Ami az eredeti megoldás lett volna:

- Az ember, ritkán születik hatalomba. A tudatlanok nem is tudják, a hatalom miben létét. Vagyonban, szépségben mérik. A régi időkben, királyi császári címekben. Csakhogy az igazi hatalom, nem itt kezdődik. Nem tévedés, a vér ott csörgedezik, néhányakban. Átkozott, hercegi vér, titkon csendben fejti ki hatását. Emberek, születnek és halnak meg. Aztán csak halnak meg. A vér ereje azonban megmarad, apró cseppekben, alattomos kis igékben fejtik ki hatását. Okos halk neszekben, finom hiedelem világokban. Amit, a halandók a föld mélyére ásnak, mert félnek. Nem tudják, mitől félnek. Nem tudják hogyan élnek. Igazad volt. Hibavaló volt lényem egy részét, nekik adni – fordult meg, a fehér egyszerű ruhás alak. Hetes hajfonata, engedelmesen követte vállát. Azt hitte volna az ember középkorú vállas erős ember lehet, mert ezüstös tincsei, árulkodóak voltak, de az arca, mégis ifjan uralkodott fonott szakálla fölött. Hosszú szempillái, feketén ölelték körül, sötétkék szemeit. A termet beragyogta a fény, az óriási ablakok, mindent megvilágítottak, az amúgy is hófehér teremben, aminek közepén ragyogott, az óriási márvány színű trón, amit köríves fehér lépcsők támasztottak. Szívbemarkoló volt a fehérség, mint mikor friss hóra néz az ember, amit beragyog a déli nap újjáéledő ereje. Csupán egyetlen egy fekete folt rombolta a szemkápráztatást, és hanyagul feküdt vékony testét elhajintva, a fehér trónuson. Isten trónusán. Aki minden meglepetés nélkül, felbőszíthetetlen nyugalommal méregette
-Nos egy kis nektárt – kérdezte végül – de csak pattanásig feszült, kékeszöld tekintett, és egy gúnyos mosoly volt a válasz – Nem lep meg, hogy nincsenek láncaid – folytatta monológját.
 - Miért lepne, meg? – kérdezte némán vékony száján keresztül, szinte csikorgatta a fogát – A szárnyaskáid, már régen jelentették. Azt hitted, nem vettem észre őket, már messziről bűzlik a rózsa illatuk.
 - Ennek ellenére, nem támadtál rájuk.
- Nem volt rá okom, mint, ahogy neked a láncokra se.
- Szükséges volt.
- Pontosítsunk! – állt fel a férfi, nyomatékosítva a mondani valóját, mire Isten izmai is megfeszültek – Rám engedted, a nálam alacsonyabb rangú teremtmények egy csoportját, mert én azt mertem állítani, ezek szerint jogosan, hogy a teremtményeinknek, a szabad akarat hatalmát oda adni, hiba. - - - Mert, hogy ugye a teremtményeink – ért mellé, és játékos mozdulattal, töltött magának, egy pohár ambróziát.
- Dühös vagy – mondta ki Isten végül.
- Ó, nem! – hajtotta hátra fejét buszkén a fekete ruhás – Már rég nem vagyok. Az álmaid a porban, hittél bennünk, jobban hittél, mint bennem. Megértem oly édesek, oly aprók. Én magam adtam hozzájuk a káosz erejét, segítettem őket ilyenné formálni, de te többet akartál. Azt hitted olyanok lesznek, mint te, vagy az apró szárnyaskáid. Védted, őket ellenem! Most nézd hova jutottál, sírsz, mint a gyerekeid, mert a nagy szabad akaratuk, hatalmassá, tette őket és üressé, egymást falják fel.
- Pontosan ezért vagy itt – zárta le a témát a mindenható.
- Ó és kegyelmet ajánlsz – kacagott fel gúnyosan, beszélgető partnere.
- Nem. A tiéd lehet.
- Mégis micsoda? – szorította össze, vékony száját.
- A kedves, kicsi kék bolygó – Isten beszélgető partnere megdermedt, hatalmas égszínű szemei,a duplájára nőttek.
- Miért? – Suttogta, mire Isten átkarolta vállát, és a trónus lábánál fekvő fehér párnához vezette
- Üljünk le fivér! – mondta, miközben folyamatosan vizsgálgatta a másik csodálkozásba révedt arcát. Az pedig engedelmesen követte. Az egyikük tökéletes volt, fehér prémes palástjában, a másik meglehetősen törékeny, már- már illékony.
- Szóval, tudsz róla? – mosolygott testvérére
- Igen tudok, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett.
- Mégsem ölted meg.
-Ahogy, te sem. – egymásra mosolyogtak – csupán figyeltem, és vártam, – folytatta az egykor leláncolt fivér.
- És ?
-Erős. Erősebb, mint hittem, de ezt te is tudod.
-Hűséges?
-Mint a „család”.
- Hallottam, a hírét, a családodnak.
- Felül múlták, minden reményem – isten kihúzta a hátát, a testvére válaszára. Az arcára szigorú arckifejezés ült – annak ellenére, hogy te mindenkit elvettél, az utolsó magtól. Ez nem vall rád.
 - Kegyetlen volt tőled.
- Csak próbára tettem, de ő töretlen. Mégsem bennem hisz, mégsem énhozzám könyörög – A fekete hajú, vékony fivérből kirobbant a kacagás.
- Ó, dehogy is nem hisz benned.
- Mégis, téged imád, te vagy az istene!
- Nem vagyok az, ezt te nem érheted. Ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a lényed, bármennyire is elkorcsosult már, mégsem vallott kudarcot.
- A mag? – nézett kérdően, testvérére Isten, mire az lehajtotta a fejét, fekete haja hófehér arcába hullott, szeme megtelt könnyel.
- Nem kell az átkozott kis bolygó, csak ő. – Az idősebb fivér nem válaszolt, csak kíváncsian fürkészte társának arcát. Vékony szájába, ijedten kapaszkodó fogait. Még mindig gyönyörűnek találta, s talán még szebbnek, mint akkor sok millió emberi évvel ezelőtt. A szemében, valami kedves meleg csillogás keveredett, ami szelíddé varázsolta nem falfehér arcát.
- Akármi is így nem maradhat. Bár az emberiség, pár száz éven belül...
- Megölné magát – fejezet gondolatát, fivére – Mit akarsz tőlem?
- Azt akartam, hogy pusztítsd ki, az emberiséget, de te találtál igaz hitűeket. Gondolom ez azt jelenti, hogy nem kérhetlek meg erre. – A testvére felegyenesedett, kinézett a fénybe, és nagyot sóhajtott
 – Nem igazad van, mint, ahogy nekem is volt akkor, de nem én irtom ki őket, megteszik saját maguk is.
- Mit kérsz érte?
- Szabad kezet akarok, mindenre, és mindenkire. A kis porszemekre is.
- Mindenre?
- Igen. A végén pedig, hagytok békében élni.
- Rendben, megadom , amit akarsz? – A másik maga elé kulcsolta kezét, miközben, mind a ketten felálltak.

Nos egy kis ízelítő arról, hogy kezdődik valami, mondhatni ez egy megszületendő előhang:

Givenne, egyszerű, hétköznapi lány volt. Jelentéktelen egy kicsiny faluban, és abban is eltűnt, szándékosan. Bár nem tudom, mit nevezünk jelentéktelennek. A hazugságot, melyet védelemből mesélt neki anyja, hogy elkerüljék rettegései, hiszen csupán lidérces álmok kergették. Mint minden gyermek lánykát, hitte ezt akkor ő, és megtanult nem félni az anyja nélkül. Hiába nézték, a zöld macska szemek, amik testet öltöttek feketén a tapétán. Hiába rettegett, annyira a kakukk szavától, mikor megszólalt a faliórán hirdetvén az éjfél közeledtét. Hallotta, hogy valaki lépdel a folyosón, és tudta, hogy nem az anyjáék azok. Mégis anyja azt mondta, egy reggel, hogy csupán a félelem játszik vele. S ő hitte, mert egy gyermek hisz a szülőanyjának. Vakon temette el kétkedéseit, akkor.

Hajnal fél kettő volt, egy ideje, álmatlansággal küzdött. Olvasással, tanulással töltve idejét, dőlt hátra kényelmes foteljában. Haján meg-meg csillant, a kerámia mécses fénye, ami az ablakból bólogatott vissza rá. Szerette az éjszakát, a férfi közelségét jelentette, a férfiét, aki sose volt mellette. Akinek közeledésének érzékelése, legalább annyira megrémisztette, mint a vágy amit ébresztett testében. Ismerte, a férfinak, minden gondolatát, társak voltak, két katona. Aztán szeretők lettek. A pajzán szóra keserűen mosolygott a nő, gyűlölte a szeretői státuszt, és maga előtt is titkolta a tényt, hogy rég tulajdona a férfinak. Igen Ashet nevezhetjük férfinak, ha le akarjuk írni, és ha nem félünk kimondani, azt, hogy kis is ő valójában. A nő töltött magának, egy pohár teát, az ablakhoz ment és a sötétségbe bámult. Még utoljára szerette volna, megnézni, magának így az éjszakát, csendesen, békésen. Az utolsó mentsvára, ahhoz hogy semmi nem fog változni, hogy ugyanolyan bűnös és mocskos marad a világ, pár percre hullott darabjaira. Mert szerette lehunyni ő is a szemét, és nyugtatgatni, hogy vele minden rendben lesz, hogy a világ olyan, amilyen, nem fog változni. Az álmok, csak álmok, és suttogások a sötétben, amiről szólnak, azok nem fognak meg történni. A suttogásokat nem csak ő hallotta, de a régi kör, az utolsó láncszem nem izzott be, és ha nem csak ijesztgetés lenne, akkor bizony csörögne a telefon. Vagy jönne az üzenet., de semmi. Csak az éjjel most, pár perce megérkezett a tömör üzenet, „Segíts”. Givenne felsóhajtott, az álom már nem álom többé, mégis ide is elértek, mégsem álmok a harcok. Fellibbent a fátyol.

– Hát ide is eljutottunk, Tappancsom! – simogatta meg az ablakpárkányra kuporodó macska karcsú fejét, mire az kéjes dorombolásba kezdett, és nagyra nyitotta gombszerű sárga szemeit. Az asztalához, ment, és töltött magának egy bögre teát, majd alaposan megcukrozta azt. Belevágott egy citrom szeletet és hagyta ázni miközben meggyújtott néhány mécsest. Szerette a mécseseket, finom hangulatot adtak a helynek. Beleült kényelmes karosszékébe hátradőlt, és mélyeket lélegzett, vár türelmesen, majd kis idő elteltével az asztal fölé hajolt. A fény megvilágította vörös hajtincseit, amik barátságosan keretezték homlokát.

Kinyitotta, a nagy barna bőr borítású könyvet, aminek üresen tátongtak megsárgult lapjait, elővett egy díszdobozt, és egy fekete aranyírással díszített fekete tollal ezt írta, az első lap felső szélének közepébe:

"A kezdetek:"