 |
| Kossuth szószéke előtt. A poénkodás sem maradt el. |
Az igazság az, hogy nem akartam menni. Nem azért, a sikerélmény persze feltüzeli az ember lányát, még akkor is, ha afféle remete típus. Akkor is, ha nálam az utolsó ponttal véget ér minden történet, legalábbis ez idáig így hittem. Már az odajutás megszervezése sem bizonyult egyszerű dolognak, hacsak az örök „kalandra fel” gondolkodású szomszéd bácsit nem vesszük. Már másodjára ő az, aki mindent sutba dobva segít egy fuvarral, ha az írás oltárán szentelnék, egy távoli kiruccanást. Kicsit aggódtam is, hogy Debrecen csupán dupla olyan távolságra van, mint Miskolc, és körülbelül többet jártam a kapu másik oldalán, mint ott. Magyarul; soha. Csak fényképről láttam, illetve a fantáziámban, ahogy Nyilas Misit követve jártam a Debreceni Kollégiumot. Busszal nehéz is lett volna megoldani, hogy délután egyre teljes felszereltségben ott álljak a Kálvin téren. A rekkenő hőség miatt itt is, ami méteres hosszúságú hajam, fél nap alatt nedvesre mosta volna, olyanná téve a kerek fejem akár egy vigyorgó lufi, már ha ennek adtam volna esélyt. Nem tehettem. Ez ám a helyzet, ha gazdálodásra adjunk a fejünket. Pirkadatkor megoldani a fejést és pányvázást a fák alá, mert a kánikula az nem játék, és bizony legkésőbb tizenegykor, tökéletes megjelenéssel úton kellett lenni. Négy-öt óránál viszont nem érünk haza hamarabb, ebben biztos voltam, így a körbe itatást is meg kellett oldanom. Tíz óra körül már hajmosás, és pancsizás volt hevesen, a méteresem majd megszárad az úton, úgy gondoltam. Persze senki sem marad víz és ennivaló nélkül, esetleg én, de ebben az esetben ez teljesen lényegtelen volt. Kicsit hamarabb is értem a az autós randira, magamban a drukkal, nem szeretem reklámozni magam. Valószínűleg nem, is megy. Egy lufi jobban tudja kelletni magát mint én. Kicsit feszengve tébláboltam át a szomszéd udvarára, aki finoman megjegyezte, kicsit korán érkeztem. Aminek természetesen meg volt az oka, az alig ha két héttel ezelőtt megismert, segítőkész írótárs. Időben akartam érkezni, hátha fél óra kicsit engedi, a több ismerkedést. Aggódtam is, mikor olyan döcögősen haladtunk, és épp ha negyed órával hamarabb értünk a városba és sietve bicegtem a Kálvin térre. Persze ez csak később lett számomra világos. Csak annyit tudtam, hogy sietve menjek a templom mögötti parkba. Judit már várt rám, a szakmához méltóan leírtuk magunkat a másiknak, így már messziről integettem neki. Bátran üdvözöltem két puszival, én a zárkózott. Azonnali bizalommal és kellő nyíltsággal vettük, pár perccel, a tömegtől kissé lemaradva, az épület lépcsőjét, aminek felső sora látványosan igyekezett tudomásunkra hozni, az bizony már több emberöltőn át koptatták. Judit segítségére, egy udvarias középkorú úr sietett, akiről mint kiderült, egykori tanára, én meg azon töprengtem, hogy a férfi alig fél évszázadosnak néz ki, hogyan lehet az aki, elvégre mi sem vagyunk rég, tinédzserek. A nehézkes felérést némiképp kárpótolta, az oratóriumi terem. Bár kicsit templomiassá tette a hangulatomat, ami nálam nem feltétlenül jelent jót. Inkább csak némi beletörődést félét éreztem, mert abszolút egyház ellenes vagyok, és folyton ilyen vallásos helyzetekbe kerülök. Amíg a fehérre mázolt padokban helyeket foglaltunk, nyugalommal vettem tudomásul, hogy szép számban gyűltünk össze, csupán néhány fenéknyi hely maradt szabadon. A korosztálybeli felhozatal vegyes volt, amit tükrözte a pályázat sokszínűségét. Megérintőek voltak a lelkes gyerekek. Meséltek a felszólalók a kollégium és a pályázat múltjáról. Bevallom, engem sokkal jobban lekötött, hogy elnéztem Kossuth szószékét, ott ahol az országgyűlésben felszólalt a forradalom alatt. Azon gondolkoztam, vajon érzem-e jelenlétét. Elvégre az ilyen történelmi pillanatok, minden lélekben lenyomatot hagynak, és sokszor a helyszíneken is. Meredten néztem az ablakot, és nem csak azért mert a történelmi férfi számtalan toborzó ének hőse, ott nézett ki, hanem mert rekkenő hőséget, onnan mérsékelte a beáradó levegő.
 |
| Rekkenő volt a hőség a teremben, még az ablaknál is. Nem, nem imádkoztam, így volt kényelmes. |
Fülem a felolvasásokra, szemem és agyam az ember sokaságra figyelt, csupán a citera művész pezsdített fel néha, akit betűztek a felszólalok közé. A felcsendült népdalok, gyerekkorom néptáncóráit idézték meg. Alapvetően kellemes közeg gyűlt össze, amit útitársam jóvoltából, nem értékeltünk túl, mert legalább annyira nyílt és fanyar humorú tud lenni, mint én. Miután, mindenki felvette, a saját kis jutalom motyóját, majdnem némi harc után, a hőn áhított könyvtárba is bejutottunk. A látvány, az illatok és majdnem a tárlat vezetője is, végleges maradásra bírt volna, mindkettőnket. Maradtam volna, de azt hiszem minden napos kétszáz kilométeres utat, nem nekem találták ki. A nyájat se hajthatnám magam előtt a Hortobágyra, így illedelmesen mondtam nemet.
 |
| A könyvtárban, majdnem segédkönytárosok lettünk. |
Judit nagyon szeretett volna mindent megmutatni, én pedig sietve ábrándítottam ki, hogy még két óra a hazaút, és rekkenő hőség van. Nem maradhatok. Viszont az őszi-téli szakmai randevú megoldható, akkor én is szabadabbá válok. Igyekeztem megnyugtatni, hogy tényleg rengeteg dolgom van, és nem a személyével van baj, csak ez a kétlaki élet, ez ilyen. Viszont így is belefért a Kálvin Tér, és az írás imádata tetemes mennyiségben. Mosolyogtam a legendás lícium fán, és közöltem; hogy nosza a dél-borsodi ember, egyből megtisztelné, baltával, vagy macsétával, mert mifelénk nagy sorscsapás a legelőkön. Bukdácsolunk, szétszúrja a lábunkat. Jól egymásra hangolódtunk mi ott ketten, még akkor is, ha én nem tudtam beleélni magam, mint korábban sem, a reformáció hódolatába, Azaz nem fordultam olyan érzelmekkel a város felé. Szép és nemes dolog a nagy vívmányokra való emlékezés. Olyan szép lelkű ember nincs, ki ne lenne büszke életének fő városára, mint ahogy Judit is, én pedig szívesen hallgatom, csodálom az effajta szenvedélyt.
 |
| A reformáció szobránál. A könyves poént, nem bírtam kihagyni. |
A napnak, mégis volt egy óriási érdeme. Gyerekkori álom vált valóra, egy írótárs, aki nem azért társ, mert kifizeted a tanfolyam árát, vagy adsz ingyen munkát, hanem mert hisz abban, hogy lehet hinni az írott szó, a történetek erejében, még akkor is, ha az ember tarisznyájában csak szavak vannak, a lábán meg lyukas cipő. Úgy érzem, hogy igen felállhatunk. Megkocogtathatom egy másik kedves barátnőm hátát is, hogy vegye elő újra a tollat, vagy akár a billentyűzetet. Írni és olvasni, szép, vagy akár kalandos gondolatokat megőrizni az utókornak, érdemes.
