Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...

Marius Crowen Írói alkotásai: Mikor a tanítvány mesterré válik...: - Már annyiszor, jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nos...

Mikor a tanítvány mesterré válik...

- Már annyiszor, jártam ebben a házban – sóhajtott Givenne. Viszont maga, alig emlékezett az eseményekre, csupán valami mélabús nosztalgia lett úrrá, mikor belépett a zöldre festett, kopottas, ám még nem rozoga kapun, a ház előtti kert járdájára. Nyikorognia kellett volna a zárnak, de épp a csendje volt félelmetes a vakító napsütésben. Egy barátságos, de zöld tuja üdvözölte, a maga vad módján a behatolót, sokkal barátságosabb volt, mint általában a szomszédok. Na igen, az emberek, akik mindig kissé ferde szemmel nézték a lányt, kivéve, ha valami furcsa történt, valami félelmetes, és mostanában gyakran előfordult, most is fel – fel néztek, a kapa mögül. Üdvözlésként mukkantak valamit, aztán sebesen elfordították, még csak a szemüket is, a régies parasztházról.

- Hiszen ez a ház, az én házam – villant fel a lány agyában, és megtorpant egy pillanatra, mert észre sem vette a segítséget, aki a kertben kapircsolt. A Csuklyát, ami fejét takarta, finoman erőszakolta, a vállára feltámadó szél,a keze ügyetlenül elkésett, hogy visszatartsa apró hajfonatait. Olyanok voltak, mint egykor Medúza kígyói, szabadok, függetlenek és erősek. A segítség felállt, és a boszorkány, akárhogy szerette volna, nem látta az arcát, csupán fehér, erős lábát láthatta, ami meztelen fejével, csak úgy rúgta a száraz földet műanyag papucsával.

- Egy férfi – suttogta a nőnek a tudata – nem több egy jó szándékú segítségnél.

- Biztos, hogy maradni akar? – hallotta meg, átlagos nyugodt hangját

- Nem! Nem akarok maradni! – sikított az agy, és végi futott a nő gerincén a hideg, ő maga nem, de ösztöne tudta, hogy mit is keres épp ott, ahol van.

- A jószágok! Persze a jószágokat el kell látni – lengette át ösztönösen az agyát a kötelesség. Hiszen, mint minden boszorkánynak, neki is voltak familiárisai. Elsősorban kecskék, amiket már látott is maga előtt, hogy a következő etetésre várnak.

- Nem lesz semmi baj. Menjen csak! – rántotta meg a vállát, és már csak a távozó alak, sziluettjét, érezte, túlzás lenne azt, mondani látta is, mert közben a válla fölött, hirtelen alkonyodni kezdett. Nem lett volna, szabad alkonyodni, így kora délután. Nem lehet azt, mondani, hogy félt, csak valami furcsa bizsergés futott át a jobboldalán, ami valami régi félelemnek a maradéka volt. Bal kezéhez, kívánkozott a köpenye alatt sejlő bozótvágója, az még is mozdulatlan maradt.

- Nincs rá szükség gondolta – miközben oldalra húzta, az egyik helység ajtaját. Ő maga sem tudta, miért lépett be rajta, és azt sem, miért húzza magára. A szemébe sütött, a koszos bukóablakon beszűrődő fény. A szalmán egy zsemle színű kutya szoptatta kölykeit, nem kicsit, meglepve, a nőt. Ő malacokra vagy kecskékre számított, nem hol nyüszögő, hol szuszogó szőrpamacsokra. Ránézett Givennere az eb, aztán nyugodtan visszaejtette fejét, a korábbi nyugalmába. A lány előre lépett, egy lépést. A szalma megsercent a talpa alatt, maga elé kapta a kezét, mert valami be akart csapódni az arcába, és puha meteorzáporra emlékeztető valami támadt rá.

- Nyulak? – Sok apró, kis nyuszi, ijedten pattogott, hol a testének, hol csak el előtte. Miközben ő, azon mélázott, hogyan ugorhattak, egészen az arcáig, és tényleg nyulakat látott, vagy holmi halálra ijedt tündéreket.

- Mindegy! Mindenesetre, a nyulak, pláne az egészen aprók, nem tudnak egy ember fejéhez felugrani – állapította meg magában morogva. Nem tulajdonított neki, nagy jelentőséget, keresztül ment a fehérre meszelt szobán kerített egy kis széket, és kinézett az ablakon. Látni lehetett a szomszédos házak tetejét, csupán az ablak szennyezettsége, varázsolt groteszk ködöt, az épületek közé. Amikor megfordult, egy majdnem üres garázs félében állt, a falnak csupán egy ablakszem állt, árván támaszkodva. Szembe vele, az ajtóban, a segítője állt, arctalanul, a boszorkány, azt hitte régen hazament, bár meglepte, annak öltözéke, mintha valami régi inas ruhát viselt volna.

- Jöjjön – mondta – megmutatom a ház többi részét is. A nő pedig csalhatatlan volt némán követte, mégsem markolt lapuló fegyverére. A tények bármily hideg-rázósak is, itt nem démonjárásról van szó, ezt maga is tudta. Érezte. Nehéz elmesélni azt az érzést, amikor megérezte a démon jelenlétét, az valami össze nem téveszthető volt. Az embernek megremegett a gyomra, mert a lelke, mintha egy meredélybe bámult volna. Amit, most érzett, bármennyire is bizarr volt, nem volt démoni, inkább ijedt, és nagyon szomorú. Így várakozott és figyelt.

 - Azt mondják szellemek járnak itt – mondta a férfi, akivel a bíborkárpitos folyosón jártak, ahonnan, egy nőt pillantottak meg, egy bársonyborítású, aranyozott szélekkel és gyöngyökkel kirakott fotelben éppen kézimunkázott. Arca, finoman ívelt, ruhája bíbor mintás fekete alapon, orra egyenes, ajkai alig láthatóak, szürke haja, szabályos kontyba feje tetejére fésülve.

- Ugyan kedvesem! Ne beszéljünk ostobaságokról! – mondta, de mintha csak míves munkájához beszélt volna, még csak a tekintetét sem emelte, sem az inasra sem az idegenre. A szobában, nem lehetett eldönteni, hogy vajon éjjel van -e vagy nem, hiába voltak a függönyök fehérek, és szinte földig érőek az ablakok, a sűrű, ám finom szövésük, mindent eltakart így se be, se ki nem lehetett látni, csupán a petróleum lámpák pislákolása, világította meg a nőt, aki ahogy elhaladtak előtte még mindig, nem tekintett fel az elhaladókra. Az inas sem izgatta magát, katonás könnyedséggel lépdelt a boszorkány előtt. Újra fehér falak, épp két festés, vagy karbantartás között, a szobákkal, és az inas, újkori arca, jött szembe újra a nővel, és más halvány emberek, mintha egy álomvilágban jártak volna. A lány, megnyalta a szája szélét.

- Én nem, vagyok Marius, de tudom, hogy valamit mondani akartok – mondta ki hangosan. Miközben segítsége, ügyet sem vetve rá, ment tovább mellette, és úgy váltott tegezésre.

- Szerinted igaz, hogy itt kísértek vannak, kérdezte? – miközben a nőt egyre jobban idegesítette, hogy nem látja annak arcát, már éppen dühösen válaszolni akart, mikor egy rémült sikoly, ütött át minden fátyolt. Egyszerre rohantak, a hang irányába, Givennet meglepte kísérője, legalább olyan, de talán, még ügyesebb fürgesége – Erős, hogy a fenébe lehet, ilyen helyzetben erős, hacsak.... – beléptek a helységbe, ahol egy tucatnyian lehettek, a leszakadt tapéták között, szinte elfeszültek a látványtól. Görcsbe rándultak, az iszonytól. Givenne jól ismerte ezt a látványt, évekkel ezelőtt, még ő is ilyen volt. Ma már csak, egyféle viszkető érzés fogta el, egy – egy holtest láttán. A nő is elfelejtette előző gondolatát, kísérőjével kapcsolatban. Vonzotta a holtest, ami nem is lehetett volna bizarrabb. Szén fekete bőre szárazon aszalódott, és szinte ráfeszült kiálló csontjaira. Szem, és haj nélküli koponyájából a szája helyéről, hófehér tökéletes mosolya, kajánul kacsintott ki. Egykori előkelő ruhájának, felső része, egész tűrhetően egyben, gallérja óvóan védte ráncosan megkövült nyakát. Karjai a szék karjaihoz láncolva, ahol ő maga is szétvetett lábakkal trónolt, a szoknyára, ami takarta volna, pedig csak, néhány megtépett rongy cafat emlékeztetett.

- Ez egy hulla – csipogott, egy nő a szoba, immár másik sarkába húzódott emberek tucatjából.

- Nem mondja? ! – csapott le, gúnyosan Givenne. Egyre jobban, irtózott, az efféle emberi reakcióktól. Valaki egy elfojtott torokhangra méltóztatta válaszként, azonban ez hang, közvetlen szemből jött, és a nő teljes érdektelenséggel fordult a gazdája felé. Egy pillanatra meghökkent, végre látta, segítője arcát – Ő az! – gondolta, miközben annak kék szeme, a szemüvege mögül, élnék érdeklődést mutatott, a furcsa esett iránt, és bátran, hajolt legalább annyira közel, a tetemhez, mint maga a boszorkány.

- Szeretkezés, közbeni halál? – vonta fel szemöldökét.

- Nem hinném – fintorgott vissza Givenne miközben újra a férfira nézett,

- Ez, most lehet, hogy kívülről durva lesz – közölte, és keze rásimult a mozdulatlan aszalt kézre. Egy szemvillanás alatt, a szoba szalonjában találta magát, ő csak érzelmi utazásnak hívta az ilyesmit. Nem sokkal több, vagy kevesebb kétszáz évvel érkezett előre. A szalon a fény pontját élte, a függönyök átengedték a hold fényét, a sötétítők keretei közül. A Petróleum tánca, vörössé varázsolta az amúgy krémszínű, barna virágékes tapétát. A jól ismert fotelban, a nemes hölgy varrogatott, elfordítva közönyösen tekintetét. A boszorkánnyal szemben közvetlenül, talán ha fél méterre ott ült, a rabszolgalány. Beszélni nem volt ereje, szemében, ott ült a rettegés. Csuklói még segélykérően próbálták, kicsit megemelni a béklyót, ami a székhez szegezte, és esedezve nézte a nőt. A arca, és nyaka megfeszült, beleremegett a félelembe. A következő, pillanatban Givenne megérezte, azt a bizonyos sötétséget, a kegyetlenséget, aminek az árnyéka áthaladt a testét. Az iszony, a rettegés, egy elfojtott sikoly, a megfeszülő láncok, és az elszakadó ruha reccsenése, csak ennyi maradt.

- Megerőszakolták – mondta mikor, már félig magához tért, és féltérdre ereszkedve, a szék karjába kapaszkodva, már meg tudott szólalni. Az emberek, csak nézték, senki nem segítette volna fel, a segítő sem, úgy elpárolgott, mintha ott sem lett volna. A Boszorkány, a lehető legkomolyabb mozdulattal felült. Köntöse, rejtett zsebéből, elővette telefonját,és tárcsázta a rendőrséget.

Minél hamarabb, nyugalmat kell biztosítani neki – mondta végül. A lakás recsegett, és néhol, kattogó morgó hangot, adott ki, amitől az az éppen egy tucat jelenlévő ember, halálra rémült. Givenne pedig, hamis mosolyra húzta, a száját. Esze ágába sem volt, megmondani, hogy csupán az idő fogaskerekei terelődtek újra a rendes kerékvágásba. Fontosabb volt, számára, hogy kiderítse, a lakás lakóink történetét, úgy pár száz évre visszamenőleg. Azt sem felejtette el, hogy Margaréta magjait elő kell készítse. Ami legfontosabb, ki kell derítse hogy, hogy a fenébe, került el Vörösrigó falváról, hiszen Magyarországon, nem volt jellemző, hogy rabszolgákat tartsanak.

Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő

Marius Crowen Írói alkotásai: Amikor eljön az idő: Mond el , mi az, ami kell még, neked? Miért ily kegyetlen a kedved? Irgalmat nem ismerve, húzol magadhoz. Pedig, én nem akar...

Amikor eljön az idő

Mond el, mi az, ami kell még, neked?

Miért ily kegyetlen a kedved?

Irgalmat nem ismerve, húzol magadhoz.

Pedig, én nem akarom,

Szent malasztod mester!

Eddig is tudtam, hogy kevés vagyok,

Hozzád. Voltam, és vagyok, aki vagyok.

Mégis kiválasztottál,

te a hatalom.

Óvva, akár ezerszer.

Megtanítottál, megmaradni, de nem élni.

Én pedig jártam utánad a poklot.

Kedves jó halál! Elfeledettek,

Rettegték, az arcom.

Mert igen! Te ott álltál, a hátam mögött.

Erőd fellebbentette, a fátyolt a két világ között.

Fegyvert kovácsoltál félelmemből, s

Többé váltam, mint ember.

Kapaszkodtam, gyilkos kezedbe.

Mert lettél, anyám, és apám az oltalmam.

Ott álltál fekete várad tornyán.

Arcod csuklyád alá temetve.

Kedvesen, kegyetlen tanítom.

Nekem ajándékoztad, könnyeidet,

mérhetetlen bánatod, azért

mert, én, én vagyok.

S én, fogadtam, szánva szomorú lelked.

Mond, miért nem ölted ki belőlem a szánalmat is?!

Nincs tétje, gondoltam! Mert egy árny,

Nem léphet ki a fényre.

Én balga! Miért nem hittem eléggé én?

Mert most jössz felém, és tagadhatatlanul érkezel.

A harmat könnyed ágya. A szél hordozza hangod.

Még csak, el sem kopott rangod.

Hívsz, sőt mi több, rendelsz magad elé.

Pedig én, két lábam megvetve állok.

Ellen szegülök, még bírja erőm.

Nem alkuszom, most nem.

Ez az én életem!

Harc lesz! Mert küzdelem nélkül, nem adom magam.

Mert többet érek annál én!

Egymásnak feszülünk újra, a két világ peremén.

Még ha tudom, diadalt is aratsz. Fejet nem hajtok.

Igen, ez vagyok!

Törj, hát ketté, vigyél erővel ha akarsz!

Mert szép szóval nem fog menni.

Késő már engem megnevelni.

Csak úgy, mindenem elvenni.

Mert ezt, akarod ugye?

Hát vedd el, te kegyetlen, álnok Istenség!

Gyere hát érte!

Agyag kell,hogy újra formázz,

Hát állok elébe!

Csak az utolsó lázadás, legyen kegyed

cserébe.