előbb, a béka

kuruttyolt,

csak most mind

a kútba beugrott.

A nyárban kitikkadt

a zöld rózsaág.

Lüktet a

forróság.

 Bús

halotti torra kél,

minden, ami él.

Csak jönne felhő,

borús.

Én a lépcsőn ülve

várom.

Talpam a forró

betonon,

égve vörös.

Közben,

csipkedő legyek

csapata köröz.

Fejem hátra döntve

figyelek keletre.

Elsőre édes

kékség jön felém,

s arany koronát

fon a feje fölé,

a tomboló nap.

Nem is sejteti,

hogy lesz, harmat.

Csak az ember

szemét kényezteti.

Üstökömbe belemarkol

a szél, forrón

vadul tombol.

S egy esőcsepp

az arcomon landol.

Keserűn sír a diófa

elszórja szirmait

a fáradt rózsa.

Már látom vinni akar

az átkozott vihara.