Szilveszteri számadás...

Amennyiben egy mondatban kellene összefoglalni, szorgalmas év volt 2018. Rekordot, döntött az oldal, ami a bejegyzések számát illeti. Átlagosítva, hetente egy bejegyzést olvashattatok. A Facebookon már több, mint kettő százan kíváncsiak az oldalon írottakra. Magam is sokkal nyitottabb vagyok az olvasói igényeket illetően, és szívesen válaszolok, az alkotással kapcsolatos kérdésitekre, amennyiben lehetőségeim ezt megengedik. A szerzői én, is ketté vált, ha lehet így fogalmazni. Amelyik munkám, szépirodalmi jellegű, esetleg glossza, ezentúl nem az „írói én” munkái közé tartoznak. A sötét oldalnak természetesen megmarad, Marius Crowen. 

 Szép számmal akadnak, külföldön élő olvasók is, akik legalább akkora jelentőségűek számomra, mint magyarjaink. Az emberi érzelmek mélyén, nincsenek sem nyelvi, sem biológiai különbségek, legfőképpen társadalmiak. Ezen az oldalon, semmiféleképpen.

Sorsdöntő emberi kapcsolatok, jöttek felém, ami megerősítette, az írás iránti elkötelezettségem. Sőt a magam módján megtanultam, harcolni, a csendes pillanatokért, amik lehetővé tették, sokszor a versek, pillanatnyi szeszélyét, vagy egy történet kezdeti ötletének leírását. Az évben megosztottam, lelkem egy szeletét, az Időkapszula című, könyvben, szerzőtársaimmal együtt. Ezúttal is köszönöm, a kötet szülőatyjának Ilku Imrének, a felkérést, valamint gratulálok mindenkinek, akik a könyv létrejöttéhez, valamilyen módon hozzájárultak.

Köszönöm, azoknak az érzelmi társaknak, aki az év alatt támogattak, ki csendes magányt teremt a munkához, ki lelki társ, ki tanácsadó, és igen van, aki folyton ostoroz. Mindenki egyénértékű számomra, még az angyal is, aki csupán a sarokról sandít rám.

Nem tudtam, mindent véghez vinni, amit terveztem, de mindenkit megnyugtatok, az írói én, nem felejt.

Mi várható a következő esztendőben: még az író is ködösen sejt valamit, nem igaz, hogy csak azt tudja írni fog. Vannak, futó és meg nem valósított munkák, és nyilván lesznek, amik végre megszületnek. Az oldal is remélhetőleg új arculatot kap, mihelyt komolyabban időt szakíthatok eme nem legkedvesebb kedvteléshez.

Amit pedig nektek kívánok: Találjátok, meg magatokban, az elnyomott kincseiteket, és ne féljetek kinyitni, az azt rejtő ládát. Álmodjatok, mint a gyermekek, és higgyetek abban, hogy nincs lehetetlen.

Őszinte szeretettel, kívánok nektek, csodás elkövetező esztendőt!

Szabó Rita — Marius Crowen

Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké

Marius Crowen Írói alkotásai: Örökké: Szeretlek, légy bárki ma, és akárki holnap. Sebezz meg, akárhogy! Itt leszel, amikor kel a nap. Felszívom, Szemedből ...

Örökké

Szeretlek, légy bárki ma,

és akárki holnap.

Sebezz meg, akárhogy!

Itt leszel,

amikor kel a nap.

Felszívom,

Szemedből az éjjelt.

S te elfogadod,

az ételt,

még ha méreg is.

Hisz én adom neked.

miközben, szomjam

enyhíti,

kezed.

Ma még te, vagy te,

és holnap,

már nem te jössz

elém,

mégis, szeretlek.

Mert ha te hazudsz is,

a szemed, a hűtlen,

csalfán üvölt:

Ne engedjelek!

Nézz rám!

Én itt leszek.

Nem az, ki ma vagyok még,

de várni fog, ha

érkeznél.

Jönni fogsz,

tudom.

A lélek érzi,

s visszaköszön,

ajkainkon.

Végigsétál, a csillagokon,

a szemedben.

Ezt látom,

mint soha,

senkiében.

Ezért maradok,

ezért leszek.

Akkor és az,

aki várni fog.

D-B-Z az utolsó háború: 3. fejezet.: " Látomás"

Sátán hidegen metsző levegőre riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. - Itt van ez, csupán álmodtam - gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol – de nem értette, még mindig vette a levegőt, még akkor is, ha minden egyes lélegzettől szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit -Hol vagyok? - kérdezte magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt, nekitámaszkodott a mellette lévő márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére - A francba!- hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a tekintete.

-Ez öreg- hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra regenerálja a karját, vagy talán magát is.

 -Ó nem Kami Sama lettem!- rázta a fejét, az a vén róka, hát végül is ő győzött!- nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett, miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent, nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de tagadhatatlanul gyönyörű. Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer , vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.

- Add, nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod! – érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik. Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át a kezét.

– Nem!! – morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt egykor.

-Látomás – sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte magát. 

- Ó hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled. Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán, magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét. Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt. Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már, így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a nyál vékony szája szélén. 

-Atyám! – ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette, szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó szemekkel fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót. Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül, elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új idegen névvel játszott a nyelve hegyén.

- Khambala, Khambala – ismételgette újra és újra.

Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr

Marius Crowen Írói alkotásai: Holdfény trubadúr: Álmodban jártam éjjel. Sétáltam a hold fényében a lelkeden át. Hol áthágtad, a végtelen határt. Hiszem, hogy szívünk e...

Holdfény trubadúr

Álmodban jártam éjjel.

Sétáltam a hold fényében,

a lelkeden át.

Hol áthágtad,

a végtelen határt.

Hiszem, hogy szívünk

egymásra talált.

Míg testünk,

játszotta a halált.

Dobogtunk, együtt,

s köntösöm, ami elnyűtt,

számtalan harcban,

s olykor veled, viadalban,

Gyengéden

borítottam rád,

Kedvesem.

Ápoltam lelked

dalát.

Őriztem, lehunyt szemed.

Elkergettem a fellegeket,

Amiket, a napok űznek

homlokodra.

Ujjaim mosolyt csaltak

arcodra.

Szenderegj, s csak

hagyd ,hogy ringassalak.

S óvlak, mint ki szült anyád.

Ajkam halkan dúdolja,

Lelked kesernyés dalát.

Ne hidd, hogy nem hallgatlak!

Arcod mögött, nem látlak.

Kincsem vagy, kedves kincsem.

Elveszve, magányod erdeiben.

Szeretlek. Megérintem arcod.

Ajkadon,megtorpanok, egy pillanatra.

Hevülésem, épp, hogy sejthesd,

De igazán, csak Isten tudhatja.

Givenne: Szerelmi kötés helyett :Recept a „Nőhőz” a mai kor „Férfiainak”:

Hozzávalók, keresése:

A könyvtárban, hobbi csoportokban

kulturális rendezvényeken, sportfoglalkozásokon

minden helyen, ami megfelel az érdeklődésének,

de ez nem a dizsi, vagy a pláza.

Ismertető jelei: semmi mini szoknyácska, ringó csípő, és kelletés. Csakis az illendőség határain belül. Sokszor különc, és meri vállalni a saját világát, elképzeléseit, az öltözködésben is.

Legyen, szingli, párban, vagy elvált, messziről tesz a férfiakra, és éli a világát.

Az oka, egyszerű, rájött hogy a pasik 99% -a nem éri meg a fáradtságot.

Ha mégis, valami csoda folytán bejössz neki, nem fog utánad futni, mert nem csokitorta, hogy kellesse magát. Éli tovább, a világát, nélküled, szóval ha bejössz neki, nyisd ki a szád. Nem fog megalázni, ha a válasza nem, akkor se. Tapintatos lesz, de a nem, az nem, ne kapálózz utána, esetleg megutál, de beléd szeretni, attól nem fog. Ha válasza igen, nos az nem lesz, az ágyra is, igen. Nem zokni, se nem cipő, akit felhúzunk, használunk, és eldobunk. Ha csupán arra kellesz neki, rájön, és kivág, mint macskát szarni. Nem fecsérli, kalandokra az életét, neki erre nincs ideje, és inkább marad egyedül.

Mert egy nő arra vágyik, hogy fogd a kezét, és engedd, hogy ő is fogja a tiédet. Nem akar férjül venni, csak ad esélyt. Egyet, és csakis egyet. Ha átvágod, soha többé nem enged közel magához. Ha nem csak arra kell, sínen vagy, mert onnantól, kapsz egy nőt, társat, szerelmet. Erős vállat, ami felemel. Ha kinyitja szívét szeretni fog téged. Nem pénzedet, nem a pofidat, nem az erődet, nem a hátteret amit adsz, hanem az egyéniségedet, mindent, ami te vagy.

Ugyanis, egy nőnek, férfira van szüksége. Nem gyerekre, aki megcsócsálja, és eldobja ha talál egy újabb játékot. Nem lesz rabszolga se, mert nem arra született, hogy koszos ruhát mosson, subickoljon reggeltől - estig, te meg büfögve hüledezz a Tv előtt, mégis gondoskodni fog rólad, ha látja, hogy szükséged van rá.

Szóval, egy nő, nem állat, és nem játék, és ő ezt tudja.

Nőt akarsz? Akkor tegyél érte, és vedd komolyan, vagy játssz életed végéig játékbabákkal. Ez csakis a te döntésed.

Puszi :Givenne

Őszi séta

Leszállt kettőnk közé

az ősz.

Csöndben beköszöntött.

S már titokban ránk kacsint

a tél.

A színes levelek

között.

Egymás kezét fogva,

sétálunk a parkban.

S már a nap sincs

zavarban.

Mosolyog ránk a

felhők, közül.

Tudja ő is, bennünk

is ott már tél.

S lassan szívünk, is

besötétül.

Még fogjuk egymás kezét.

Két félős gyerek,

Kik, ha felnőnek

egyszer tovább mennek.

Még ott van kezedben,

Kezem.

Még ha tudom, is

lassan el kell engednem.

Lassan leesik lelkünkben

a hó.

Olyan rég volt bennünk

tavasz.

Elmaradnak, az édes

szavak.

Menni akarsz.

És én nem

marasztallak.

Szerettelek, s talán

talán szerettél.

Elmúlt, bizsergésünk,

nyomában,

itt a tél.

Neked, és nekem

is szebb jön

ennél.

Tudjuk, mind

a ketten.

Múlnunk, kell,

Mert, maradni

lehetetlen.

Mosolygunk,

Szívünk, még megrebben.

Sétálunk,

a levélrengetegben.

S közben, a kavicsos

kis patak.

Titokban, azt suttogja,

lesz még tavasz.

Marius Crowen Írói alkotásai: Ópium

Marius Crowen Írói alkotásai: Ópium: Szeretlek, Jobban, mint magam. Nem kapok levegőt! Nélküled, felkötöm magam. Inkább, megfulladjak, mint, sem megbilinc...

Ópium

Szeretlek,

Jobban, mint magam.

Nem kapok levegőt!

Nélküled,

felkötöm magam.

Inkább, megfulladjak,

mint, sem megbilincseljek

bármit, amit te vagy.

Lelkemben gyűlnek

a varjak.

Régen ősz van már.

Édes tavaszom te vagy csak.

Apró- cseprő finom öröm,

elillanó édes nyár.

Veled nem fázom.

Édes függőségem,

beléd pusztulok.

De zsarnok, nem vagyok!

Menj, menekülj előlem!

Kérlek!

Foglyul, ejteni?

Félek téged.

Elszürkülnél.

Kiszáradva csordulnál

szám sarkán ki.

Engedj el!

Nem tudlak, nem szeretni.

Engedhesselek végre szabadon,

A sír az én otthonom.

Te ne gyere, velem!

A hátizsákom ne cipeld el!

A fájdalom, az enyém.

S neked nem kell, a keserű kenyér.

Te ragyogsz, s hagyd hogy csodáljalak.

S mikor a halál, völgyében járok,

Rád gondolhassak.

A felszáradt könnyeket,

Nem kell letörölni!

Megtanultak felszáradni.

Neked szabadon kell

szárnyalni.

Ne szánd meg, sorsom!

Álmaim édesek.

Erre születtem,

és nem leszek bilincsed!

Repülj tovább!

Azt, akarom.

Függőségem,

Szépségem,

Kéjjem.

Felhevített ópiumom!

Ami az eredeti megoldás lett volna:

- Az ember, ritkán születik hatalomba. A tudatlanok nem is tudják, a hatalom miben létét. Vagyonban, szépségben mérik. A régi időkben, királyi császári címekben. Csakhogy az igazi hatalom, nem itt kezdődik. Nem tévedés, a vér ott csörgedezik, néhányakban. Átkozott, hercegi vér, titkon csendben fejti ki hatását. Emberek, születnek és halnak meg. Aztán csak halnak meg. A vér ereje azonban megmarad, apró cseppekben, alattomos kis igékben fejtik ki hatását. Okos halk neszekben, finom hiedelem világokban. Amit, a halandók a föld mélyére ásnak, mert félnek. Nem tudják, mitől félnek. Nem tudják hogyan élnek. Igazad volt. Hibavaló volt lényem egy részét, nekik adni – fordult meg, a fehér egyszerű ruhás alak. Hetes hajfonata, engedelmesen követte vállát. Azt hitte volna az ember középkorú vállas erős ember lehet, mert ezüstös tincsei, árulkodóak voltak, de az arca, mégis ifjan uralkodott fonott szakálla fölött. Hosszú szempillái, feketén ölelték körül, sötétkék szemeit. A termet beragyogta a fény, az óriási ablakok, mindent megvilágítottak, az amúgy is hófehér teremben, aminek közepén ragyogott, az óriási márvány színű trón, amit köríves fehér lépcsők támasztottak. Szívbemarkoló volt a fehérség, mint mikor friss hóra néz az ember, amit beragyog a déli nap újjáéledő ereje. Csupán egyetlen egy fekete folt rombolta a szemkápráztatást, és hanyagul feküdt vékony testét elhajintva, a fehér trónuson. Isten trónusán. Aki minden meglepetés nélkül, felbőszíthetetlen nyugalommal méregette
-Nos egy kis nektárt – kérdezte végül – de csak pattanásig feszült, kékeszöld tekintett, és egy gúnyos mosoly volt a válasz – Nem lep meg, hogy nincsenek láncaid – folytatta monológját.
 - Miért lepne, meg? – kérdezte némán vékony száján keresztül, szinte csikorgatta a fogát – A szárnyaskáid, már régen jelentették. Azt hitted, nem vettem észre őket, már messziről bűzlik a rózsa illatuk.
 - Ennek ellenére, nem támadtál rájuk.
- Nem volt rá okom, mint, ahogy neked a láncokra se.
- Szükséges volt.
- Pontosítsunk! – állt fel a férfi, nyomatékosítva a mondani valóját, mire Isten izmai is megfeszültek – Rám engedted, a nálam alacsonyabb rangú teremtmények egy csoportját, mert én azt mertem állítani, ezek szerint jogosan, hogy a teremtményeinknek, a szabad akarat hatalmát oda adni, hiba. - - - Mert, hogy ugye a teremtményeink – ért mellé, és játékos mozdulattal, töltött magának, egy pohár ambróziát.
- Dühös vagy – mondta ki Isten végül.
- Ó, nem! – hajtotta hátra fejét buszkén a fekete ruhás – Már rég nem vagyok. Az álmaid a porban, hittél bennünk, jobban hittél, mint bennem. Megértem oly édesek, oly aprók. Én magam adtam hozzájuk a káosz erejét, segítettem őket ilyenné formálni, de te többet akartál. Azt hitted olyanok lesznek, mint te, vagy az apró szárnyaskáid. Védted, őket ellenem! Most nézd hova jutottál, sírsz, mint a gyerekeid, mert a nagy szabad akaratuk, hatalmassá, tette őket és üressé, egymást falják fel.
- Pontosan ezért vagy itt – zárta le a témát a mindenható.
- Ó és kegyelmet ajánlsz – kacagott fel gúnyosan, beszélgető partnere.
- Nem. A tiéd lehet.
- Mégis micsoda? – szorította össze, vékony száját.
- A kedves, kicsi kék bolygó – Isten beszélgető partnere megdermedt, hatalmas égszínű szemei,a duplájára nőttek.
- Miért? – Suttogta, mire Isten átkarolta vállát, és a trónus lábánál fekvő fehér párnához vezette
- Üljünk le fivér! – mondta, miközben folyamatosan vizsgálgatta a másik csodálkozásba révedt arcát. Az pedig engedelmesen követte. Az egyikük tökéletes volt, fehér prémes palástjában, a másik meglehetősen törékeny, már- már illékony.
- Szóval, tudsz róla? – mosolygott testvérére
- Igen tudok, attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett.
- Mégsem ölted meg.
-Ahogy, te sem. – egymásra mosolyogtak – csupán figyeltem, és vártam, – folytatta az egykor leláncolt fivér.
- És ?
-Erős. Erősebb, mint hittem, de ezt te is tudod.
-Hűséges?
-Mint a „család”.
- Hallottam, a hírét, a családodnak.
- Felül múlták, minden reményem – isten kihúzta a hátát, a testvére válaszára. Az arcára szigorú arckifejezés ült – annak ellenére, hogy te mindenkit elvettél, az utolsó magtól. Ez nem vall rád.
 - Kegyetlen volt tőled.
- Csak próbára tettem, de ő töretlen. Mégsem bennem hisz, mégsem énhozzám könyörög – A fekete hajú, vékony fivérből kirobbant a kacagás.
- Ó, dehogy is nem hisz benned.
- Mégis, téged imád, te vagy az istene!
- Nem vagyok az, ezt te nem érheted. Ő az egyetlen bizonyítéka annak, hogy a lényed, bármennyire is elkorcsosult már, mégsem vallott kudarcot.
- A mag? – nézett kérdően, testvérére Isten, mire az lehajtotta a fejét, fekete haja hófehér arcába hullott, szeme megtelt könnyel.
- Nem kell az átkozott kis bolygó, csak ő. – Az idősebb fivér nem válaszolt, csak kíváncsian fürkészte társának arcát. Vékony szájába, ijedten kapaszkodó fogait. Még mindig gyönyörűnek találta, s talán még szebbnek, mint akkor sok millió emberi évvel ezelőtt. A szemében, valami kedves meleg csillogás keveredett, ami szelíddé varázsolta nem falfehér arcát.
- Akármi is így nem maradhat. Bár az emberiség, pár száz éven belül...
- Megölné magát – fejezet gondolatát, fivére – Mit akarsz tőlem?
- Azt akartam, hogy pusztítsd ki, az emberiséget, de te találtál igaz hitűeket. Gondolom ez azt jelenti, hogy nem kérhetlek meg erre. – A testvére felegyenesedett, kinézett a fénybe, és nagyot sóhajtott
 – Nem igazad van, mint, ahogy nekem is volt akkor, de nem én irtom ki őket, megteszik saját maguk is.
- Mit kérsz érte?
- Szabad kezet akarok, mindenre, és mindenkire. A kis porszemekre is.
- Mindenre?
- Igen. A végén pedig, hagytok békében élni.
- Rendben, megadom , amit akarsz? – A másik maga elé kulcsolta kezét, miközben, mind a ketten felálltak.

Nos egy kis ízelítő arról, hogy kezdődik valami, mondhatni ez egy megszületendő előhang:

Givenne, egyszerű, hétköznapi lány volt. Jelentéktelen egy kicsiny faluban, és abban is eltűnt, szándékosan. Bár nem tudom, mit nevezünk jelentéktelennek. A hazugságot, melyet védelemből mesélt neki anyja, hogy elkerüljék rettegései, hiszen csupán lidérces álmok kergették. Mint minden gyermek lánykát, hitte ezt akkor ő, és megtanult nem félni az anyja nélkül. Hiába nézték, a zöld macska szemek, amik testet öltöttek feketén a tapétán. Hiába rettegett, annyira a kakukk szavától, mikor megszólalt a faliórán hirdetvén az éjfél közeledtét. Hallotta, hogy valaki lépdel a folyosón, és tudta, hogy nem az anyjáék azok. Mégis anyja azt mondta, egy reggel, hogy csupán a félelem játszik vele. S ő hitte, mert egy gyermek hisz a szülőanyjának. Vakon temette el kétkedéseit, akkor.

Hajnal fél kettő volt, egy ideje, álmatlansággal küzdött. Olvasással, tanulással töltve idejét, dőlt hátra kényelmes foteljában. Haján meg-meg csillant, a kerámia mécses fénye, ami az ablakból bólogatott vissza rá. Szerette az éjszakát, a férfi közelségét jelentette, a férfiét, aki sose volt mellette. Akinek közeledésének érzékelése, legalább annyira megrémisztette, mint a vágy amit ébresztett testében. Ismerte, a férfinak, minden gondolatát, társak voltak, két katona. Aztán szeretők lettek. A pajzán szóra keserűen mosolygott a nő, gyűlölte a szeretői státuszt, és maga előtt is titkolta a tényt, hogy rég tulajdona a férfinak. Igen Ashet nevezhetjük férfinak, ha le akarjuk írni, és ha nem félünk kimondani, azt, hogy kis is ő valójában. A nő töltött magának, egy pohár teát, az ablakhoz ment és a sötétségbe bámult. Még utoljára szerette volna, megnézni, magának így az éjszakát, csendesen, békésen. Az utolsó mentsvára, ahhoz hogy semmi nem fog változni, hogy ugyanolyan bűnös és mocskos marad a világ, pár percre hullott darabjaira. Mert szerette lehunyni ő is a szemét, és nyugtatgatni, hogy vele minden rendben lesz, hogy a világ olyan, amilyen, nem fog változni. Az álmok, csak álmok, és suttogások a sötétben, amiről szólnak, azok nem fognak meg történni. A suttogásokat nem csak ő hallotta, de a régi kör, az utolsó láncszem nem izzott be, és ha nem csak ijesztgetés lenne, akkor bizony csörögne a telefon. Vagy jönne az üzenet., de semmi. Csak az éjjel most, pár perce megérkezett a tömör üzenet, „Segíts”. Givenne felsóhajtott, az álom már nem álom többé, mégis ide is elértek, mégsem álmok a harcok. Fellibbent a fátyol.

– Hát ide is eljutottunk, Tappancsom! – simogatta meg az ablakpárkányra kuporodó macska karcsú fejét, mire az kéjes dorombolásba kezdett, és nagyra nyitotta gombszerű sárga szemeit. Az asztalához, ment, és töltött magának egy bögre teát, majd alaposan megcukrozta azt. Belevágott egy citrom szeletet és hagyta ázni miközben meggyújtott néhány mécsest. Szerette a mécseseket, finom hangulatot adtak a helynek. Beleült kényelmes karosszékébe hátradőlt, és mélyeket lélegzett, vár türelmesen, majd kis idő elteltével az asztal fölé hajolt. A fény megvilágította vörös hajtincseit, amik barátságosan keretezték homlokát.

Kinyitotta, a nagy barna bőr borítású könyvet, aminek üresen tátongtak megsárgult lapjait, elővett egy díszdobozt, és egy fekete aranyírással díszített fekete tollal ezt írta, az első lap felső szélének közepébe:

"A kezdetek:"

Hajnali eső

Könnyekkel álmodtam,

hogy kelt a nap.

Hamisakkal.

Az árnyékból, visszatérő,

holtakkal.

Kedvesekkel,

szívemnek.

Csöndes üzenetük,

kiáltás volt,

Felém.

Idegenek, ültek

mellém.

S nem az asztalfőn ült,

apám.

Holtbából idéztük, fel

nagyanyám.

 A jóságos öreget.

Cinkos lánygyermeket.

Apám nézte, a képeket.

Kitépett, gerince a tényáron

előtte.

Idegenül, rándult

szemöldöke.

A mosott kép nem

ősünké.

Ahogy cirill betűs

Sír se.

Rejtély, hogy

ezen árnyékos órán,

kinek ketyeg

felénk

öröksége.

Talány, hogy mit

keres, itt apám.

S mit nézek,

annyira mamám

sarokba állított

halálos ágyán.

Mert, hamis, ahogy

az ifjú arc is, a képeken.

ahogy, megannyi baráté.

Mégis szíven üt.

A sok ismeretlen szem.

Könnyezem,

kezem, párnám markolja.

Egykor voltam én is,

Ez integet, hát vissza!

Hamis boldogságot,

Rég elvesztett,

tiszta lángot siratok.

Az eső esik kinn,

a szél kavarog.

Könnyek közt, sírva,

riadok.

Útszéli pillangó

Olyan vagy , mint egy kőbe szorult

Szitakötő.

Örök, kit én a régész,

kiások magamból.

Elmúlt, édes, 

gyermekidő.

Mit lelkem éhesen,

bebarangol.

Újra és újra, ketrecbe zárva,

Vagyok, én nélküled.

Régen nem hallom,

öblös nevetésed.

Nem, nem vagy szégyen!

Szőnyeg alá nem söpörlek.

Téged.

Virágot, sírodra többet

Nem viszek.

Mert idebenn,

örökre borzolja,

gesztenye hajad a szél.

Barna meztelen,

Talpad megint

táncra kél.

Nevetsz, beleszagolsz

a réti virágba.

A kút vizét,

locsolod magadra.

Az utcán sétálsz.

Fehér ruhád, testeden

libben légiesen.

Férfiak fordulnak, utánad

éhesen.

Örök, maradsz.

Örök.

Idebenn.

Banshee

Hallom, hogy jössz.

Dübörögsz, az ecetfák lombja

mögött a kertben.

Szívverésed erős,

A végtelenben.

Hangod sikollyá vált,

Értem kiált, majd zihál.

A fák közé állok,

Sarlóm előkerül,

Köpenyem, redői közül.

Nem tétovázok.

Hatásos-e? Nem tudom.

Ezen, nem is gondolkozom.

Talán sikerül ma meghalnom.

Tűrhetetlen sikolyok.

Kezem nem tapasztom fülemre

meg vagyok süketülve,

De miért? Felé.

Érzed, és arcod fordítod arcom elé.

Hunyorgok.

Fekete szemgödröd némán tekint reám.

Miközben félelem szava nem hagyja el szám.

Könnyek közt nevetek.

Mégis , mit cselekszek?

Ajkad lezárod, csontváz ujjaid arcomat

érintik. Mégsem küzdök.

Nem harcolok. Miért?

Mosolyra gyúlsz kedvemért.

Arcod, arcomhoz nyomod,

Halk sikollyal a fülembe suttogod.

Ő, csak érted eljő.

S már tudom,

Akárcsak te, én is az övé vagyok.