2011. október 25., kedd

Határbéli regék

Néha eszembe jutsz, de furcsa, csak mélyen idebenn tudok beszélni hozzád. Valójában azt sem tudom, létezel –e, vagy csupán álom vagy.  Lehet, hogy tényleg találkoztunk, ott a tűzkör közepén, ahol én megmerevedett arccal üvöltöttem. Féltem akkor és ott. Nagyon féltem. Magukkal akartak rántani, azok a fura elmeszesedett rothadó alakok. Meg akartak ölni!! Néztek rám az éhségtől kitárt fekete szájukkal. A könnyeim sós ízét éreztem a szám, és nem tudtam képes vagyok-e kiáltani a neved: - Ashe! Hol vagy Ashe? Engem védett ugyan a tűz, de féltem elégek.  Valahol mélyen éreztem jönnöd kellett.
És ott voltál. Kusza szőke hajad borzolta, a tűz, és lebegett fekete ragyogó kabátod, és néztél azzal a szigorú szemeddel. Egy szót sem szóltál, csak befaroltál mellém a fekete motoron, mégis tudtam, hogy értem jöttél. Átlendítettem lábam, a derekad mögött, és belekaroltam hajlított karjaidba.  Láttam, ahogy nézed vajon biztonságban vagyok-e. Felém fordult finoman állad, amin ott ült pajkosan a levakarhatatlan gúnyos vigyor, és ugrottunk, át a lángokon, és talán azok a furcsa rémisztő alakok megrémültek volna. Azt hiszem igen, halálra rémültek, már ha lehet ilyet elhunytakra mondani.  Szerettem volna ott maradni veled, mintha csak hozzám tartoztál volna. Pedig akkor találkoztunk először…
Felültem az ágyon, tenyerembe temettem a homlokom – Igen, csak egy újabb rémálom volt- morogtam, ahogy két éve minden nap. De most nem vertem véresre az öklöm a lambérián, mert nem féltem tovább álmodni.