2020. augusztus 22., szombat

Megettelek(Egy nő vallomása, arról, hogyan lehet leküzdeni, az igazán „nagy„ szerelmet.)

 


Amikor megláttalak, kíváncsivá tettél. Nem találtalak szépnek, de érdekesnek, annak igen. Jót nevettem rajtad és évekig nem is figyeltem rád.

Újra feltűntél, és csak csodáltalak, olyan szépek a szemeid, nem te vagy szép, csak szemeid – gondoltam – Azok az égszínű univerzumok. Dühöt éreztem, ha megláttam, hogy más nőre nézzel vággyal, vagy éppen ő akart többet. Belefáradtam, tovább álltam, mert mindig a „másik”.

Az idő jó gyógyir. Sikerült, beleszerettem másba, és szépen kezdett kibontakozni a közös vonzalom.

Erre hirtelen érdekelni keztelek. Ostromoltál, miközben ott volt ő, mondtad is, csodás nő, és csak egy nagyon jó barát, de mi nők tudjuk, ismerjük a praktikákat, miképpen hálozzuk be a férfit. Tudtam téged akar, az én valóra vált álmomat, de beléd szerettem. Nemet mondtam, az egész életem eddig arra tanított, hogyan ne veszítsem el a józan eszem. Szerelem, kontra észérvek esetén nekem sosem a szerelem nyert, lehetséges nagy hiba. Ígérgettél, egy olyan embernek, akinek kevesek a szavak. Sokan mondtak már nekem szépeket, te pedig későn érkeztél, és igazam lett.

Amikor nem jelentkeztél, vártalak, eltelt az első hónap nélküled, tudtam az aljas álszent női praktika nyert. Már az övé vagy.

Nemrégen a saját magam is láttam.

Összetörtél. Tomboltam,ahol senki nem lát. Nem tudtam parancsolni, azoknak az átkozott hormonoknak. Hol tudta volna felvenni a józanság a lelki fájdalommal a versenyt akkor? Nem volt nap, hogy ne sírtam volna, hogy ne fájt volna, a kegyetlensége, igen az ő kegyetlensége.

Aztán csend lett, minden erőmet összeszedve nyomtam be lelkem „DELETE” gombját, küszködtem, mert úgy éreztem, a csodát amit te adtál nekem, kitépem magamból. Dolgozni kezdtem, mindig azzal foglalkoztam, amit élvezek, hogy csak rátok ne gondoljak, hogy együtt vagytok és ő most nagyon boldog, hogy te vagy neki.

Lassan könnyebbek lettek a napok, és most már az éjjelek is. A tudatom tele van munkával, a következő nap feladataival, és nem veletek. Ebben a szerelmi háromszögben, csak én voltam egyenes, mégis csak én kaptam nagy sebeket. Lenyomtátok magatokat erőszakkal a torkomon, és én megettelek.

Felálltam, és egyenesre húzott gerincel, nézek szembe a jövővel. Nem vagytok többek számomra egy baleseti hegnél, ami néha viszket.

2020. július 18., szombat

Új Lilith

 A lány párás szeméből, a mérhetetlen bánat beszélt. Kosarában apró fehér fanyarú illatú Cickafarkakkal sétált be a mezőkről, hogy szabadon visszatérjen nemsokára, egy tucat vastag virágillatú papírlappal. Tapintásuk érdes volt, és amikor a lány fürge lúdtolla táncolni kezdett, tücsöktáncot zenéltek.
Szembe fordult velem, önálló éltre kelt medúza-vörös haja – Szeretlek – mondta, olyan tisztán, mit még nem hallottam soha. Mintha hatvan csataló dübörgött volna mellkasomban.

A férfi a teraszról nézte, a narancsosan izzó városi utcákat. Már a második szál cigarettát szívta el, pedig ritkán dohányzott. Felejtenie kellett, a szót, az édes lángokat szóró álmot. Elkergetni a szilaj ménest, és visszafeküdni, csokoládé-fekete szeretője mellé.

2020. április 12., vasárnap

Költészet napja 2020.

Nem vagyok épp sztárarc, de azért fogadjátok sok szeretettel, egy kis kezdő lökésnek, gondolathalmaznak.

2020. február 1., szombat

Jéglámpás



Zúzmara keveredett kettőnk közé.
Magával hozta a halotti csönd.
Mellyel megölted
az ébredő nyarat
s nem maradt
csak hideg közöny.

Táncra hívtál engem,
ki rég már botladozáshoz sem ért.
Félénk tipegést csaltál ki,
egy jóleső kalandért.
Repülni tanítottál
s közben fogtad a kezem.
Aztán hagytál zuhanni.
Mit számít mekkorát esem.

Persze nem fontos, cseppet sem.
Kitéptél, egy darabot belőlem.
Vissza jól tudom, úgy sem adod.
Ami volt, hó alá kotrod,
csak úgy, csibészes lábbal.
Tovább megyek, neked háttal.
Tőled vissza úgy sem kérem, sosem.

Elbújok a köd leple mögé,
fagyos fehér arccal.
Darabjaim veszem ujjaim közé,
s feltámasztom magam.
Befedem az átkozott heget,
keserű kátrányom égett.
Felveszem fekete köpenyem.
Csuklya alá rejtem
konok fejem.

Tovább megyek,
körbe vesznek a fehér fák.
Csillognak, a magas hegyek.
Soha többet hátra nem nézek.
Ha az eget felhő vonja be, fekete,
kezembe lámpást veszek.
Magam töröm a hideg utat,
így nem hozhat telet többet, senki se.






2020. január 1., szerda

Vihar előtt





Csend van, édes nyugalom.
 A nap, mintha küzdene
a fényes horizonton,
mint Afrika macskaistene.

Még az előbb, a béka
kuruttyolt,
csak most mind
a kútba beugrott.

A nyárban kitikkadt
a zöld rózsaág.
Lüktet a
forróság.

 Bús
halotti torra kél,
minden, ami él.
Csak jönne felhő,
borús.

Én a lépcsőn ülve
várom.
Talpam a forró
betonon,
égve vörös.
Közben,
csipkedő legyek
csapata köröz.

Fejem hátra döntve
figyelek keletre.
Elsőre édes
kékség jön felém,
s arany koronát
fon a feje fölé,
a tomboló nap.

Nem is sejteti,
hogy lesz, harmat.
Csak az ember
szemét kényezteti.

Üstökömbe belemarkol
a szél, forrón
vadul tombol.
S egy esőcsepp
az arcomon landol.

Keserűn sír a diófa
elszórja szirmait
a fáradt rózsa.
Már látom vinni akar
az átkozott vihara.