Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú

Marius Crowen Írói alkotásai: Randevú: Álmodtam rólad az éjjel, Kezem,  kereste kezed.  Nem vártam, jöttödet. Az idő, megfojtotta a reményt. S megtartotta az erényt...

Randevú

Álmodtam rólad az éjjel,

Kezem,  kereste kezed. 

Nem vártam, jöttödet.

Az idő, megfojtotta a reményt.

S megtartotta az erényt.

Megmaradva hétköznapiként.

Mindent.

Üzented: vársz rendületlenül,

Mikor az óra, hatra lendül, 

Engem, ki engedett könyörtelenül.

Tovább. 

Mégsem, tudtam kimondani: nem.

Örült, félelmetes érzelem,

Megöli újra szívem, a 

Szerelem.

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya

Marius Crowen Írói alkotásai: A fehér kutya: Az éjjel, csendes, szeretem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borul a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, ...

A fehér kutya

Az éjjel, csendes volt, szerettem a hűvösségét. Így az ördög éjszakája után, finoman ködös idő borult a birtokra. Féltem -e, hogy feldúlják, csendes hajlékomat, az ördög pribékjei, kik észt vesztve tombolnak? Dehogy - gondoltam - Már régen nem félek, hogy bajom esik, ide senki nem teszi a lábát, éjjel, az emberek félnek, a lakhelyem közelébe jönni. Tőlem is félnek, bolondnak tartanak. Tudtam, hogy már forró a gázon a teavíz, felveszem, a műanyag poharat. Kedvelem, ezt a három decis edényt, nem pattan el, mint az üveg, mikor hirtelen forró folyadékot zúdítunk bele, de nem is olvad meg, csupán kellemesen átmelegszik, annyira, hogy nekem még épp csak irritáló a forrósága. Szimpátiát vált ki, ha valami irritál, de csak annyira, hogy felkeltse az érdeklődésem, de mégse váltson ki belőlem iszonyt. Azt hiszem tényleg fura vagyok. Az emberek már csak akkor jönnek, ha baj van, nem mintha akkor én magam tudnék segíteni, örülök, ha magamon tudok. Sőt azt sem tudom, hogy a mai embereken érdemes -e segíteni. Mégis ha tudok, megteszem. Talán egyetlen oka van, én velük ellentétben nem félek, már nagyon régen, bármi történjék is . Hátra dőltem egy pillanatra, megízleltem a teát. Oh, igen! A kissé kesernyés Earl Gray, és a cickafark íze, elsimult a nyelvemen, a citromlé felvidította, a cukor megnyugtatta a számban, a pillanatnyilag háborgó tengert. Jó így kortyolgatni, a már csípősebb estéken. Ösztönösen, néztem ki a szomszéd szoba ablakán. Fényes nappal látni, a kaput, és fölé hajló fiatal diófát, ami most lemeztelenítve, inkább valami karmos, szörnyetegre emlékeztetett. Még öt éves sem voltam, amikor rettegtem az árnyékától, amit, az utcai lámpa világított meg. Ha fújt a szél, mindig reszkettem tőle a takaró alatt, hogy elrabol,és magával visz. Anyukám bújt ekkor mellém, emlékszem ahogy szép vékony alakjára, ráfeküdt a köntöse. Földig érő ruhadarab volt, ami Á alakban szélesedett egész a földig, karcsúsított derékkal. Anyám pedig, olyan légiesen suhant benne, mint egy mesebeli királynő. Hagyta , hogy apró vállaira tegyem szőke, fejem, és így mesélt álomba, ahol a fa lágyszírmú virággá szelídült végül. Most is rápillantottam, a szemem sarkából, ez idézte fel, az emlékeket, amik kedvessé váltak nekem – Oly magányos vagyok – sóhajtottam – és mennyire hiányzik anyám! – aztán, végül is letettem bögrét, és kényelmesen elhelyezkedve írni kezdtem, igaz a gondolataim a mindennapi problémáimra táncoltak. A nagymama majdcsak negyven éves gáztűzhelyének, a sütője tönkre ment, és lassan karácsony, mihez kezdjek sütő nélkül. Igaz adtak volna egyet csak úgy, a szomszédos faluban, de mégsem hozhattam el gyalog, így számba vettem lehetőségeket. Kinek van autója, és ki hozná, el nekem a masinát. Még el is hoznák, gondoltam, de az időpontot, szeretik tologatni, mint „Pató Pá úr”, ők mindenre ráérnek még. Mégsem mondhattam az eladónak, hogy majd egyszer csak érte megyünk, aztán álljon őrt a bejárati ajtónál, hogy pont otthon legyen, mikor megérkezünk. És persze, ott volt, az öreg Frank, ha szükség volt rá, mindig odaért. Nem volt olcsó, de hasonlított rám, inkább intézkedett hamarabb, mintsem később, és én ezt igazán dicső erénynek tartottam. Csak legutóbb is kisegített, a kedves öreg, mikor épp szükségem, volt egy fuvarosra, és nem is fogadott el fizetséget, pedig tele volt tömve a tárcám – Majd kisegítetek ti is, gyerek! – mondta, mosolyogva, hiába erőlködtem, nem tudtam viszonozni tudjuk-e még. Akkor a nagy felfordulásban, kezemben a rakoncátlan bakkal, fel sem tűnt, az alig érezhető, keserű száj íz, ami odatelepedett a nyelvem alá. Ólba kellett vezetni, a jószágot, ahol Irma, és Kúpász, a két kecskehölgy, már türelmetlenül várta, az új gavallért. Hát igen, a vidéki élet, titkos élvezetei. Azt is megoldottuk, kettecskén, az öreggel, na meg kellemesen is. Kedves és udvarias, idős úr, volt a maga egyszerűségében. Apámnál, vagy tíz évvel lehetett fiatalabb, és sokat mesélt róla, ha úgy alakult, és bizony csak árvák tudják, milyen hallani a szülőkről, egy még nem ismert történetet. Frank pedig bőven emlékezett apám fiatalságára, én pedig szerettem hallgatni, rögtönzött üzleti útjaink során. Meg is jegyeztem magamnak, ha más nem lesz, felhívom, és egyeztetek vele egy időpontot, ő biztos, pont akkor fog ideérni, amikorra megígérte. Már láttam is magam előtt, kerek mosolygós piros pozsgás arcát, ősz hajával.

Úgy éreztem, az ügy terhe már le is esett a vállamról, és végre írtam. Elvégre, az írás okozott örömöt, na meg a furcsa kalandos útjaim. Nem tudom, mióta írhattam, némán, róva a sorokat, és eltüntetve, jó néhány kék poharas teát, na meg beiktattam, néhány kitérőt a WC-re, amikor meghallottam... a vonyítást. Megálltam az írás közben, mély szomorú kutyasírás volt, tudtam, hogy nem két udvaron lakó kutyalányé, hiszen, mind Pulcsinak, mind Manónak, ismertem a sírását. Ők sírnak ha éhesek, így tudtam, a hang tulajdonosa, egy ismeretlen jószág, és kertem közepén ül, és torka szakadtából sír. Folytonos bánatos hanggal, reméltem, hogy abba marad a zokogása, de csak nem halkult el, és esze ágban sem volt távozni a hívatlan látogatónak. A nyelvem alá, is vissza tolakodott, a keserű íz, így borzongató megérzés kezdett kirajzolódni, mint bizonyosság. Végül is, fogtam magam és az ablakhoz mentem, amikor megláttam a kutyát, éppen az udvar közepén. Egy hófehér farkaskutya volt, megkockáztatnám, hogy fehér farkas, ha az országunkban, élnének, ezekből, a csodálatos emlősökből, de sajnos nincs így, az emberi fajnak köszönhetően, már rég nincsenek farkasok. Az állat úgy viselkedett, mintha látott volna, a kertből, engem, aki bentről figyeltem, libabőrös lett a tarkóm – Valaki meg fog halni, a környezetemből – markolta, meg kezem, az ablak belső párkányát, miközben, néztem, a szüntelenül ordító kecses állatott. Aztán sarkon fordultam, és egyenesen az udvarra mentem. Olyan lendülettel nyitottam ki a bejárati ajtót, hogy meztelen lábszárú hálóinges alakom, majd virágágyásban kötött ki, miközben tudtam az állat elhallgatott. Felegyenesedtem, de tisztes távolságban, maradtam és úgy néztük egymást, némán. Azt hiszem, mind a ketten tele lehettünk kérdésekkel, mert okosan forgatva fejét, nézett rám, nagy szürke szemeivel.

– Menj el innen! – mondtam, de nem mozdult meg – Kérlek menj el innen! – szólítottam fel immár parancsolóbban, mire kecsesen ugrott, ki a látóteremből, épp csak farkának fehér vége villant fel, a kerítés ágai között.

– Valaki megint meg fog halni – zártam be magam mögött az ajtót nem sokkal később.

– Lehet hogy, én? – gondoltam – Hiszen már alig van valaki, aki a környékemen még életben van – megrántottam a vállam, már rég nem félek, attól ha meg kell halnom. Pár percen belül, már békésen aludtam, mert tudtam, a halált én sem tudom megállítani.

Két nappal később, Nico a bevásárlásból, hazatérve, az ágyra dobta a kabátját. Fél éve, csak elvétve járt haza, most azon kivételes alkalom volt. Ilyenkor, szívesen hagyom a nyakán a bevásárlás szeretett elfoglaltságát.

– Az öreg Frank, meghalt. Szívroham – mondta, és hosszú csend ereszkedett közénk.

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz

Marius Crowen Írói alkotásai: A hontalan csónakoshoz: Végig koppan az eső a zsindelyen. Érzel – e nélkülem? Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe, a nagy kék hegyen túl? Nélkül...

A hontalan csónakoshoz

Végig koppan az eső a zsindelyen.

Érzel – e nélkülem?

Lélegzeted bele kap-e az Északi szélbe,

a nagy kék hegyen túl?

Nélkülem.

Dobban – e szíved még, titkos rejteken.

S mond, ugye szempillád megrebben,

Ha gondolok rád?

Ha gondolunk rád?

Még néha, kinyitod szemed?

Kellünk, kellünk, még neked?

S a gyomrod, még megremeg,

Ha dívád, a szél, énekel neked?

Ugye itt leszel velem,

Ha szívem fáj, fázós éjjelen?

S a háborgó tengeren.

Lelkem, lelkedben pihen.