Gyere! Hazaviszlek.
Először csak azt hittem ők jönnek, de ez soha nem ilyen egyszerű. Öntudatlanul lépek saját talán tízéves forma önmagamba. Az átkozott, világnapos városba, ahol az apró szobában, egyedül is fogságban érzi az ember magát. Nem még ötödmagával, idegen ellentestvérekkel, aki képesek lennének, talán az ablakon is kilökni, ha lenne annyi bátorságuk, de csak megmaradnak csúszómászóknak. Te jó ég, már megint egy kényszer nyaralás. Sóhajtok fel. Csak hogy a család megtartsa, a mindenki nagyon imádja egymást látszatot, anyám nagyszerű családja, amiben talán csak anyám hisz, mert hogy anyámban sosem hittek. Én meg csak egy kolonc fattyú a nyakukon. Ezt sosem felejtették éreztetni velem. Na de szedjem össze magam! Szétnézek. Arctalan unokatesók. Köztük nővérem, főnökként áll, miközben a hátam közepén, érzem nagyanyám dühös tekintetét.
Megint két tűz közt. Haza, haza kell menni innen. Szemem előtt felsejlik a fekete földű tanyavilág, a dinnyébe fúló nyár, anyám kemence sütötte kenyere, őzsuta teste. Nővérem rám néz, teste indulatosan fordul felém, fejét mégis leejti, szeme biztos pontot keres a mintás szőnyegen.
- Anya meghalt! – közli kurtán.
- Hülye vagy?!
-Baleset történt.
- Nem igaz! – indulok felé. Lecsapok a kezében lévő telefonra, és én a sokkal kisebb, erővel tépném ki az ujjai közül.
-Meghalt! Mit csinálsz?!
- Add ide, ezt az átkozott telefont! – az ujjai hirtelen engednek, én fenékre huppanok, és agárként iramodok ki egy csendesebb helyre. Remegve nyomkodom: Egy -kettő - kettő - egy. Vedd már fel anya!Búgás, búgás.
- Mit csinálsz!
- Felhívom! – Mert él! Tudom, hogy él! Búgás, búgás..
- Nem fogja felvenni, meghalt.
- Fogd be! – bugás, bugás...
- Tessék.
- Anya! - A szivem majd kiugrik.
- Jaj kicsim, elfelejtettünk szólni, hogy csak este érünk oda, de ígérem ott leszünk!
- Látod él, látod! – kiáltom. Azt hiszem, táncolok.
Egymással szemben ülünk, anyám és én, két tükörkép. Felhúzott lábunk ujjai összeérnek, még talán cipőn belül is. Kérlel, hogy valamiért menjek be a városba,
- És egy órán belül, indulunk haza! - Milyen fehérek a fogai, szinte vakítanak kreol bőréhez. De mit is kell hozni?
A kapuban, nyomatékosan enged utamra, siessek. És akár mi is volt az, amit kért, ott van a kosaramban. Csak ahogy állok itt a közepén, a város duplájára duzzadt. Mégsem nyüzsög, csendes sőt mi több, halott. Csak házak és házak, kanyarok, kietlen száraz utak, az udvarokon, még csak kutya se ugatja meg egyre kapkodósabb lépteim. Nincs arc, mi utánam fordulna. Minden kanyar után, felsejlik egy ismerős ház, ami mégsem ugyanaz. Nincs ott anya. Sötétedik. Erőszakkal rángatnám fel a napot. Nekem oda kell érnem! Hol van anya? Egy széles kanyarban, az utca végén egy majdnem ugyanolyan házzal, utolér az éjszaka. A járdaszegélyre ülök, sírok. Nincs ott anya. Már soha, nem találom meg anyát! Soha nem mehetek haza! Fényesség hullik rám, a fejem felett futó villanyvezeték, barátságosan szórja rám csillagszikráit. Anya nélkül nem! Kiszakad a szívem, és nekirugaszkodom, mint egy pelenkás, mintha elérhetném. Mégis a lábam alól messzire távolodik a talaj, és csatt. Sem fájdalom, sem sötétség. Csak szikrák.
Egy kocsma? Ülök egy faasztalnál, körülöttem arctalan, viszonylag tömeg. Arctalanok, akiknek legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem sikerül az arcát látni. Beszéd zaj, zene sehol. Érzem a bőrömön, a visszatartott érdeklődést. Úgy érzem magam, mint a tyúk a rókalyukban. Régóta lehetek itt. Két kezem, nyugszik a durva tapintású tölgyön, előttem egy kisebb korsó ital. Sosem ittam bele. Valahogy nem érdekel áldozatnak lenni, és nem is keresem anyát. Megállnak mellettem. Mit számít ki az? Mégis húzza a figyelmem. A Túlzóan törékeny, férfialkat, átlagos ruhába öltözve. A kontúros állat, élénk szemeket, nem lehet összetéveszteni. Az arca mereven aggódó. Kinyújtja felém, hosszú újban végződő karjait.
- Gyere, hazaviszlek! – egy perc sem míg átgondolom. Haza mehetek végre, haza! Benne, benne ne bíznék meg? Kezemet tenyereibe helyezem, még érzem gondoskodó szorítását, amikor feleszmélek.
Hajnalban felöltözök, főzök magamnak egy bögre kávét. Az utamat végigkíséri egy régi kép. Én tizenöt sem vagyok, anyám még negyven se, az üveg mögött. Teli szájjal mosolygok, ő pedig büszkén áll mellettem. Haja végre újra gesztenyén hullámzik. Boldogok vagyunk. Az volt az utolsó nyarunk együtt. S nem értem, miért hozott haza?
