2021. augusztus 22., vasárnap

Jöttünk, láttunk, gazdagabbak lettünk!(Életmese 2021 díjátadó)

 

Kossuth szószéke előtt. A poénkodás sem maradt el.

Az igazság az, hogy nem akartam menni. Nem azért, a sikerélmény persze feltüzeli az ember lányát, még akkor is, ha afféle remete típus. Akkor is, ha nálam az utolsó ponttal véget ér minden történet, legalábbis ez idáig így hittem. Már az odajutás megszervezése sem bizonyult egyszerű dolognak, hacsak az örök „kalandra fel” gondolkodású szomszéd bácsit nem vesszük. Már másodjára ő az, aki mindent sutba dobva segít egy fuvarral, ha az írás oltárán szentelnék, egy távoli kiruccanást. Kicsit aggódtam is, hogy Debrecen csupán dupla olyan távolságra van, mint Miskolc, és körülbelül többet jártam a kapu másik oldalán, mint ott. Magyarul; soha. Csak fényképről láttam, illetve a fantáziámban, ahogy Nyilas Misit követve jártam a Debreceni Kollégiumot. Busszal nehéz is lett volna megoldani, hogy délután egyre teljes felszereltségben ott álljak a Kálvin téren. A rekkenő hőség miatt itt is, ami méteres hosszúságú hajam, fél nap alatt nedvesre mosta volna, olyanná téve a kerek fejem akár egy vigyorgó lufi, már ha ennek adtam volna esélyt. Nem tehettem. Ez ám a helyzet, ha gazdálodásra adjunk a fejünket. Pirkadatkor megoldani a fejést és pányvázást a fák alá, mert a kánikula az nem játék, és bizony legkésőbb tizenegykor, tökéletes megjelenéssel úton kellett lenni. Négy-öt óránál viszont nem érünk haza hamarabb, ebben biztos voltam, így a körbe itatást is meg kellett oldanom. Tíz óra körül már hajmosás, és pancsizás volt hevesen, a méteresem majd megszárad az úton, úgy gondoltam. Persze senki sem marad víz és ennivaló nélkül, esetleg én, de ebben az esetben ez teljesen lényegtelen volt. Kicsit hamarabb is értem a az autós randira, magamban a drukkal, nem szeretem reklámozni magam. Valószínűleg nem, is megy. Egy lufi jobban tudja kelletni magát mint én. Kicsit feszengve tébláboltam át a szomszéd udvarára, aki finoman megjegyezte, kicsit korán érkeztem. Aminek természetesen meg volt az oka, az alig ha két héttel ezelőtt megismert, segítőkész írótárs. Időben akartam érkezni, hátha fél óra kicsit engedi, a több ismerkedést. Aggódtam is, mikor olyan döcögősen haladtunk, és épp ha negyed órával hamarabb értünk a városba és sietve bicegtem a Kálvin térre. Persze ez csak később lett számomra világos. Csak annyit tudtam, hogy sietve menjek a templom mögötti parkba. Judit már várt rám, a szakmához méltóan leírtuk magunkat a másiknak, így már messziről integettem neki. Bátran üdvözöltem két puszival, én a zárkózott. Azonnali bizalommal és kellő nyíltsággal vettük, pár perccel, a tömegtől kissé lemaradva, az épület lépcsőjét, aminek felső sora látványosan igyekezett tudomásunkra hozni, az bizony már több emberöltőn át koptatták. Judit segítségére, egy udvarias középkorú úr sietett, akiről mint kiderült, egykori tanára, én meg azon töprengtem, hogy a férfi alig fél évszázadosnak néz ki, hogyan lehet az aki, elvégre mi sem vagyunk rég, tinédzserek. A nehézkes felérést némiképp kárpótolta, az oratóriumi terem. Bár kicsit templomiassá tette a hangulatomat, ami nálam nem feltétlenül jelent jót. Inkább csak némi beletörődést félét éreztem, mert abszolút egyház ellenes vagyok, és folyton ilyen vallásos helyzetekbe kerülök. Amíg a fehérre mázolt padokban helyeket foglaltunk, nyugalommal vettem tudomásul, hogy szép számban gyűltünk össze, csupán néhány fenéknyi hely maradt szabadon. A korosztálybeli felhozatal vegyes volt, amit tükrözte a pályázat sokszínűségét. Megérintőek voltak a lelkes gyerekek. Meséltek a felszólalók a kollégium és a pályázat múltjáról. Bevallom, engem sokkal jobban lekötött, hogy elnéztem Kossuth szószékét, ott ahol az országgyűlésben felszólalt a forradalom alatt. Azon gondolkoztam, vajon érzem-e jelenlétét. Elvégre az ilyen történelmi pillanatok, minden lélekben lenyomatot hagynak, és sokszor a helyszíneken is. Meredten néztem az ablakot, és nem csak azért mert a történelmi férfi számtalan toborzó ének hőse, ott nézett ki, hanem mert rekkenő hőséget, onnan mérsékelte a beáradó levegő.

Rekkenő volt a hőség a teremben, még az ablaknál is. Nem, nem imádkoztam, így volt kényelmes.


Fülem a felolvasásokra, szemem és agyam az ember sokaságra figyelt, csupán a citera művész pezsdített fel néha, akit betűztek a felszólalok közé. A felcsendült népdalok, gyerekkorom néptáncóráit idézték meg. Alapvetően kellemes közeg gyűlt össze, amit útitársam jóvoltából, nem értékeltünk túl, mert legalább annyira nyílt és fanyar humorú tud lenni, mint én. Miután, mindenki felvette, a saját kis jutalom motyóját, majdnem némi harc után, a hőn áhított könyvtárba is bejutottunk. A látvány, az illatok és majdnem a tárlat vezetője is, végleges maradásra bírt volna, mindkettőnket. Maradtam volna, de azt hiszem minden napos kétszáz kilométeres utat, nem nekem találták ki. A nyájat se hajthatnám magam előtt a Hortobágyra, így illedelmesen mondtam nemet. 

A könyvtárban, majdnem segédkönytárosok lettünk.

Judit nagyon szeretett volna mindent megmutatni, én pedig sietve ábrándítottam ki, hogy még két óra a hazaút, és rekkenő hőség van. Nem maradhatok. Viszont az őszi-téli szakmai randevú megoldható, akkor én is szabadabbá válok. Igyekeztem megnyugtatni, hogy tényleg rengeteg dolgom van, és nem a személyével van baj, csak ez a kétlaki élet, ez ilyen. Viszont így is belefért a Kálvin Tér, és az írás imádata tetemes mennyiségben. Mosolyogtam a legendás lícium fán, és közöltem; hogy nosza a dél-borsodi ember, egyből megtisztelné, baltával, vagy macsétával, mert mifelénk nagy sorscsapás a legelőkön. Bukdácsolunk, szétszúrja a lábunkat. Jól egymásra hangolódtunk mi ott ketten, még akkor is, ha én nem tudtam beleélni magam, mint korábban sem, a reformáció hódolatába, Azaz nem fordultam olyan érzelmekkel a város felé. Szép és nemes dolog a nagy vívmányokra való emlékezés. Olyan szép lelkű ember nincs, ki ne lenne büszke életének fő városára, mint ahogy Judit is, én pedig szívesen hallgatom, csodálom az effajta szenvedélyt.

A reformáció szobránál. A könyves poént, nem bírtam kihagyni.


A napnak, mégis volt egy óriási érdeme. Gyerekkori álom vált valóra, egy írótárs, aki nem azért társ, mert kifizeted a tanfolyam árát, vagy adsz ingyen munkát, hanem mert hisz abban, hogy lehet hinni az írott szó, a történetek erejében, még akkor is, ha az ember tarisznyájában csak szavak vannak, a lábán meg lyukas cipő. Úgy érzem, hogy igen felállhatunk. Megkocogtathatom egy másik kedves barátnőm hátát is, hogy vegye elő újra a tollat, vagy akár a billentyűzetet. Írni és olvasni, szép, vagy akár kalandos gondolatokat megőrizni az utókornak, érdemes.


2021. július 20., kedd

Kis vendég

 



Csipp-csipp feketerigó.
Megmenteni, nem volna jó.

Mondják az okosak.


De mit tegyek? Nyomában
a macskasereg.
Ő meg piciny szárnyaival,
csak kesereg.

Sír - rí a cseppnyi rigó.
Enni-enni volna jó! -
Emberi tenyeremben.

Viszolygásom csak
lenyelem.
A pányva alatt, tenger
giliszta terem.

Csücsörít a csipesz.
Álmosodik az apró.
Hozzál sok új tavaszt,
kis fekete rigó!

2021. május 26., szerda

Tükörikrek


Szüntelenül fogod kezem.

Isten se gondolta volna,

még az ördög se.


A tükör két oldala,

csakis fekete.

Ugyanazon tragédia.

Te túlfutottad,

én meg fogtam,

egy ásót.


Az élet kedvesem

akkor még más volt!”–

nevetsz.


Én csak probáltam

kitépni,

amit te befoltoztál.

Frivol bukfenc,

hogy most járni

tanítasz.


Vissza fogom kezed.

Piszkosul kellesz!

A tükör csak így tiszta,

nem húzhatlak vissza.

S te csak tolsz előre.



2021. május 14., péntek

Ölelések

 



Sosem szerettem, az ölelést.

Szeretni csak csendesen,

Olykor reggeli csókkal,

Tudtam.

Csak egyszer kérted,

Aludjak veled,

Hogy lábad rám tetted,

Tudtam, hogy félsz,

hogy többet nem leszek ott.


Aztán egyszer, visszajöttél.

Hiába, már csak én voltam.

Nem lett volna szabad,

A lábad rám tenni.

Megérezvén tested,

Löktelek a padlónak neki.

Nem tudtalak már látni.

Mégis éreztelek.

Ott előttem.


Évek táncoltak el azóta.

Ma már nem lökök el,

Egy árnyat sem, ha onnan

jön, mint te akkor.

Még most sem tudok ölelni,

De megértettem;

Szeretni, átlépve onnan,

Megadatik.

Csak hagyni kell.




2021. február 26., péntek

Olvasó napló 6.: Philippa Gregory : A másik Boleyn lány

 


Ahogyan kezdődött: Kihasználva, a „Zsákbamacskás” kezdeményezést, nem volt kérdés, hogy élek vele. Nem, nem azért, lenne mit olvasnom. Otthon akad, hogy már nem is tudok lépni a könyvektől, de nem baj, mert az alapszabály, amit követni igyekszem, hogy minden este internetezés helyett olvasok legalább fél órát. Régi jól bevált törvény ez, olyan mint egy szent szertartás. A csend a könyv és én. A másik alapvető elvem, hogy népszerűsíteni kell az olvasást, ki kell állni mindenféle irodalom népszerűsítése mellett. Legfőképpen, az olyanoknak mint én, erre szükség van, mert az olvasó, emberré válik. Gondolkodó, érző emberré, és ha ez nem történik meg, nem lesz több mint egy mugli, a varázslók világában. A gyerek pedig a példából tanul, de az emberek is jobban rávehetők, hogy ha látják, hogy „Nézd csak, bezzeg a szomszéd is!” Szóval, nem volt kérdés, és sem időrabló, az a két perc igazán. Ha már a kenyeret is megveszi az ember, mit számít az a kis csomag.


Miből tudjuk, ha jó egy könyv?: Ha egy könyv vastag, az az esetek kilencven százalékában jó jelnek számít. Az írónak, van mondanivalója, és lehetőleg, nincs pár szóban elintézve a sztorizgatás, pláne úgy, hogy azért a cím is beszédes, nem is voltak régen azok a történelem órák ugye? Szóval nálam ez egy jó pont volt, és aki már egy ismert, vagyis inkább ebből a szempontból kicsit másképpen látható történetről, ilyen szép terjedelemben tud írni, az valószínű, hogy nem lesz rossz. A második elég árulkodó dolog, a jó mesélőről az, ha felkapja a filmes világ, képben is megelevenedik a történet. Na ezt a könyvet kétszer is megfilmesítették. Szóval ez volt az, amit tudtam, mielőtt beleástam volna magam az oldalakba. A harmadik legfontosabb jellemzője egy jó könyvnek, ami egy kicsit fel is rúgja az első kettőt, hogy nem tudod lerakni. Én az ennyire jó könyveket, éjszakai darálóknak hívom. Ez a könyv nem tartozott közéjük, szóval, mégsem volt annyira tökéletes, nem szippantott magába, az első este alkalmával.


Dióhéjban az írónőről Philippa Gregoryról. Egy ma is aktív, idősen is alkotó hölgyről van szó. Angol, akinek ahogy elnézem egyik kedvenc témája, VIII. Henrik, szerelmi élete. Egyébként történészként dolgozott az írás mellett. Aki többet szeretne tudni a hölgyről, ajánlom a Wikipédiát, s bár magyar cikk nincs benne, de szerintem fordító programmal is érthető.


Csak röviden. Ez egy terjedelmes kis „énregény” aminek nagyszerűen kihasználja Gregory, azon előnyét, hogy maximálisan tud fókuszálni a főhősére, és az ő szemén keresztül, sok mindent, de nem eleget látunk a történetből. Ettől függetlenül, inkább karakterlefestőnek éreztem a történetet. Persze, nem is tudom, mi mást is lehetett volna alkotni, elvégre azért az emberek nagy része, tudja, hogy a király második feleségét Annának, és nem Marynek hívták, szóval egy percig sem kérdéses, a leendő szeretői státusz. A kiinduló helyzet, az, hogy a két Boleyn lány akkor kerül az udvarba, amikor VIII. Henrik első házassága meginogni látszik Aragóniai Katalinnal, a tökéletesnek ábrázolt királynővel. Az ok az, hogy Katalin jóval öregebb a férjénél, és képtelen volt fiú örököst, szülni neki, sokadik próbálkozásra is, és a későbbiekben kiderül nem csak ő egyedül. A király pedig nem akar ellenállni a fiatal udvarhölgyek csáberejének. Az udvari családoknál, fő motiváció a hatalom megszerzése, és a királynői korona. A két lány, alapvetően ellentétes helyzetbe kerül, illetve, már a múltjuk miatt, is gyerekkori ellenszenvvel kerülnek a történetbe.

A Boleyn családnak kapóra jön, hogy a királynak megtetszik a fiatal és csinos szőke lány, annak ellenére, hogy Mary házas, még ha boldogtalan is a házasságában. Itt még Anna jelenléte eltörpül sőt, mint szövetséges lép színre. A főellenség, az egekig felmagasztalt vallásos eszményű királyné, aki szemrebbenés nélkül tűri a szeretők jelenlétét. Sőt még magában a főhősből is elhessenti azt a gondolatot, hogy tud a szeretői viszonyról. Az, első sorsfordulat Mary első gyermekének a születése, amitől nem csak külsőleg változik meg, hanem lelkileg is. Első helyre a gyermekét helyezi, miközben megundorodik a királytól. Attól, aki még nem több egy cinkosnál, és maga módján, szereti a királynéját, sőt szövetségesének tekinti. Ugyanakkor az örökös utáni vágy, és a szeretők közti válogatás, és természetesen az intrika veszi rá, hogy elforduljon az asszonytól. Ilyenkor lép elő a színfalak mögül teljes mellszélességgel, a fő ellenség, ( vagy inkább bújtatott második ellenség) Anna, persze az író kutyafuttában már megismerteti velünk, és már a második francia száműzetéséről tér vissza az udvarba. Ami az ő karakterét illeti sugárzik belőle a nagyravágyás, és amíg a testvére csupán boldog akar lenni és a Heverben gazdálkodni akar és nevelni később, már két gyermekét, addig Anna semmilyen eszköztől, sőt sejtethetően még a gyilkosságtól sem riad vissza, hogy ő legyen a következő királynő. Mindeközben, még a saját fizikai határait is feszegeti. Egyrészt a bosszú is él benne, bár az ő kezdeti első szerelmi története, ami miatt másodjára is száműzik Franciaországba, nekem kicsit gyenge lábakon áll, és mintha legyen már valami -féle indok, majdan, a „csak azért is” viselkedésére a későbbiekben. Szóval az alap helyzet Henrik vonzalma Mary iránt, ami időben a nőben elhalványul, egyébként a királyban is, és már akkor szemet vet hol a királynőre, és hol Annával is kacérkodik. A második gyermek nemzése, mint egy kétségbeesésből történik meg, mikor rájön, hogy a királyné már teljesen terméketlen. Amúgy érdekes, hogy Mary hiába szüli meg második gyermekként a fiú örököst, addigra már Henrik Annába szerelmes, és a család semmi perc alatt kidobott rongyként kezeli, és ugyanúgy gondoskodnia kell nővéréről, és becsben tartani, a király érzelmeit Anna felé. Főhősünk pedig próbál szerelmet, és családot építeni, két házasságon keresztül, az aktuális királynét szolgálva, mintegy dokumentálva az adott eseményeket, a szélső pályáról. Tanúja vagyunk kegyvesztettségének, első férje halála után. Látjuk benne a gyermekeit védeni kívánó anyát, és a hol gyűlöletet, hol szánalmat érző testvért. A történet három-három főkaraktert vezet a színre. Az erősségi versenyt egyértelműen a nők nyerik. Hiszen ott van a királyához végtelenül hű, eszményi és vallásos Katalin. A makacs és végtelenül önző, hatalom éhes intrikus Anna, majd az alapvetően „butácska” vagy inkább szeretetre szerelemre éhes Mary. A történetben mind a kettő lány, végig járja a karakter fejlődést, ami Anna esetében Fel-le- fel mutat, Mary esetében viszont lentről-fölfelé. Hiszen bármennyire megveti az olvasó Anna trónra segítő praktikáit, végül ő is ugyanazon a imazsámolyon végzi mint Katalin, de ő már a bitón is. Az alapindok ugyanaz, Anna képtelen fiút szülni, a királynak, de amíg Katalin, mint egy jutalomként száműzött királynőként szenderül jobb létre, Anna a várpadon végzi, egyértelműen koholt vádak alapján a könyv szerint. Udvartartása, melegágya volt az udvari rém és álhíreknek. Testi látványos meddősége, és halva született magzatok miatt, amiket igyekeztek elsumákolni, gyanússá tette. Miközben Mary, immár a második és rendkívül egyszerű házasságában, tagadhatatlanul boldog. A férfi karakterek légjével William Stafforddal, aki egy a Maryvel való találkozásig, egy kalandor. Egy világot látott katona, a Mary iránti szerelem, azonban gondoskodó férjjé, és apává teszi. Mary első férje, William Carey, aki beleegyezik, Mary és a király szerelmi viszonyára, és veszi a nevére két gyermekét, némi féltékenység, de társadalmi rang féltés is jellemző rá. Mikor végett ér Mary királlyal való viszonya, elkezdik rendbe hozni a házasságukat, de a révbe érésüket megakadályozza, a férfi korai halála. Inkább csak bimbozó szerelemről beszélhetünk, mint sem a szenvedélyről, ami majd a második házasság tengelyét adja. A harmadik legfontosabb karakterünk maga VIII. Henrik, aki Anna kegyvesztettségével, átveszi, a főellenség helyét, nem kisebb élet veszélybe, mint Mary és az ő első szülött lánya. Aki már Anna udvarhölgye és egészen a bitó alól kell elszöktetni. Henrik a tipikus uralkodó, akinek mindig győznie kell, mindig neki kell lennie a legcsodálatosabb legdaliásabb férfinak, még akkor is, a mikor már fizikálisan meginog, megkopik. Mindent, csak mindent, meg kell adni neki. Kiszámíthatatlan és szeszélyes, az Angelikán egyház tejhatalmú uraként, pedig bármikor felbonthat egy házasságot, persze érdekes, hogy pont amiatt kényszerítette ki az egyházszakadást, hogy elvehesse Boleyn Annát, és később ugyanez az egyház, vádolja meg boszorkánysággal az asszonyt. Nem hiába a legérdekesebb forgatókönyvet az élet írja. A regény mindenféleképpen, kicsikarja mind a két főhős, esetében az olvasó ítélkezni vágyát, és szépen eljátszik azokkal az erkölcsi határokkal. Széles érzelmi paletta, ami az anyaság témakörétől, az intrikán át, egészen a gyilkosságig felvonul.

Az író szépen odafigyel a korhűségre, a környezet megjelenítésénél, legyen szó ruházatról vagy akár tengeri közlekedésről. A kérdés, ami a fejemben fölmerült, hogy akkor most igazából ki is a főkarakter, Anna vagy Mary? Mert egy kicsit olyan a kettejük viszonya, mint az árnyéknak és a fénynek, nincs jelentőségük egymás nélkül. Illetve, hogy megéri -e ennyi mindent feláldozni, és nem feltétlenül a fizikai lét végéről beszélek, azért a koronáért, hatalomért. Azt, hogy ki milyen választ talál a könyv sorai között, azt csak saját maga fedezheti fel.

Összefoglalva, élveztem. Viszont, ha élvezeti szintről beszélünk, nem közelíti meg a Bronte lányokat. Ez a könyv letehető volt, néha kicsit lassan pörögtek az események, hiába voltak, és most befejezem az adott emléket, új dátum és már ott is vagyunk jellegű, szándékos időátugrások. Minden bátor embernek, ajánlom, aki nem ijed meg sem a könyv terjedelméről, és nem felejti el, hogy ez egy regény, egy művészi látásmód régen elmúlt kor maradékából felépítve.

2021. január 14., csütörtök

Írok, vagy nem írok

 

Az éjjel a sötétben, minden olyan könnyen ment. Meg volt a történet is, a kezdete, inkább. Aztán, az első koffein adag után, mihelyt bekapcsoltam a számítógépet, egy ajtókaparást kísérő kétségbeesett miákolás ráébresztett; a hőn áhított írói magány elmarad. Miután a szőrmók önkényesen ráhelyezkedett a bal combomra és könyökömre, többedjére is, azon gondolkoztam, meg kell tanulnom fél kézzel írni. A gyomrom, is sírta „ Menj már enni, te szerencsétlen, mert menten kilyukadok!” Középiskolásan okítottam rá, hogy korán hajnalban tömje tele magát, mert én bizony, lusta vagyok kaját csomagolni ábrándozás helyett. Az iskola menü, meg ehető volt egy fakírnak talán, de nem nekem. Délután fél négyig, bizony nem is látott ételt. Jó tanuló volt, ő sem szerette magában a vihart, amit a menza okozott, főleg, hogy vissza is küldte a forgószél a feladónak a maradékot. Viszont ennek ára volt, még fel sem ébredek, már eluralkodik rajtam az ehetnék. Szóval, reggeli.

Aztán majd néhány mondatot a digitális papírra vetek, csak hogy el ne felejtsem. Na nem az, hogy mi fog történni, sőt még a karakterek, is kerek-perec megvannak. Hanem a színezést, mert kell az a szálloda, kellenek, hogy ki milyen italt szeret, sőt még az is, hogy milyen papucsban ejtőzik elalvás előtt. Aztán mire eljutok idáig, már fel a csizma és nagykabát, mindenki éhes és szomjas. Mert ez így természetes vidéken. Így lesz tojás, és hús, tavasszal tej, nyáron pedig zöldség és gyümölcs a falusi embernek.

2021. január 11., hétfő

Delírium(1)

 


Arcunk, majd összeér.

Állunk a tűz előtt.

Erre, vágytál,

most, fényjátszótér.


Könnyezem.

Te nevetsz.

Agyon vernélek,

ha tehetném,

mégsem ütlek.


Neked, miért nem fáj,

mi fölemészt?

Miért, engem?

S mikor?


Vállad rázkódik,

hangosan kacagsz.

Mit számít sok

gyertyacsonk?


Butabőlcs gyermek,

ujjheggyel lopott könnyek.

Ajkad titokként nyeli le,

a legfontosabbakkal.


Tudhatatlanokról tudva

hallgatok,

s hallom:

- Na ez számít!

- Suttogod.


(2021. 1. 11)