1956.okt.23.

Képekben

Olvasó napló 4 :Peter Freestone: Freddie Mercury

Peter Freestone¹: Freddie Mercury

Alcím: A legjobb barát vallomása

Kicsit bajban, vagyok ezzel a könyvvel kapcsolatban, mivel kifejezetten szeretem Freddie Mercuryt, mint zenészt, és művészt. Nem ez az első életrajzi könyv, ami olvastam róla, remélhetőleg nem is az utolsó, azért tudtam, hogy mire számítsak. Mercury, nem élt éppen hétköznapi életet köztudottan, és habár egy gyertyának csak két vége volt, kimondhatjuk, ő azért talált még egy harmadikat is. Ez a könyv szerkezetén is észrevehető. Csak tudnám, miért bontja fejezetekre, gondolom a társszerkesztő, mert Freestone nem publikál, amúgy ápolóként dolgozik, ha emlékeim nem csalnak. Az én tudatom, csak két nagy fejezetet tudott elkülöníteni, az életét, és a haldoklását. Szóval, az első megállapításom az utólag, hogy jó nagy sűrű massza a könyv szövege, néhány kiemelkedő pillanattal. Kaotikus, akárcsak Mercury élete. Sok helyen viszonylag élvezhető, és túlzottan aprólékos, vegyük azt, hogy a koncertek Freestone szemszögéből vannak tálalva, és néha az az érzésünk, hogy lelátunk főhősünk veséjéig is, csak épp elszelel a ruhák, és koncertfények forgatagában. Ételről – ételre tudjuk, mit eszik,esetenként, hogy mit szív, elvégre nem volt szent, ugye ezt mindenki tudja. Bevallom, olyan gondolatok születtek a fejemben olvasás közben, hogy ha nem így hal meg Mercury, akkor sem lett volna hosszú életű, ez óvatlan pillanatban, egy drogos roham kinyírja, valahol valamelyik szállodában. Úgy, hogy mázlink van, volt jó pár éve, a fickónak, hogy kerek, és csodás életművet hagyjon, az igényes zene kedvelőinek. Sok félreértést tisztáz a könyv, a legendás és elpletykált partikról. Vegyük sorra; nem voltak kokaint kínáló törpék, Rick Sky - féle könyvben² olvashatjuk: a törpék, ezüsttálcával, a fejükön kínálták a kokaint. Viszont volt rengeteg pezsgő, de azért, nem töltetett fel, egy egész medencét Ibizán vele. A partikat sem maga Mercury szervezte, hanem meg voltak rá a saját emberei, és nem hívott meg rá, mindenkit aki aranyéletű volt, hanem csak a barátait, hogy engedjék ki a fáradt gőzt, igaz voltak hóbortjai. Mint például a kalapok, és jelmezek. Viszont ezeket a partikat, hamar megunta, ahogy a zenén kívül sok minden mást beleértve a szeretőket is, mindegyiket. Szóval Freddie mosolygott, egy darabig, és csevegett, aztán szépen lassan meglépett a forgatagból. Ami a szeretői viszonyokat illeti, nos nem látta Freestone, sem kevésbé kuszán, Mercury szerelmi életét, mint ahogy más, csak nála, épp a női oldal maradt ki. Igen az az állítólagos nem létező női oldal, ami azért mindig is ott bujkál, a könyv soraiban, és nem csak ebben a könyvében. A fiú oldal, az átjött, elég de az, azért diszkért részletességgel. Kedves pillanatokat, tudtak okozni, a Freddie és más sztárok kalandjai. Meg is állapítottam, hogy nem létezik, hogy minden nagy embernek, van valami „beütése”. A Michael Jacksonos láma kalandon, majd fenékre ültem, nem is csodálom Freestone, emlékeiben is színesen él, de a Cabballes, történetnek, is meg volt a bája. Jó volt olvasni, hogy a férfi, aki, akkor fenn volt az könnyűzenei élet csúcsán, mennyire gyermekien szégyenlős, és visszafogott tudott lenni a dívája társaságában. Mégis csak esetlen volt, mint bármelyikünk ilyen helyzetben. Meglepően tisztelte zenész társait, és ugyanolyan gyermeki bámulattal nézte az igazán nagyokat, legyen az Lisa Minelli, Pavarotti, vagy akár Prince. Zsenialitása, mégis a nyughatatlanságából fakadt, képtelen volt a zenén kívül, fél órán át tovább foglalkozni más tevékenységgel, vagy fél évnél tovább szerelmes lenni bárkibe is, ha egyáltalán képes volt, teljes értékűen szerelmes lenni. Sokszor szándékosan vonzotta az érzelmi konfliktusokat, mert akkor írt fantasztikus dalokat, ha megcsalták, becsapták, vagy elhagyták. A könyv kevés említést tesz, a Queen másik három tagjáról, és Freddienek hozzájuk fűződő viszonyáról. Kapaszkodjunk meg! Jóformán csak zenélni jártak össze, na meg a kötelező partikra. Munkakapcsolat volt köztük, és elfogadás, több nem. Mélyebb barátság, ha volt is, valamikor az elején, ahogy teltek az évek, alaposan egymás agyára mentek, de attól még dübörgött a szekér. Freestone, Jhonn Deacont emelte ki, aki mély tiszteletet érzett Mercury iránt, barátok, még sem voltak, hiszen, két különböző, homlok egyenest ellentétes világ találkozott, mégis egymástól függetlenül, de egymás mellett remekül dolgozott, a zenében. Olvashatunk, Freddie édesanyjához fűződő kapcsolatáról, ahol előbújt, az öltözőből a „Nagy tettető”, csak hogy elkerülje, a konfliktusokat, de látjuk azt is, hogy bármilyen távol volt, azért mindig ott volt, a szívében, az édesanyja. Igaz szerintem, azért az embereknek így kellene normális esetben működnie. Megismerkedhetünk, Freddie cicáival, és a betegsége lassú lefolyásával is. Azzal is, hogy a körülötte élő emberek, hogyan dolgozzák föl, a lassú sorvadását és végül, de nem utolsó sorban, részesei lehetünk Freddie, rajongókhoz való hozzáállásának is.

Nem szándékozom, újra megírni a könyvet, van számtalan csillogó apró pontja, de lehetett volna belőle bőven több is, néha annyira elveszünk a leírásunkban, hogy Freddie Mercury, aki a könyv főhőse, nagyon távolivá válik, néha viszont, közelivé hozza, annyira, hogy, a fülünkbe cseng nevetése, vagy látjuk a megszokottá vált arckifejezéseit. Aztán rájövünk, hogy még valaki kibontakozik, mint főszereplő, még akkor is, ha nem ez a szándéka, a történet, közepe felé, elkezdi az érzelmeit, Freddiehez társítani, mint egy kiegészítve, az óriási kirakós egy darabját, akit egykor Freddie Mercurynak hívtak.

1:Peter Freestone: Freddie Mercury aszisztense volt, életének utolsó 12 évében.

2: Rick Sky: The Show Must Go on ; Freddie Mercury élete; 1994

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 3.

Marius Crowen Írói alkotásai: Olvasó napló 3.: Charlotte Bront ë : Shirley Az egyik könyvkiadás borító lapja(2011) Akár azt a címet is adhatnám, a könyv, ami mellett többs...

Olvasó napló 3.:Charlotte Brontë: Shirley

Charlotte Brontë: Shirley

Az egyik könyvkiadás borító lapja(2011)

Akár azt a címet is adhatnám, a könyv, ami mellett többször is elmentem, amíg a kosaramban landolt. Ki kell jelentenem, hogy habár, imádok olvasni, de nem vagyok fanatikus könyvvásárló. Sajnos ma, néha irreálisan magas árat elkérnek, egy jó könyvért, és elég nagy a saját könyvtáram is, hogy nyakig merüljek bele, azért mégis rá- rá kacsintottam a polcon. Az első dolog amire felfigyeltem, a vastag gerince volt, régóta tudom, hogy egy könyv, ha ennyire vastag, vagy nagyon jó, vagy borzalmasan rossz. Tehát, már ott volt az ötven százalék esélye, hogy valami jót fogok ki. A név mely sötétkék betűkkel a szerzőt, később kiderülvén, írónőt takarta, is eléggé sejtetős volt „ Brontë”. Ekkor felderengett, hogy talán egy jó íróról van, és a megállapítás Brontë testvérek. Igen ! Valóban Emily, és Charlotte Brontëról van szó, gyulladt fel a lámpa a fejemben. A hölgyeket,akik igazából hárman voltak, jó íróként tartja számon, a világirodalom, szóval a csinos, de cseppet sem vékonyka könyv, mégis csak a táskában landolt. A finom szép kis ladykkel a borítóján. A Brontë testvérekről, azt kell dióhéjban tudni, vagy megjegyezni, hogy 1846-és 1853. között volt. az aktív pályafutásuk. Sajnos megromlott egészségük következtében, korán, szinte egymás után haltak meg. Keserű gyermekkoruk, volt, korán félárván maradtak, és a hat testvér közül, csak négy élte meg a felnőtt kort, Emily(Üvöltő szelek), Charlotte(Jane Eyre, Shirley), Anne(Agnes Gray, Wildfell asszonya). Két idősebb nővérük Clergy Daughters Iskolában hunyt el. Az iskola, keserű életkörülményei, később munkáikra is kihatottak, Charlotte a Jane Eyreben állít emléket, két nővérének. Mivel, mind a négy idősebb nővér, az iskolában tanult, Charlotte és Emily egészsége is megszenvedte a körülményeket, nővéreik halála után, mind a ketten távoztak az iskolából. 

A Brontë növérek: (balról; Anne, középen Charlotte, jobb oldalon: Emily)

Na de térjünk vissza a Shilreyre, mint általában a korabeli regényeknél, kissé nehezen lehet megszokni, a túlzottan is aprólékos stílust. Nekem kicsit maradt el, az in medias rest kezdés is, de ne feledjük az 1800 - as évek közepén járunk, azért ez megbocsájtható. Engem kifejezetten zavart, hogy holmi papokkal kezdünk, de mi sem egyszerűbb, hiszen a nővérek édesapja lelkipásztor(ír-anglikán pap) volt. Mindennapjaik része volt, a parókiai élet, és a vele járó ügyintézések, gondolom, ennek következménye, a kicsit ugyan karót nyelt, de társasági arcot játszó Helstone tiszteletes alakja is. Na meg a három hozomány vadász segédlelkész ábrázolás is, bőven részletes, meglátszik, hogy a Bronte nővérek, mindennapjai teltek, eme fura fazonok között. Ne de lássuk a fő négyest, Caroline Helstone, Robert Moore, illetve Shirley, és Louis Moore figuráját. Bevallom, eléggé furcsának tartottam, hogy címadó főhősünk, csak körülbelül, a történet középen jelenik meg, de ne rohanjunk ennyire előre, van itt izgalom bőven. Mert ugye bár, csak kikötünk valahol a második fejezet környékén, a szövetgyáros férfifőhősünknél, aki kész hős, nehéz helyzetében, ami, a lázadó gép tolvaj munkásokkal küzd, amikor, az éjjel sötétjében, a gépeit, és az embereit keresi. Na de hogyan is? A történet idején a Napóleoni háborúk idején járunk, és bizony az Anglia gyarmatain folyó harcok, szinte kivégezték az angol kereskedelmet, szóval főhősünk alig tudja fenntartani üzemét, a munkások pedig éheznek, hiszen Moore, fejlődés párti, ami a gépek használatát illeti. És persze ott a tiltott szerelem, amit unokahúga, Caroline Helstone iránt érez, ami persze bőven kölcsönös, csak hát önmaga előtt is tagadja és szegény leány csak epekedik-epekedik, bele is betegedik a nagy szerelembe később, főként, a forrongó hangulat keseríti meg az életét, ami az őt nevelő nagybátyja, és a szeretet férfi között alakul ki, és aminek az vége, hogy eltiltja egymástól, a két szerelmest, a prédikátor, nem, mintha tudnának valamit is kezdeni egymással. Ami a karaktereket illeti, a lány kész angyal, megjelenésében is, általában , fehér - kék kombinációjú ruha, szalaggal összefogott derékig érő világos barna fürtök kísérik. Sorsa , akár Cosetté, az árva, aki senkinek sem kell, csak mogorva nagynátyjának. Szinte érezni, zsenge illatát, a könyv lapjain keresztül, és halálosan szerelmes az ő Robertjébe, ami azt illeti, Brontë, eléri, hogy a könyv közepére, megszeressük sőt drukkoljunk a férfi főhősnek, még ha legalább annyira esendő, mint egy férfi, esze, bátorsága ellenére. Például kétségbeesésében, az érdekházasságra is gondol, vagyis inkább felemlítik neki, mintegy beharangozván főhősünk, a gazdag örökösnő érkezését. Aki mindenben ellentéte, az angyali Carolnenak. Lázadó, és szenvedélyes, hiszen férfi örökösnek szánták, és habár ért némileg az üzlethez, de nem érdekli, ez a könyv végére teljesen kiderül, inkább csak élvezné, az életet, az erdőt és a gyárat. Már-már egy erdei Diana, minden ellen lázad, bele értve, a vallásos tanokat, sőt férfiként viselkedik, kihasználja vagyoni helyzetét, nem tetszést váltva ki ebben a férfi alapú társadalomban, de persze a vagyon nagy úr, senki nem rója fel neki nyíltan a viselkedését. Csak megemlíteném, hogy akkor még nők a választási jogról, nem is álmodhatnak, a társadalomban betöltött szerepük, kimerült a gyerek nevelésben, meg háztartás vezetésében. A két lány egymás ellentéte, mintha az egyik egy sorvadó liliom, a másik pedig egy vörös rózsa lenne, mégis felettébb élvezik egymás társaságát. A plusz fordulatot, a váratlan , anya lánya egymásra találást, meg hagyjuk, azóta is sűrűn alkalmazzák a szappanoperákban. Mi sem egyszerűbb egy ilyen hirtelen pozitív kanyarnál, hiszen mindent az olvasóért. Zárójelben jegyzem meg, hogy ez stratégia, általában a közönségnél be is válik. Gondoljuk csak meg, hány nagymamának, és anyukának lett könnyes a szeme, mikor Esmeralda, és az anyja, egymásra találtak. Nekem már egy kicsit cukormázas volt, ahogyan a látszólagos szerelmi háromszög, amit inkább csak a törékeny Caroline képzel, még ha a történet szerint, Robert meg is kéri Shirley kezét, nem mintha, minden regénybeli, szóba jöhető férfi meg nem próbálná. Persze nem sok sikerrel, így Robert rövid ideig ki is kerül képből, és helyette megjelenik Louis a bátyja, aki legalább olyan jóképű, mint az öccse, és történetesen, ő volt, főhősnőnk tanítója, akinek még az agara is azonnal engedelmeskedik. Tehát azért nem marad a történet jóképű főhős nélkül. A történetet végül is ketté is vághatnánk, a két pár szerelmének a meséjére, de bájos, hogy hol főszereplőként, hol mellékszereplőként mozgatják őket. Kicsit úgy is éreztem , hogy Robert, a cselekmény felpörgetéséért, Louis pedig a költőiségéért, a felelős. A történet csúcspontja izgalomban a szövetgyár megtámadása, katarzis a maga nemében, mégis finoman van megoldva, mindenféle véráldozat nélkül. Nem mesélek el mindent, nem szeretnék, spoilerezni, modern szóhasználattal élve. Hiszen, ha elmondanék mindent, nem lenne érdekes a kvartett története, ami valljuk be, néha naivan édes, néha pedig keserűen fájdalmas, sőt néha több, mint cselekményes, okosan felhasználva a társadalmi helyzet adta lehetőségeket.

Az író, azért, halkan megjegyzem, habár eleinte kicsit döcögve, mégis elérte, hogy, a könyv felétől ne tudjam letenni, és folyamatosan ébren tartotta érdeklődésemet, ami sok könyv esetében nem jön össze, szóval minden álmodozó hölgy lelkű olvasónak ajánlom. Még ha ez, nem is az a kor, amikor, már hiszünk a tündér mesékben, és a boldog végkifejletben, de azért írónőnk, mégis el éri, hogy elhagyja egy elégedett mosoly a szánkat, hogy összességében de jó is volt.