Zúzmara
keveredett kettőnk közé.
Magával
hozta a halotti csönd.
Mellyel
megölted
az
ébredő nyarat
s
nem maradt
csak
hideg közöny.
Táncra
hívtál engem,
ki
rég már botladozáshoz sem ért.
Félénk
tipegést csaltál ki,
egy
jóleső kalandért.
Repülni
tanítottál
s
közben fogtad a kezem.
Aztán
hagytál zuhanni.
Mit
számít mekkorát esem.
Persze
nem fontos, cseppet sem.
Kitéptél,
egy darabot belőlem.
Vissza
jól tudom, úgy sem adod.
Ami
volt, hó alá kotrod,
csak
úgy, csibészes lábbal.
Tovább
megyek, neked háttal.
Tőled
vissza úgy sem kérem, sosem.
Elbújok
a köd leple mögé,
fagyos
fehér arccal.
Darabjaim
veszem ujjaim közé,
s
feltámasztom magam.
Befedem
az átkozott heget,
keserű
kátrányom égett.
Felveszem
fekete köpenyem.
Csuklya
alá rejtem
konok
fejem.
Tovább
megyek,
körbe
vesznek a fehér fák.
Csillognak,
a magas hegyek.
Soha
többet hátra nem nézek.
Ha
az eget felhő vonja be, fekete,
kezembe
lámpást veszek.
Magam
töröm a hideg utat,
így nem hozhat telet többet, senki se.
