Hajnali eső

Könnyekkel álmodtam,

hogy kelt a nap.

Hamisakkal.

Az árnyékból, visszatérő,

holtakkal.

Kedvesekkel,

szívemnek.

Csöndes üzenetük,

kiáltás volt,

Felém.

Idegenek, ültek

mellém.

S nem az asztalfőn ült,

apám.

Holtbából idéztük, fel

nagyanyám.

 A jóságos öreget.

Cinkos lánygyermeket.

Apám nézte, a képeket.

Kitépett, gerince a tényáron

előtte.

Idegenül, rándult

szemöldöke.

A mosott kép nem

ősünké.

Ahogy cirill betűs

Sír se.

Rejtély, hogy

ezen árnyékos órán,

kinek ketyeg

felénk

öröksége.

Talány, hogy mit

keres, itt apám.

S mit nézek,

annyira mamám

sarokba állított

halálos ágyán.

Mert, hamis, ahogy

az ifjú arc is, a képeken.

ahogy, megannyi baráté.

Mégis szíven üt.

A sok ismeretlen szem.

Könnyezem,

kezem, párnám markolja.

Egykor voltam én is,

Ez integet, hát vissza!

Hamis boldogságot,

Rég elvesztett,

tiszta lángot siratok.

Az eső esik kinn,

a szél kavarog.

Könnyek közt, sírva,

riadok.

Útszéli pillangó

Olyan vagy , mint egy kőbe szorult

Szitakötő.

Örök, kit én a régész,

kiások magamból.

Elmúlt, édes, 

gyermekidő.

Mit lelkem éhesen,

bebarangol.

Újra és újra, ketrecbe zárva,

Vagyok, én nélküled.

Régen nem hallom,

öblös nevetésed.

Nem, nem vagy szégyen!

Szőnyeg alá nem söpörlek.

Téged.

Virágot, sírodra többet

Nem viszek.

Mert idebenn,

örökre borzolja,

gesztenye hajad a szél.

Barna meztelen,

Talpad megint

táncra kél.

Nevetsz, beleszagolsz

a réti virágba.

A kút vizét,

locsolod magadra.

Az utcán sétálsz.

Fehér ruhád, testeden

libben légiesen.

Férfiak fordulnak, utánad

éhesen.

Örök, maradsz.

Örök.

Idebenn.