Azt
hiszem túl naiv vagyok, hiába telt el húsz év, még most sem
ismerem, ki sem ezt a világot, sem védelmezőm szándékait.
Önmagammal sem vagyok tisztában, még ha most jól is érzem magam,
ebben a furcsa könyvesboltban, a ropogós frissen nyomtatott papír
illatban.
-Vajon
mit akarhat, a „herceg”, az én hercegem? – mosolygok
keserűen. Belekortyolok a teámba, ami épp olyan savanyú, mint, a
kedvem. Alig ismerem a herceget, és mégis jobban ismerem, lassan
saját magamnál is. A herceg, aki úgy váltogatja külsejét, akár
egy őrült színművész. Nem mondanám barátomnak, mélyebb a
kapcsolatunk annál, valami kortalan, nehéz leírni, Ők odaát
értik, mert a lelkek másképp értenek. A sok év alatt, miközben
felnőttem szolgálatában, csak egyszer láttam, de mélyen
beleégett retinámban, légies magas alakja, keskeny válla, és az
arra leeresztett szőkén összetűzött haja. Furcsa fekete
kabátja, büszke arckifejezése, és tüzesen szomorú szeme, ami
szinte átlátszóan kék volt. Azt hiszem Tolkien az ilyen
hatalmasságokról mintázhatta a tündéket regényeiben. Ez
hatalmasság kétségkívül, rendkívüli volt, rettegtek tőle a
holtak, mind a két világban, és én ezért voltam védett.
Amadeus járt a fejemben, a lángoló vágy a szemében, ami
kialudt, ki kellett aludnia, az első perctől tudtam, hogy meg fog
történni. Édes kósza lélek, egy percig se hibáztatom.
Szeretem, örökre szeretni is fogom, a csupasz lélek ilyen,
képtelen a harag őrzésére, csak engedi a másikat, ha engedni
kell. A másik lehetőség, most nem érdekelt, elvileg lehetséges
volt, de Amadeus, nem volt több, egy törvénytelenül, átlopózó
kísértetnél, ha a világ realizmusának tekintetével nézzük.
Másrészt, nem hagyott nyugodni a tudat, hogy a herceg, vagy
annyira vak, hogy nem vette észre, az áthágásait, vagy
szándékosan engedte, hogy tegye, amit az akarata diktál. Nyilván
nem torolja meg, vétkeit, arról már hallottam volna, és
valószínűleg ki is álltam volna, a kedves mellett. A drága,
szenvedélyes lelkem, nem volt képes ilyen változásokra, bár
lehet, hogy tévedek. Negyed emberöltő alatt, ki tudja milyen erőt
képes összegyűjteni, az elhunyt lelke, az élet és halál
mezsgyéjén. Az ő kívánsága volt, hogy kísérjem a férfit a
figyelmemmel, ami az élők síkján nálam annyit jelentett:
„Figyeld, minden cselekedetét, de ne avatkozz bele.” Akkor még
nem is sejtettem, hogy miért, de mihelyt kiderült óhaja, bizony
odalett kellemes társasága. Elment, és csak remélni tudom, hogy
tovább lépett, hiszen már nincs egyedül. Azt hiszem, a haragja,
amit, az utána maradt barátok cselekedetei uszítottak, is
lecsillapodott. Így hát, megtettem, amit kért, figyeltem a
férfit, és kinyomoztam, mindent, amit csak lehetett róla. A
testi adottságtól, egészen a lelkiekig. Egy csendes, és kedves
ember volt, így leegyszerűsítve.
A
meglepetés igazán akkor ért, mikor betértem ebbe a
könyvesboltba. Sosem tudtam, hogy itt is van könyvesbolt, az, hogy
kísértetiesen hasonlít a világra, ez az univerzum, azt már
megtanultam, de eddig, a sok hely ahol jártam, az erre nem tér ki,
és ennek egyértelmű oka volt, itt én nem tudtam olvasni. Már jó
párszor próbáltam, hiszen a történetek, mindig elcsábítanak,
annyira, hogy még a matek képleteket is automatikusan elolvasom,
pedig azt világ életemben utáltam. Feszülten néztem körbe, a
könyves polcok, között, egy asszony nézelődött a kislányával.
Az utcajátékos kislány, rámosolyogtam, és ő visszaintegetett.
Még Amadeussal voltam, mikor összefutottunk a karnevál alatt és
a gyermek felkért egy bájos játékháborúra. Az édesanyja is
rám mosolygott, majd ború terült az arcára, és az asztalomhoz
sétáltak, egy fekete borítójú könyvet szorongatott.
- Egy
úr, az imént azt kérte, hogy ezt adjam át – mondta.
- Rendben
– válaszoltam, és átvettem a könyvet, de ő még mindig
nézett.
- Tudok
segíteni? – kérdeztem megszokásból, nem lenne, ő az első
elhunyt, aki ideiglenes kalandmegbízással közeledik felém, de
csupán a kislány nyelt egy nagyot, magyarázatképpen, és nagy
csodálkozó szemekkel hátráltak.
-Várjatok! – mondtam hirtelen, és ösztönösen felálltam félig az
asztaltól, mire a két rám tekintő, de hátráló alak
megtorpant.
- Ki
küldte a könyvet? – a kislány kérdően nézett fel anyjára,
kis fehér ruhájában, aki csak bólintásával jelezte, hogy
válaszolhat neki.
- Hát
„Ő” ! – mondta, határozott egyértelműségének, kiemelt
apró karjával, és ujjával adva hitelt. A kosarak felé mutatott.
Igen, óriási bevásárló kosarak voltak, csordulásig
teleborítva, különböző színű, és vastagságú könyvekkel.
Mint ha egy könyvturkálóban lenne, úgy matatott benne a csontos
kéz. Néha próbaként, egyet-egyet felemelve, a hatalmas tenyerébe
véve, vizsgálta a férfi, a friss illatú lapokat. A szemüvegén
visszaköszöntek,a fehér lapra a fekete betűk. Dühösen néztem.
Résnyire kinyíló ajkai, és a lapok fölött, ide-oda cikázó
szeme, egyértelművé tette, hogy képes volt amire én nem;
olvasott. Mégsem volt, mérgem féktelen, hullámos hajáról,
csontos alkatáról, magas szikárságából, tagadhatatlanul
árulkodott, hogy nyomozásom tárgya volt. Sajnálni, sőt magamat
is meglepve félteni kezdtem. Nem! Nem lett volna szabad, itt
lennie, ha itt élő embert láttam, annak sose volt jó vége. Azaz
hamarosan halált hozott az illetőre, és nem akartam, egy újabb
balszerencsét megelőző érzéket. Hagytam, hogy ne vegyen észre,
vagy is inkább azt mondanám, nem csatlakoztam hozzá. Hiszen
észrevett, és nyilván valamit a tudtomra akart adni, mi másért
került volna kezembe a könyv. Tanácstalanul néztem anyára, és
lányára, ha lett volna hova nézni, de már eltűntek. Miért is
lepett volna meg, hülye kísértet tulajdonság, az egyik
pillanatban, még ott vannak a másikban nem. Így zavartan, ültem
le asztalomhoz, és ütöttem fel a könyvet, ahol önként nyílt
ki, a papírlapnak köszönhetően, és rajta az üzenet, precíz
határozott, erősen ívelt írással. Hófehéren mosolygott rám,
én pedig csikorgattam mérgemben a fogam. Tudtam, hogy értenem
kellene, a mondatot, tudtam, hogy fontos, és mégis csak a betűket
láttam, még csak egy szószerkezetet sem tudtam értelmezni, nem
még az üzenetet.
A
hűvös levegő, megcsapott, a férfi kilépett az üzlet ajtaján,
és én már csak távozó alakját láttam. Megkérdezhettem volna,
ha akarom, még utána mehettem volna, de nem akartam. Én nem. Most
nem. Csak egy valamiben voltam biztos, ha ebből a kalandból
visszatérek, az első dolgom az lesz, hogy kiderítsem, egyáltalán
életben van - e még.
