Elnézem a mai világot, a mai közembereket. Azon gondolkozom, nagyanyáink miért tudtak egy életen át, egy férfit szeretni, hacsak a sors nem szólt közbe, akkor is maximum kettőt, mert az elsőt elvitte a háború. Mikor még kislány voltam, meg kérdeztem nagymamámat, hogy miután nagyapám meghalt, szerette-e a második férfjét? Hiszen azzal is haláláig együtt élt. A válasz érdekes, „nem” volt, de a gyerekeknek anya és apa kellett. A férfinak öt félárva gyereke volt, nagyanyámnak meg apám. Évtizedekről volt szó, és úgy élt a férfi mellett, hogy nem érzett szerelmet, és mégsem váltak el. Mégis kitartott mellette, pedig nagyanyám sem volt öregebb harminc évesnél, és nyilván mogyoró színű hajjal és kék szemmel, akadhatott volna neki más, ennek ellenére megöregedett becsülettel a férfi mellett, és fel is nevelte az öt gyereket, még akkor is, ha nem jöttek be a reményei, és apámat nem fogadták szeretettel az új családban. Aztán ahelyett, hogy „élt” volna hatvanévesen a lazulás lehetőségével, inkább hazajött az apját ápolni, és engem pesztonkálni, hogy segítsen anyámnak. Az akkori asszonyok, hogyan bírtak el egy egész házasságot egy életen át, pedig akkor sem voltak álomhercegek a férfiak? Volt, aki verte az asszonyt, volt, aki félre járt, de olyan is akadt, aki a kocsmát látogatta, meg a boros pincét, de olyan asszony is volt szép számmal, akit kiszemelt egy vagyonosabb férfi, aztán hiába volt kivénhedt, és megrusnyult a vőlegény, az egzisztenciáért hozzá kellett menni, és hagyni, hogy az történjen, amihez éppen gyomra se volt a nőnek, ennek ellenére csak mellette maradt, az ásó, kapa, nagyharangig. Miért volt mindez? Mi változott, egy emberöltő alatt?
A világ. Nos az emberi társadalom a médiának köszönhetően teljesen nyitott lett. Elárasztanak minket az információk, szűretlenül vagy cenzúrázva, attól függ melyik területet nézzük. Kényelmes is, az ember éli a rabszolga életét, mert tudja, már vagy minimum hetven éve szuggerálják belé, hogy az a normális, ha csak annyit keres vagy éppen tanul, hogy épp, hogy éljen. Aztán a röpke nyolc órájában, vagy annál kevesebben, ami naponta marad, vagy a heti egy szabadnapjában, igyekszik élni, vagy épp kitombolni magát, de tény, hogy odahaza, bekapcsoljuk a televíziót vagy a monitor elé ülünk. Tisztelet a kivételnek, aki nem így teszi, és olvas, vagy az önfejlesztésre fordítja az időt. És az információ az zúdul, sokszor még a karikát is elfelejtik kirakni. Nemrégiben, szombat délelőtt, olyan erotikus jelenettel teli sorozat epizódot adott le az egyik népszerű csatorna, hogy még az én kezembe is megcsörrent a tányér mosogatás közben. Szóval árad, ezeken a csatornákon minden, csak válogassunk. A húsz percenként arcunk elé tolakodó reklámblokkokat, inkább nem említeném. Vedd meg ezt meg azt, hitelre akár, mert akkor ilyen menő leszel, meg ennyire boldog! Nem mindegy, hogy egy Harry Potteres hátizsákkal, vagy egy a kék hátizsákkal kezdi a gyereked a tanévet, mert az egyik sokkal jobb, mint másik. Nem mindegy milyen színű a toll stb. Na de beszéljünk a lényegről, a médiából ömlenek a celebek és a sztárok, sőt a világsztárok is. Annyira összeszűkült a világunk az internet hatására. Ami még harminc éve, olyan távolinak tűnt, azt hisszük ott van a nappaliban, és igen, csak hisszük. A földön, még minden földrész ugyanolyan messzire van egymástól. Ha nem tolná ezeket az embereket a „nagy hálózat” a szemünk elé, nos, annak meg lennének a következményei. És itt nem arról van szó, hogy ne élvezzük, a művészeti alkotásaikat, hiszen az a munkájuk, csak eljutottunk arra a szintre, hogy az emberek, ezekhez a képekhez mérik magukat, és másokat, és szaladgálnak a kondizni, nyomorgatják magukat, mert ők nem elég szépek. Mesélek egy példát, a kétezres évek idején robbant be, Dwayne Johnson, és volt egy középiskolás osztálytársam, aki azt hitte, ha olyanra vágatja a haját, olyan ruhát hord és eljátssza, hogy ő is olyan kemény legény, mint a szikla, de attól még én például, aki nem néztem akkor pankrációt, és nem jártam moziba, kifejezetten félelmet keltőnek találtam, és sok másik ember is úgy kezelte akkor. Konkrétan bukdácsolt a suliban.
Főleg az utóbbi harminc évben, már neten felnőtt fiatal generáció, tisztelet a kivételnek nem enyhén önképzavaros, és azonosulni akar egy celebbel, vagy sztárral, ahelyett, hogy a saját útját keresné, és itt a jéghegy csúcsa. Azonosulunk, olyan emberekkel, akik szintén csak emberek, de egzisztenciálisan olyan magas szinten állnak, hogy bármelyikük, havonta házasodhatna vagy válhatna el, minden tekintetben, gondoljunk a rajongó hadakra, akiket drótkefével se tudnak levakarni magukról. Már a nyolcvanas években is volt, olyan világhíresség, aki csettintett, egy koncert előtt, és öt-hat alkalmi partner várta éjjelre a hálószobában. Legalább a hetven százalékukra jellemző, hogy amikor a szerelmi hormonok elmúlnak, mert mindig elmúlnak, akkor szépen beadja a válópert, amivel tele van a sajtó, és már megy is „húspiacra friss áruért”. A világ szeme előtt teszi, és egy idő után azt hiszi az átlagember, hogy ez a természetes, mert „ő” is megtette, és hát az én kapcsolatom se az igazi már, és hát az a másik szebben néz rám, meg sokkal kedvesebben mosolyog, mint a férjem x év után. Én is megtehetem, hogy mindent hátrahagyok, mert jogom van a boldogsághoz, hiszen a Jennifer Lopez is ezt tette. Pedig a boldogság nem tökéletes, a lila köd is illúzió, elmúlik. Mindenkinél, igen a Lopeznél is, de mondhatnék más példát, több tízet.
Természetesen, senkinek nem mondom, hogy ha tényleg boldogtalan, és tényleg menthetetlen egy kapcsolat, ne váljon el. Vagy ha jön egy igazi nagy szerelem, ne válassza azt, de gondoljon arra, hogy minden rózsaszín fentet követ, egy zöld lent, és nincs olyan, hogy a másik mellett minden tökéletes lesz, és mindig ott lesznek a hormonok. Csak mérlegeljünk, mind nők, és mind férfiak, és csak akkor, döntsünk romba, egy felépített világot, törjünk össze egy másik embert, ha tényleg nem is örökké boldogok, de meghittek lehetünk az újabb mellett. Keressük a legkevésbé fájdalmas megoldást, ha már új útra indulunk, hiszen egykor szerelmesek voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése