Most valahogy érezhetően minden más. Nem messze tőlünk, nem hallgatnak el a fegyverek amikor Jézus születik. Mintha, csak büntetne az Isten. Szinte mindenki elhelyezkedik valamelyik fél oldalán, miközben a legtöbben nem gondolnak az életre. Vajon ennyi ember fölöslegessé vált? Vagy ennyire nem számít a puszta nemzeti hovatartozás fölötti élet. Elvesztettünk Istenünket, és már nem járunk a házába. A gyerekek nagy része már nem tudja kinek a születésnapja van Karácsonykor, mi annak idején tűkön ülve vártuk és áhítattal, hogy a Kis Jézus megérkezzen, angyalai kíséretében, és nem számított, hogy milyen ajándékot kapunk mert fontosabb volt, hogy a „Jézuska hozta”. Ma már tudják alig pár évesen a csöppségek, hogy melyik rokon hozza az ajándékot, mi meg jó tíz évig hittük, mind a Mikulást, mind a Jézuskát, és jártuk a templomot a családdal, ha mégsem ment a család, a nagy szülőkkel énekeltük a „Mennyből az angyalt” az éjféli misén. Mehetnénk ma is, de már nem bízunk, no nem Istenben, azt valahogy belénk nevelték, hogy az „atya” az jó, és mindenható, mindent lát és mindent hall. Csak már a józan ész megtanított, hogy az ember „hazudik” hiába borítja reverenda a testét, nem fogja kinyitni a templomot, a hajléktalanoknak. Pedig Isten háza, mindenki háza, a „tanítás” szerint. Aztán meg tanultunk hazudni is, mert ha megmondjuk a másiknak a valóságot az sokszor fáj, és sok ellenséget hoz magával. Inkább vagyunk hamisak, mert az több mosollyal jár. Inkább hallgatunk, és engedelmeskedünk, mert ha valamit elvárnak a többségtől, akkor nekünk is alkalmazkodni kell. Lassan eltelik az életünk, morzsákat szórnak elénk, és mi szorgos hangyaként robotolunk, hiába küzd minden porcikánk a kihasználás ellen. A normának meg kell lenni, mert mi lesz ha nem állunk be a sorba, pedig az is halált hoz, mert az út végén, mindig ott a kaszás. Mert nem számít milyen az út, mert mi van, ha nem lesz, kábel Tv. Internet, és nem mehetünk húsz méterre is autóval a boltba, vagy nem vehetjük meg a következő nagy kedvenc ruhadarabot, ami csak az unalomig kedvenc. Hazaérünk, gyerekek csak nézzék az okostelefont meg a netet, mert egész nap kimerültek az idegeink. Aztán pár év és kirepülnek, és nem fognak sűrűn hazalátogatni, mert felnevelte helyettünk minden más, csak éppen nem mi. A jövő Karácsonyában, aztán ők is kicsicsázzák, majd a házat, és valami kaktuszt, mert már az éghajlat sem ugyanolyan. Ezt sem az Isten rontotta el, csakis mi, és nem változik semmi, nem engedjük élni se a növényt se az állatot, futószalagon pusztulnak el, mert kellenek a javaik. Éhesek vagyunk! Egymást tapossuk el, csak mi, csak mi legyünk az elsők, csak nekünk legyen a legtöbb.
Aztán csodálkozunk, hogy megváltozott a Karácsony, hogy fekete lett minden. Pedig mi tettük tönkre a csodát, mi fordultunk el a zsigeri Istentől. Csak az kérdés, megtaláljuk -e, vagy végképp elsötétül minden?
