Ha újra látlak!

Givenne, mind a tíz körmével kapaszkodott, a férfi bordáiba, fejét hátához horgasztotta, így nem érte a szél, miközben a motor vadul hasított az éjszakába. Rémálmai megvalósultak könnycseppjeit felszárította a szél, meztelen vállait óvón, be – be takarta a bőrkabát, ami, vitorlaként feszült a sebesség fenyegető erejétől. Próbált nem remegni, és visszafognia hányingerét, mert az édes, gyomorforgató bűz, még mindig ott lappangott az orrában, és a csontok csörömpölése, mint valami eszement kereplő visszhangzott dobhártyájában. Ha kinyitotta szemét, még szembe köszöntek a száguldó utcalápák, a nyomukban pedig rohanó köd hömpölygött, mintha csak az egész világot akarta  volna elválasztani, kettejük, és az elborult emberiség között. Felfelé, mentek, megszűnt minden fény, s bár nem világított a Harley lámpája, a sofőr nem tévesztette el az irányt. A fellegek elborították az éjszaka csillagait, így nem volt élő, s talán holt sem, aki láthatta őket, ahogy haladnak a romok felé. A tenger háborgott, ki-ki csapott a sziklákra, a szél pedig, eljátszott fákkal, míg végül a leveleik, némi küzdelem után, hagyták magukat, néha ágastul kicsavarni. A motor megállt, a férfi, minden kérdés nélkül kilépett a nyeregből, a nő épp hogy arrébb tudott hajolni, dacos mozdulata elől. Egyenest a sziklás part végéig vágtatott a férfi. Belebámult habokba, kezét tétlenül, maga mellé engedte úgy állt ott, mint aki ugrani készült, és csak a mélységet nézte, dacolva a széllel, és mintha a hullámok, valami parancsot követnének, kerülték testét, egyszer sem csapva dühüket arcába.
Givenne megállt, hosszú hajzuhatagát kifésülte a szél. Elnézte, megmentőjét. Sosem látta még, és jelenleg, rémálma, egyetlen szépnek nevezhető pontja volt. Fenyegetően fekete acélosságával, a vértől csöpögő ujjaival, már groteszk látvány volt, fekete bakancsáról, még nem is beszélve. A nő mégis elmosolyodott, és közelebb ment, megkereste a majdnem szélcsendes zugot a férfi háta mögött. Megérintette vállát, és majdnem lábujjhegyre kellet támaszkodnia. Ő is meglepődött, az álmaimban alacsonyabb társa emlékezett. Miközben kísérője, megfordult, a nő arca megmerevedett, az arc a régi volt, hófehér maszk fekete áthúzott szemekkel, mosolyra kunkorodó cinikus száj, ami oly szomorúan, végződött falánk kétségbeesésbe. Ashe volt, de mégsem ő, a fekete szemgödrökből, szomorú kékség csillogott, és igen, talán könnyek. Keserű patakok, száradtak fel az arcon. 
 - Ki vagyok? – kérdezte, egészen közel hajolva a lány arcához, kócos szőke hajtincsei, határozott arcába, kék szemébe tolakodtak. Hagyta, hogy lány félénk ujjai, végig tapogassák arcán,a nedves patakokat.
- Meg tudod mondani, hogy ki vagyok én? – folytatta – Mert én, oly sok, minden voltam, és még sem voltam semmi, és most én nem tudom, hogy most ki vagyok.
- Te vagy Ashe – nézett a szemébe a nő, és a férfi nem tudta, hogy miért fogta meg a kezét.
- Én vagyok Ashe – ismételte remegő, mély hangján, ami inkább hangzott mennydörgésnek, mintsem emberi suttogásnak.

Szellemek háza

Tipikus, költözzünk, be egy szép nagy házba, de csak úgy, hogy tudjuk, szellemek lakják film.

Hiánypótló, végre egy újabb, viktoriánus stílusú „horror”. Azon felül nem több. Szellemek bár vannak, igazán jelentőségű talán kettő. A történet sem vérzik több sebből. Azonban, nekem nem volt halálosan megdöbbentő a dokis fordulat, a történet háromnegyedénél. A bosszúálló katona szelleme, kicsit meglepett, de abból lehetett volna akár több száz is, egyszerre. A ház gyönyörű, Helen Mirren hozza az elvártat,a hogy Jason Clarke, és Sarah Snook is. Volt itt ebben a filmben, minden, szellemek, „démoni” megszállás, rejtélyek. Sőt még jellemfejlődésen átesett, főhős is. Szépen össze szedtek, minden apróságot, amitől jó kell, hogy legyen a film. A képi világ kitűnő, a hangulat remek. Néha meg is ijedünk, mert, hogy így kell, de nekem valami hiányzik. Kicsit úgy éreztem, mintha, Del Toro koppintást néznék, leszámítva a mesterre jellemző, háromnegyedes fordulatokat, és pikáns karaktereket. Mert a film fordulata, igen csak egyenes és becsületes volt, nem mint Del Toro Bíborhegyénél például. A karaktereknél, ebben főleg Sarah Winchesternél, nagyon bele lehetett volna menni, mert nem mindenki űzi hobbiként az asztaltáncoltatást, főként a miértjét. Helyette megkaptuk az orvost, akit igencsak kiveséznek az alkotók. Ez a film annyira jó lehetett volna, de nem lett az. Mindenből kapunk egy kicsit, de nem eleget. Valahogy a hangulat elcsúszott, néha az az érzés lett rajtam úrrá, hogy össze kéne gyúrni, az Átok, a Bíborhegy, és a Szellemek háza c. filmeket, és megkapnánk a tökéletes „ misztikus horror” kategóriát. Mert jók, jók, de önmagukban nem állják meg a helyüket. Valami apróság, mind a háromból hiányzik.

Volt egyszer egy március

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség

Marius Crowen Írói alkotásai: Kis felség: Hagyom, hogy fejed pihenjen ölemben. Ujjaim barázdát, szántanak, Búza rengetegben. Hallgatsz csak, csak hallgatsz. S...

Kis felség

Hagyom, hogy fejed

pihenjen ölemben.

Ujjaim barázdát, szántanak,

Búza rengetegben.

Hallgatsz csak, csak hallgatsz.

Szuszogásod beszél.

Lehunyt szemeiden,

Álom mendegél.

Felejtést hordó nedve,

Lecsordul ajkaidon.

S te vágtatsz,

A nyugvó horizonton.

Szilaj paripád,

Hegyek porán lép.

Előtted, térdre borul

A szabad nép.

Arany koronáddal,

Nem kél birokra a nap.

Mert te,

Te nagy király vagy!

Összerezzensz, csak épp.

Ajkad büszkén mosolyodik.

S én, csak nézem, ahogy

Felséged álmodik.