Tündérkirály és a búzavirág
Volt
egyszer egy tündérkirály.
Kincseinek
se szeri- se száma,
Ő
volt Tündérország egyetlen királya.
A
rettentő harcos, ifjú volt, és mohó,
A
nap is elbújt látván a daliát,
Merre
szem ellát, nem volt hozzá hasonló
Ha
éjjelente felmosolygott a hold,
Báljában
számtalan kobold,
Szórakoztatta
rózsahölgyeit.
Kik
ábrándoztak utána
És
ő, hol egyiket, hol másikat vitte a bálba.
Mert
emésztette őket a vágy, hogy ők legyenek, a letépett virág.
Éjjel
és nappal termeit kacaj járta át.
S
nem volt rózsa, ki nem adta neki magát.
Szerelmi
sóhajok zaja, járta át a palotát.
Csodálatos
kerek rózsák, illatuk, oly csábító.
Szépségükhöz
nem volt fogható.
Kevélyen hemperegtek
kincseikben.
Mégis a király másra vágyott.
Harmatcseppért, bejárta a világot.
Éjjelente hazatérve, élte buja életét.
Szolgálták asszonyai, és viszont szolgált nekik ő.
Háremében mosolyogva taposta egymást a nő.
S a mosoly mérgében, szirmok szálltak a szélben.
Történt egyszer egy
friss reggelen.
Mikor a király pillangó szárnyain szállt a magas
égen.
Egy borsónyi kékséget látott, a búzamező szívében.
Meglepődve azon, hogy a szőke mezőben,
A kis cseppnyi folt, mily békésen pihen.
Kíváncsian, kalászról-kalászra röppent.
S mikor közelebb ért, mivel találkozott szembe?
Szégyenlős kis kék virág fürdött egy
harmatcseppben.
Megfáradt mezőben leheletnyi zsenge.
Meglátva a királyt nagyra nyitotta a szemét.
Ki nézte a poros mező, eleven kincsét,
Ahogy kifeszítve kék szirmait elfordította a
fejét.
Megsértődött a király, hogy őt ki legszebbje a
világnak.
Szóra sem méltatják, tőle elfordulának.
Hogy van ehhez mersze egy egyszerű virágnak.
Megszólítja hetykén a virágot.
Mert még ily bátrat, nem látott,
Pedig bejárta a világot.
-
Hát, nem tudod te virág, hogy én ki vagyok?
Tündéreken, koboldokon, és virágokon uralkodok.
S te, ha látsz még a fejed is elfordítod!
-
Tudom én, ki vagy te – válaszolta a virág.
Fejét lehajtva akár egy száraz ág.
-
Mit mondhatnék én neked? Én a búzavirág.
-
Úgy tartotta kedvem, hogy leszálljak hozzád,
-
Mégsem méltat válaszra a szád.
Velem szemben, ez balgaság, mintsem bátorság.
Szerencséd virág, hogy szépségedet nézem,
S nem pimaszságod,
Ahogy játszol velem!
-
Hisz én ellened semmit sem tettem.
Ne büntess, mikor nem vétkeztem!
-
Görbítette le szirmait, a mező ékessége,
Szívét megérintette a király szépsége.
Varázslat volt az, mely járt szájról-szájra.
Törékeny fűszálról, bóbiskáló kalászra.
Hangyák énekétől, tücsökkottára.
-Szerencséd, szépséged, - válaszolt a pillangó
- még nem láttam hozzád hasonlót.
Elpirult a virág, még nem kapott bókot.
Gondolt egyet a király, és megcsókolta a virágot.
S az apró kékség beragyogta, világot.
Még nem csókolt így a felség, pedig
Elhullatott ezernyi szirmot a szerelem hevében.
Mézédes csók volt ez, a hajnali napsütésben.
Összeforrtak, a mező titkos csendjében.
S nem szakadt még a király kezében
Ilyen szerelem.
-
Búzavirág, gyere velem!- mondta
-
Te is legyél, palotám lakosa.
Lesz ott társad, ezernyi illat, és rózsa.
Nézte a király angyali mosollyal,
De a kisvirág szeme megtelt szomorúsággal.
-
Tied vagyok királyom,
De a palotádra nem vágyom.
Ármány és csalás van rózsáid között.
Bolond asszony mind, ki oda költözött.
Őrült vérszívó némber, ott mind, ki téged akar.
Egy egyszerű virág, mint én, ott mit akar.
Eltaposnának! Felnyársalnának tüskéikkel!
Nem törődnek mással, csak a kincseiddel!
-
Drága kis virágom,
hidd el, én azt nem hagyom! – suttogta a király,
Lelke, akár a kósza sirály
Lehajtva fejét, szavai után.
Szárnyai, ahogy ölelték a virágot,
Bolondulásig gerjesztették szívében a lángot.
Lelkében, pedig a szomorúságot.
-
Menj haza felség!- mondta
-
Járd be termeid,
És szeresd a rózsáid!
Halhatatlanságod, majd elillan, ahogy ketyeg az idő,
És hosszú ősz szakállad nő.
Elhagy vitéz szépséged,
És rózsáid nem szolgálják, majd szükséged.
Megcsal majd az összes feleséged4
Megsértődött a király e szavak hallatán,
S a kalászok összerezzentek szaván.
-Enyje, te gaz! Felajánlottam neked, palotám, és szívem.
És te megtiportad a büszkeségem.
Ha nem lennél szívemnek ily kedves,
Már régen várna rád a deres.
Hálátlan vagy leány, de vár rám a palotám.
Nem kell oda, kit be kell törnöm,
Ott önként szolgálják örömöm.
Tovaröppent mérgében,
A felség, oktalan kevélységében.
S emléke csupán, egy könnycsepp,
Maradt, a virág szemében.
S csupán suttogása ment a királlyal a szélben.
-
Ne feledd király, ha leszáll fejedre az ősz,
És már mindenki elhagyott.
A szőke mezőben,
A kék virág, várni fog.
Büszke emlékeddel szomorú szívében.
-
így maradt egyedül a virág,
Csöndes magányában.
Megállva helyét a hamis világban.
A tündér király pedig visszatért termeibe.
Kéjvágyó szeretői, hamis ölelésébe.
Kapott számtalan kéjt és csókot,
De érintésétől, senki sem ragyogta be a világot.
S ahogy eltelt talán ezer hold is.
A király szárnyai megfakultak.
Ráncai férfias szép arcán, mind elnyúltak.
Elhagyta ereje, termete megtorpant.
Oda lett ételének az íze,
Csupán egy vagyona maradt, a büszkesége.
Mosoly alá bújtatott hazugság, uralkodott el a rózsák
termében.
S a lepel alatt, fiatal szeretők fürödtek az asszonyai
harmatcseppjeiben.
Nem vágyott, sem kéjre, sem harcra,
Sem békére, sem háborúra.
Nem akarta hallani rózsái hamis szerelmi énekét.
Nézte díszszemléjén, fiatal vitézeit.
Kiknél jóval, különb volt egykor ő,
Kinek karjait elhagyta már az erő.
S hagyta, hogy lehulljon koronája a porba.
S nézte, ahogy marakodnak rajta.
Szeretői sorra hordták elé fattyait,
S ő palotájának mélyén, elásta kincseit.
-
Megannyi hév, csak szív nincs hozzá!
Küzdjetek, csak így lesztek ti is királlyá!
Távozzatok!- űzte rózsáit.
Menjetek!
Csalfa asszonyok, nem kelletek.
Vajon szeret engem még valaki, életem alkonyán?
-
S íme, megdobbant, a szíve hirtelen gondolatán.
Annyi év büszkesége sem tudta kiirtani, a szélbe súgott szavakat.
A kis virág várni fogja, az öregedő nap fénye alatt.
Felsejlett előtte az igaz út, és összeszedve erejét.
Felröppent, mint ki visszanyerte deliségét.
Kiterjesztve szárnyait, virágról –virágra,
Mezőről-szántóföldre, világról- világra.
Repült.
De kis virág, semmi tövében sem ült.
-Elvesztettem – peregtek a könnyei.
Eláztatva a mező kalászait.
S íme, a mező öregségében, egy kiáltást hallatszott, a
közelségben.
-
Ne sírj öreg, eláznak a szárnyaim- termett egy ifjú
lepke előtte.
Olyan félelmetes, hogy még maga is megrettent tőle.
Fekete volt, akár holló. A király ifjúi képéhez volt
hasonló.
Csupán nagy szemei izzottak kéken,
A derengélő napsütésben.
-
Ki vagy te fiú, és mit henyélsz itt?
Ily deliséggel, járnod kéne a király termeit.
-
De öreg- kacagott lepke- itt én kérdezek!
-
Minek itatod itt az egereket?
Nem sértődött meg a király, pedig tehette volna.
Ha az idő vitézségét ki nem oltotta volna.
Öreges nyugalommal válaszolt.
Miközben figyelte a pillangót.
Akárcsak, fiatalsága köszönt volna vissza.
A szép vitéz büszke arcában.
-
Keresek egy bölcs virágot,
Aki, egyszer széppé tette nekem a világot.
De látom, megölte az idő vas foga.
Ahogy engem is, és nem láthatom már soha.
-Nos, ha egy virágot keresel
- mondta, a gazfi-
Gyere velem el!
Tán drága jó anyám ismeri őt,
Hiszen ő mindenkinél jobban ismeri a mezőt.
Elindult hát a két pillangó.
A dalia és az öreg.
Nyomukban bandukolt, egy porfergeteg.
De már veszve volt az öreg, mikor célhoz értek,
Mert a bölcs anya, nem volt más, mint kis kék virágja.
Az idő csupán szirmait festette fehérre,
S megadta neki fiát, örök örömére.
Meglátva a királyt szíve mosolyra kélt.
Oly sok idő, telt, de eldobta a koronát, a virágért.
-
Hát itt vagy kis szép virágom!
Látod, most én vagyok a koldus, és te lettél a királyom.
Mond, szeretsz –e még?
Meg tudod- e még csókolni, egy vén fejét?
-
Látom királyom- hajlott karjaiba a virág- a sok
asszonyod.
Nem tanított meg arra, milyen mikor valaki szívét örökre
uralod.
Van hely szívembe, és veled ver örökre.
Csak tedd a kezem a kezedbe.
Hiszen uram, itt a fiad –mondta a virág.
Az én gyönyörű pillangóm, nekem ő volt a világ.
Könny szökött a szemébe a vénnek.
Hiába a vár, országa, mert legnagyobb kincse.
Egy aranykalászú mezőbe született bele.
Olthatatlan szomja, csak az igaz szívben, talált orvoslásra.
Nos így esett-e virágének.
Így találtak végül egymásra a vének.
S hogy mi lett, az ifjúval, ami a két világ gyermeke
lett.
Az már egy másik történet.
S hogy mesémet lezárjam:
Mikor már százszor is elmúlt holdtölte.
A tündérkirály, a lehullt avarba dőlve.
A béke mosolyával, az arcán.
A hűség fehér szirmaik ölelésében.
Elaludt az álom szárnyain, örök csendességben.
