Egy hétköznapi délután. Gyors uzsonna után, előkészítem a kandallót. Azt a hétszentségit! Erős éles fájdalom, mint amikor kés áll az ember hátába. Baszki! Kapok a derekamhoz, de már sejtvén is a diagnózist, csak keservesen visítok egy halkat. Remélhetőleg szép kis éjszaka elé nézek. Tovább kell menni, majd ha mindenki a helyére kerül, mehetsz fetrengeni. Hasogatok némi rőzsét, nem muszáj, de én hülye parasztgyerek, késsel a derekamba se tudom megállni. Áterőszakolom magam a szomszédba, és kunyerálok egy kis fájdalom csillapítót. Mintha, használna. A szomszédok aggódva néznek rám. A szám kicserepesedve. Akkor sem fogok orvost hívni! Egy fél órán belül, a tűz pattog, én lecíhölöm magamról a kinti ruhát. Válaszolok még néhány posztra, miközben leszentségelem, még az angyalokat is az égről. Úgy se látja, senki. Kétségbe esve irány a fürdőszoba, az uzsonnám taccsként integet, pát. Mint egy rossz alkoholista. Nézek a tükörbe. Átöltözöm. Lehet utoljára az életben. Fordul meg a fejemben. A franciaágyban, még a dunnákat is magamra rángatom. A meleg jó a fájdalomra. Különben semelyik fájdalom nem tart örökké. Enyhül, végre enyhül! Persze a baj, még mindig baj! Félig öntudatlanul, még kievickélek, a kóla is kikéredzkedik. Vagy negyed óráig hajolok a WC felett. Aztán valahogy csak elalszok. Ha most megdöglök se hívok mentőt! Hülye egy utolsó gondolat. Nem?
Fáj. Nem fáj? Kicsit fáj. Ébredek fel. Végül, is mit értem én el, eddig? Szemezek az est fekete plafonnal. Semmit. Én életregényem töketlen hőse. Felkelni, egyik lábat a másik után. Mégsem dobtad fel te szerencsétlen! Na szedd össze magad!
Megvacsorázom, írok éppen. Persze biztos, hogy fog még fájni, aztán elmúlik. Vagy így, vagy úgy. Csotrogány, halandó test! A picsába, adj végre valamit, magadból!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése