Filmglossza: Hullahó, akció

 

Nem volt szándékomban, pont egy Dwayne Johnson filmet hozni, de ez a film annyira jól esett.

Először is nem vette túl komolyan magát, viszont cserébe extra látványos volt. Mellék vágányra tette a ciki főgonoszokat. amit ilyenkor a téma kapcsán előrángatnak és helyette kaptunk, egy kicsit más megközelítést az északi sarkról. Egy majdnem tökös főellenséget, és egy nagyon tökös majd elválik karaktert. Mellé adott egy kis morális erkölcsi ráutalást, ami még koránt sem terheli az ember lelkét. A szereplők hozzák amit kell, Chris Evanst jó volt látni, végre nem egy hős vagy antihős szerepben, látványosan élvezte, és igazán elengedte magát. Dwayne Johnson is hozta a formáját, "szerethető hős” karakterével, és jól mutat a vásznon, ezt be kell vallani. Lucy Liu kisujjból kirázta az ügynöknőt. És nagyon rendben volt a három akciózó karakter között a kémia. Nekem meglepetés volt J.K. Simon Piros egyes karaktere, eleinte furcsa érzést keltett bennem, a muszkli Miki, de közben hozott egy nagy adag szerethetőséget, sebezhetőséget, és a végén, egy szóban nagyon odateszi magát az egész figura. A történet egyszerű volt követhető, és meg voltak benne a kötelező klisék, de azért nem lett belőle giccs parádé. És ami fő, jó pár év után, számomra már idegesítő, divat hype mentes volt.

Érdemes megnézni annak: aki szimplán csak ki akar kapcsolódni, és jókat nevetni, mosolyogni. Felüdülés olyan filmet látni, ami csak film akar lenni, nem túl nőni saját magán, nem bonyolítja túl a dolgokat. Jó kis munka lett ez a film, én elégedetten álltam fel.

D-B-Z az utolsó háború: 8. Fejezet:

 Változó erők

Ganasa szíve a torkában lüktetett. Sikítani szeretett volna, vagy csak zúzni, ami a kezei közé kerül, legyen az bármi. Nem tudta mit érez, csak azt, hogy a király jelenlétének érzése, egy pillanatra felvillant, majd tova lett, akár a viharos ég villámai. Megiramodott a szoba felé, és úgy érezte, gyorsabb, mint valaha, hallotta, ahogy jelenléte meghökkentést keltett, de nem volt ideje másokkal foglalkozni. Feltépte az ajtót, megkövülve állt meg, ahogy elméje felfogta, hogy az érzése, most sem hagyta cselben, Khambala királynak hűlt helye volt, a földön pedig a húga meditált, törökülésbe helyezkedve, kezeit maga előtt összekulcsolva. A helység levegőjét, alig lehetett köhögés nélkül belélegezni a terheltségtől.

– Jesire! – szólalt meg, mikor megérezte hangjában a remegést, nyelt egyet, nem akarta, hogy húgát megijessze, kettőjük közül, ő volt a harcos, de ahogyan a látta most az előtte ülőt, attól az egész testét elöntötte a libabőr. Az arca olyan volt, akár egy kőszobor, és valami teljesen más energia áradt belőle, mint amire Ganasa egész életük soráról visszaemlékezett. Ahelyett, hogy reagált volna nővére jelenlétére, majdnem egy méterrel felemelkedett a földről, miközben egy porcikája se mozdult.

– Jesire! – ismételte önmagát, mire a lebegő nő, ránézett, és a talpra állva a padlón landolt. – Hol van atyánk? – faggatta Ganasa.

– Ő már nincs közöttünk – válaszolt Jesire, még mindig érzéketlen arccal.

– Átadta neked az erejét? – Jesiré nemlegesen ingatta a fejét.

– Nem egészen – mondta határozottan.

– Akkor, hol van?! – Ganasa kezdett dühbe gurulni, ökölbe szorította kezeit. Sosem fordult meg a fejében, hogy kezet emeljen az előtt álló nőre, de úgy érezte, nem húga áll előtte. Az kedves érzékeny, örök teremtő mágus volt, de ez a nő, hideg volt akár a jég és fenyegető. Szótlanul nézett rá.

– Hol van?! – Ganasa szinte sikított a kétségbeeséstől, ami annyira tombolt benne, hogy remegett az elszántságtól, hogy neki rohanjon a nőnek, mert csak ütni és ütni akarta, de amikor megiramodott, arcát, a zöld ujjak között találta, és a nő, együttérzéssel nézett le rá. Ragyogó szemei bár szeretettel teliséget sugároztak Ganasa felé, nem könnyeztek.

– Atyánk a legjobb döntést hozta meg – mondta, és várta, hogy a harcos, az ujjai között lenyugodjon, nem is titkoltan alkalmazta a belőle áramló mágiát.

– Össze kell hívni a véneket a nagyteremben – engedte el az arcát, hogy gyengéden vállára tegye kezét. Egy emlékkép villant be agyába, egy gyermeki vállról, fekete hajtincsekről, de a gyermek arca, nem a nővéréé volt. Megadóan sóhajtott fel, ismeretlen szeretet járta át érzékeit.

– Gohan – mosolygott, maga elé.

Ki az a Gohan? – kérdezte Ganasa.

– Nem tudom – nézett rá, Jesire, követve őt az ajtó felé.

Sajnálom az ajtót – túrt bele merev fekete hajába Ganasa.

– Ugyan... – mosolygott Jesire, és Ganasa egy pillanatra, úgy érezte, minden olyan mint rég.

– Összehívom a tanácsot – mondta végül, miközben kezdett szét válni útjuk.

– Rendben, én ott várom őket – bólintott türelmesen Jesire, és megvárta, amíg nővére alakja tova tűnik a kőből készült folyóson. Alig halhatóan sóhajtott fel, sarkon fordult, meglebbent utána, halványzöld köpenye, a sötétségbe indult, lépteit fellobbanó fáklyák köszöntötték, megvilágítva, egyszerű lila ruháját, és gondterhelt arcát. Megállt egy nagy faragott ajtó előtt, aminek fát ábrázoló egész ajtót befedő faragványát megvilágította az időközben fényes világossággá serdülő fáklyafény, és egy finom határozott mozdulattal meglökve, kitárta azt. Belépett a nagy kör alakú terembe, ami a jelenlétére reagálva, felfuttatta láva indáit az őt övező tizenkét darab oszlopon, plafonján pedig tűzgolyóként izzott fel a nap bevilágítva a tere közepén álló kőasztalt, nagy háttámlájú székeivel. Csak a terem végében álló ajtó marad titokként rejtőzködve. Egyesen odament. Egy pillanatig megállt előtte, aztán a tenyerébe mélyesztette fogait, hogy kicsorduljon lilás vére. Vérző tenyerét az ajtó közepének illesztette, mire gömbök ragyogtak fel zöldes-lila fényekben, felizzott fehér csillagjainak fénye, amik beragyogták az ajtót beborító sárkány alakját, felvillanó szemével. Robajjal tárult fel a mögötte álló félíves fülke, a meditáló köpenyes szoborral, aki tálcán kínálta a kőgömböket. A lány, lassan a tálcához lépett, megérintette a kőgömböket. Arcán végigfutott egy könnycsepp, mégis elmosolyodott.

– Hát őket is magaddal vitted atyám – suttogta.

Molly elkerekedett szemmel nézte ahogy az ég elfeketedett, és a látóhatár szélén nagy lila villámok cikáztak. Annyira robajlott minden mintha a föld bömbölne kínjában. Az előtte álló nagy ijesztő zöld ember köpenyét veszett táncra késztette a feltámadt szél. A villámok közeledni igyekeztek egymáshoz, és egy nagy gömbbe sűrűsödtek, majd egy nagy alakká kezdtek formálódni. A lány jobbra-balra nézett rémületében, így összerezzent mikor meglátta maga mellett Karint és Mr. Popot. Ahogy feszült arcukra nézett, úgy érezte talán nincs biztonságban, Megdörzsölte a szemét, amikor a villámokból, a sötétségen át, meglátott egy gigantikus sárkány fejet, szarvakkal zöld és lila pikkellyel, majd kirajzolódott a hozzá tartozó test is. A mély hangján érthetetlen nyelven szólalt meg, miközben az előtte álló Piccolo testét, mintha transzba rántotta volna. Ahogy beszéltek zagyvaságnak hatott a lány fülének, mégis a mellette állók viselkedése miatt aggódott. Mind a hárman ugrásra készen álltak, mint a csapdát szimatoló vad. A zavaros beszéd egy hirtelen abba maradt, és lány fülét, fémes zaj csapta meg, a következő másodpercben, már jóval húsz méterrel arrébb találta magát, a „macska” háta mögött. A testével védte őt, rövidesen az okát is meglátta. A kyborg testrészei a földön hevertek, szétnyílt virágszirmokként eltorzulva. A kávéscsésze kövein egy fiatal férfi térdelt, világos lila hosszú haja az arcába omlott, a gerincéről vér csöpögött a szétszaggatott fehér ingre, a nadrág felhasadt feszülő izmoktól a lábain. A ruha amit az öregember viselt, szinte lemállott a testről. Feltápászkodott, egy hanyag fejmozdulattal arrébb libbentette kék szeméből lágy hajtincseit és egyenesen Mollyra nézett. A lány a szájához kapta kisujját, és úgy érezte egészen a hajszálai végéig lángra gyúlt az egész arca.

– Maradjon ott Molly, egyelőre! – utasította.

– Ismerjük egymást? – dadogta zavarában a lány. Nem kapott választ. Az ismeretlen férfi megfordult, és közvetlen közelről figyelte, az újra induló beszélgetést, a sárkány és a még mindig transzban lévő zöld ember között. A villámok újra cikázni kezdtek, és vészjóslóan torkoltak egymásba, egyre jobban sűrűsödni kezdtek, egyértelműen két gömbbe oszolva. Lassan kialakult két testforma, de a villámok miatt keletkezett besűrűsödött fény miatt, a lány csak azt tudta kivenni, hogy egy magasabb a másik kisebb. Amikor a fény elviselhetővé vált, a két alak egy fiatal fekete hajú férfi, és egy másik sokkal finomabb arcvonású és kisebb zöld ember állt a köveken.

– Ó mindenható nagyuram! – hallotta meg a fekete bőrű szolgáló örömtől és sírástól elcsukló hangját.

– Mr. Popo, Karin sama! – válaszolt alig hallhatóan, a kisebb zöld ember, finoman Mollyékra mosolygott, magas fehér tunikát viselt, szelíden leomló, magas habos nyakú királykék köpennyel.

Óh Piccolo San! – meresztette a már lassan földről felemelkedő, jóval nagyobb másik zöld emberre a csodálkozástól kitágult szemeit.

– Ifjú Sátán! – kiáltott a lebegő alak felé, a fekete hajú férfi, sötét szempilláiról, egy könnycsepp szaladt le, hogy az állán át a földre pottyanjon. Ökölbe szorította vastag ökleit.

- Nahát! – szaladt ki száján a lánynak, mikor észrevette, hogy fekete hajú férfi öltözéke, megszólalásig azonos, a véleménye szerint eléggé goromba, transzban lebegő zöld emberével. Az egyetlen különbség a mellkasán viselt jelvény volt. A sárkány felmorajlott, a lilás villámok körülölelték, ezzel egy időben Sátán teste is felemelkedett, egészen magasra.

- Ifjú Sátán! – kiáltott újra a fekete hajú férfi, de a zöld ember teste meg se moccant. A villámok őt is teljesen körbefogták, teste Krisztus pózban lebegett. Turbános fejét békésen vállára billentette, miközben beleveszett egy lila fényrobbanásba, amikben megjelentek a gömbök körülötte, egy pillanat alatt nyelte el őket a teste, miközben ő meg sem rezzent. Az ég olyan gyorsan kitisztult, amilyen gyorsan pár perce elöntötte a sötétség, Sátán teste a kövekre zuhant, Mollyn kívül, aki sokkban állt mint egy kőszobor, mindenki hozzá rohant.

– Ifjú Sátán!? – mondta halkan a fekete hajú férfi, miközben gyengéden felfordította a tehetetlen testet. Egymásra néztek a kisebb zöld emberrel.

– Létezik Dende, hogy békésen alszik? – kérdezte a fekete hajú, miközben gyengéden megfogta a fekvő vállát.

Elméletileg nem, de az sem lehetne, hogy te és én, most itt vagyunk.

– Ifjú Sátán! – rázta meg finoman Piccolo vállát a tömés alatt, mire az felnyitotta nagy mélyen ülő szemeit. Amikor meglátta a fiatal férfi fekete szemeit agresszív egyenes fekete haját, és enyhén aggódó arcát, régen érzett ösztön áradt szét testében. Ráfogott, az öt rázogató erős alkarra, és végre elhitte, hogy van értelme kimondani, több száz elfelejtett év után, a számára legfontosabb nevet:

„Gohan!”

D-B-Z az utolsó háború: 7. Fejezet: Különös változások

 

Különös változások

Vágni lehetett a feszültséget az égi palotában. Sátán tudta bármennyire is érzi a késztetést a rohanásra, lassabban kell cselekednie. Végig mérte az előtte robot testben álló vénséget, mellbe ütötte a tudat, hogy a KI töredék amit érez, Thrunksé, de az ő emlékeiben egy ereje teljében lévő férfi élt, ellentétben az őt kikerekedett szemmel bámuló, ősöregtől. Karin és Popo annyira elevenek voltak, ahogyan a emlékezett , de az istenségektől el is várja az ember az efféle kortalanságot.

– Hol van Dende? – ismételte újra. Remélte, hogy megtöri a kellemetlen helyzetet, mert minden szempár rátapadt, a rá meredő tátott szájakra meg nem is mert gondolni. Lilás pír futotta el az arcát, és feszülten ökölbe szorította ökleit, mire megszólalt Karin.

– Dende már ötszáz éve nem él, akkor halt meg, mint te magad Sátán uram.

– Mi? Ötszáz év?

– Sajnálom. – hajtotta le a fejét Thrunks

.– Ötszáz éve halott vagyok – nézett a kezeire Sátán. Már az is meglepte, hogy a földre tért vissza, de az idő végtelen tengere, ami közte és a múlt között állt, töprengésre kényszerítette.

– Goku? Gohan?

– Már csak én vagyok életben –mondta Thrunks

– Goku egybe olvadt Shenlonggal és a Sárkánygömbökkel – folytatta Karin.

– Gohan hosszú életet élt. – mondta halkan Thrunks, és figyelte ahogy Sátán szemei bepárásodnak, még mindig fontos volt neki Gohan, és nem akarta a pillanatot Gohan múltjával megzavarni.

– „Gohan” – suttogta, talán csak magának, Sátán – Mégis mennyien vagyunk? – kérdezte

– Csak én és Molly vagyunk, és a Capsule Corp fejlesztései. – A namek a lányra nézett, aki összerezzent a tekintetétől. Nem igazán értette, hogy ugyan miben lehetne hasznukra ez furcsa, de kellemes kinézetű kislány mert nevetséges erőt érzett belőle áradni.

– Ne becsülj alá minket! Ötszáz év alatt a tudomány és technológia nem látott mértékben fejlődött. – Az öregúr összevont szemöldökkel nézte a zöld férfit, válaszként

. – Thrunks, de egy halál szélén álló öregember vagy – csóválta meg az a fejét. – A Khala megmentésére erő kell, nem egy vénember és egy kislány. Hogy lehet, hogy nincs egy harc-képzett lény, földön?!

– Khala? –. kérdezte Karin.

– Khala, egy bolygó, ahol segítenem kell. Oda kell jutnom, de hogyan? – Karin az állát dörzsölgette, majd megszólalt.

– Popo, kérlek hozd ide azt a papírt!

Arra gondol, hogy talán ugyanarról a bolygóról van szó? – kérdezte Molly minden bátorságát összeszedve. – Mire Karin csak egy árulkodó mosollyal válaszolt, eközben lóhalálában megjelent szolga.

– Add oda . Ífjú Sátánnak! – Popo engedelmeskedett bár a cetli, ficánkolva cserélt gazdát, jelezvén, a szolga félelmét.

– Kérlek próbáld meg elolvasni!

– Nem vagyok Dende !– emelte fel makacsul a fejét sátán, mert tudta, ő sem tud mit kezdeni a papírdarabbal majd hirtelen rángatózni kezdtek fekete szempillái, és tekintetét lila köd borította el. A hangja elmélyült, és olvasni kezdett: – „Ez itt egy segélykérés, a bolygónkat Khalét inváziós sereg szállta meg. Az uralkodónkat elfogták, a védelmeink már nem bírják! Kérem segítsenek!” – Sátán hangja suttogássá és szinte lággyá szelídült –. „Jesire a Khalák régens uralkodója. – Elhallgatott teste megrázkódott, a tekintete kitisztult, arra eszmélt, hogy az előtte álló alakok jelentőségteljesen néznek egymásra.

– Őőőő Molly kedves prezentáld nekik a Unicom 1 -ről készült felvételt – szólalt meg végül Thrunks, és miközben a lány a géphez ért, suttogva kérdezte meg: – Jól vagy Sátán? Válaszként csak egy olyan visszanézést kapott, amivel egyértelműen tudtára adták, ha ezt még egyszer meg meri kérdezni, nagyon elverik. Egy biztos a nameki büszkesége, ötszáz év alatt semmit sem változott. Aztán a namekin borzongás futott át, mikor meglátta a hirtelen megjelent holografikus kivetítéseket, A prezentáció végére azonban csak fokozódott elégedetlensége, és tehetetlen dühe.

– Esélytelen, teljesen esélytelen, de akkor is odamegyek, ha kell egyedül – verte öklét mérgében a kávéscsésze tetejére, mire az egy nagy reccsenéssel keresztül hasadt.

– A számításaim alapján fél nap alatt a meghajtók teljes erejének a felhasználásával, a Khalin lehetünk. – próbálta enyhíteni a feszültséget a lány.

– Veled megyek, nem érdekel mit gondolsz. – jelentette ki Thrunks.

– Khm Sátán uram, Karim uram! – hebegett Mr. Popo, – a Sárkány gömbök talán segíthetnek.

– Beszélsz itt zöldséget Popo! – kiabálta le Karin – A kamival együtt a gömbök halottá váltak.

– De..de, mikor Piccolo úr ….megjelent,- nyögte ki végül Popo, a gömbök, azt hiszem újra élnek.

Mi? – kérdezté Karin, „Ha újra élnek a gömbök, akkor Sátán? Bár nem lehetséges! Gömböket csak istenek, és kamik tudnak életre hívni, de Ífjú Sátán harcos, és hiába van benne Kami! Az nem lehetséges.” – Azonnal hozd ki őket! – mondta végül, mire kisvártatva Mr. Popo meg is jelent, a réges-régen látott kocsival. A kocsin öklömnyi gömbök sorakoztak, a színük lilán ragyogott, rajtuk fehér csillagokkal. Nem volt kétség, nem a régi jó ismert gömbök voltak. Molly közömbösen figyelte az eseményeket, ahogy a három férfi meglepetten figyeli a kocsit, amin leginkább hógömbökre emlékeztető golyók voltak.

– Megkérhetnénk Shenlongot, hogy hozza vissza Gokuékat – mondta végül Mr. Popo

– Hm. Nem hinném, hogy ez Shenlong – morogta Sátán – a legutóbbi kívánság, amihez közöm volt, elpusztította a földet. Nem!  – fonta karjait össze makacsul a mellkasa előtt.

.– Uram, ha nemmel dönt, akkor is, belepusztulhat a föld, sőt egy másik bolygó biztosan. – Nézett – vele szembe olyan makacssággal Karin, hogy ujjai megfeketedtek, ahogy ökölbe szorította kezét.

– Nem okolhatod magad a múlt bűneiért, azért mert a lényednek egy részének szerepe volt benne! – csatlakozott Karin véleményéhez Thrunks. – Sátán, a másik döntés az öngyilkosság. Hiába érzem az erőd, olyan mint még sosem volt, ha egy bolygók közi invázióval állunk szemben. Talán elég leszel hozzá, talán nem. Nem bízhatod bolygók sorsát kétséges kimenetelű beavatkozásra. – Sátán morgott válaszként, a saját ajkába mélyesztette fogait. Az öregember számtalan alkalomra emlékezett a közös harcaik idejéből, amikor a namek így viselkedett. Így reagálta le a rá nehezedő nyomást. Aztán előre lépett, ezalatt Thrunks a lány mellett termet, és megszólalt: – Nem kell megijedni, a szent sárkány megidézése csak félelmetes látvány. Sátán magasba emelte karjait és határozottan elkiáltotta magát.

– Gyere elő szent sárkány és teljesítsd a kívánságomat! 

D-B-Z az utolsó háború: 6. Fejezet

 

Ne sikíts!

Molly kíváncsian nézte a vastag antennát, ahogy kitartással csak nyújtózkodott az ég felé, és fél úton egy pillanatra megállt a szíve, amikor meglátta kapszula szerű üres lakhelyet. Szívesen elábrándozott volna róla, ha a mellette ülő öreg, nem diktál olyan őrült tempót az űrhajónak tovább, a felhőbe nyújtózkodó antennát követve. A fél gondolatnál se tartott a lány, megrázta fejét, hogy biztos -e, hogy egy mintás levesestálat lát, a mindennek végét a felhők fölött állni. Nyelt néhányat amikor rájött, hogy eme furcsaság az úti céljuk, mert ahogy közeledtek, egyre inkább növekedett, egészen addig, amíg jó néhány háztömbnyire nem duzzadt. Aztán amikor túlhaladtak a szélén, egy díszköves parkon landoltak melynek szélét tuják ölelték, mindkét oldalán, egészen egy szép oszlopos palotáig, az oda vezető utat pedig pálmák vették körbe katonásan.

– Hát, a mennyországot sok mindennek elgondoltam, de kávéscsészén lévő palotának nem igazán – nézett fel a kiborggal álló öregemberre, a lány.

– Ez nem a menny, oda csak halottak kerülnek – válaszolta Thrunks.

– Nahát Thrunks, és egy kishölgy – indult el feléjük Korin és Mr. Popo. A lány minden erejét összeszedte, hogy ne kezdje el rázni a fejét, és próbálta megemészteni, hogy egy akkora két lábon járó fehér macska beszél hozzájuk, mint ő maga. A másik festett arcú alacsony fekete ember kevésbé lepte meg. Sejtése szerint valami nagyon elvont afrikai csoportból kerülhetett ide.

– Korun sama! Mr. Popo! Ő itt Molly, a legokosabb lány, akit ismerek.

– Hello! – engedett el Molly, egy zavart köszönést, Sosem gondolkozott azon, hogy az öregúr minek gondolja.

– Ő itt Korin Sama, a föld kamija, vagyis ő az, akit ti Istennek neveztek. Ő Pedig Mr.Popo, aki talán már ezer év óta is szolgálja a föld Isteneit. A fekete ember mosolygott, így a lány is visszamosolygott rá, féléken hátrahúzva a kezeit.

Néhány perc elteltével kellemes teázgatás közben, a palota ebédlőjében, Korin az állát vakargatva figyelte az idegen írásjelekkel teli papírlapot.

– Talán tényleg igazad van, namek nyelv lehet – nyújtotta a papírt Mr. Popo felé.

– Ha az előző Kami élne – ő talán meg tudná mondani.

– Ez tényleg az – helyeselt Mr. Popo – de sajnos, nem tudom mit jelentenek.

– Arra gondoltunk, hogy egyféle segélykérés lehet, az egyik védőbolygót, megtámadták, az üzenet onnan jött.

– Nem lehet, hogy az Új namekről küldték? – kérdezte Korin.

– Nem, Az Új namek, környéke szerencsére tiszta, de ha az egy hódító faj....

– Akkor veszélyben a föld is. Sajnálom, hogy nem vagyok Dende, rá lenne most szükség.

– Ugyan, nem tehetsz róla Korin! – dörzsölte meg a halántékát Thrunks. – Dende halála után, Gohan és én, mindent megtettünk, hogy a föld a lehető legnagyobb biztonságban legyen.

– Mr. Popo, kérlek hozz még egy kis süteményt! – adta ki az utasítást Korin, és mikor a szolga, eltűnt az palota ajtaja mögött – odasúgta Thrunksnak.

– Ha ez egy invázió, a sárkánygömbök, és a harcosok nélkül nagy eséllyel végünk. Nem akarom, hogy aggódjon – intett szemével a szolga után, akkor napokig hallgathatom a jajgatását.

– Hacsak kétszáz évvel korábban történik mindez – csóválta a fejét Thrunks.

– És mi van a fegyver arzenállal? Ha egy részét, valahogy át tudnánk szállítani... – kérdezte a lány.

– Nem tudjuk mivel állunk szembe pontosan, az a baj kedvesem. A fegyvereknek meg vannak a határai – nyöszörgött Korin,

– De nem árt ha viszek magammal néhányat, más esélyem, úgy sincs – töprengett félhangosan Thrunks.

– Viszünk!

– Nem, Molly ez veszélyes!

– Na nem gondolja, hogy hagyom egyedül menni! Ha már idehozott! Vegye tudomásul, hogy megyek! – állt mérgében a lány az asztaltól, és szinte sikította a szavakat.

– Nyugalom! Nyugalom! – kapta maga elé mancsait Korin, elvörösödve figyelve, ahogy az öregember pár szál éppen maradt haját, szinte kiordítják a helyéről.

– Megyek kifújom magamból az idegbajt egy kicsit, de nem merészeljen elmenni nélkülem! – rakta Molly a mutató ujját, egészen a férfi orra elé. Kiviharzott a palota elé, jó néhány pillanatnyi csendet hagyva maga után.

– Indulatos egy kislány meg kell hagyni! – forgatta a szemét Korin – Nagyon is emlékeztet édesanyádra.

Thrunks egy pillanatra úgy érezte, mintha mellkason vágták volna, de csak nyelt egy nagyot. Az élete vége felé járt, és jövőbeni énjének sikerült olyan jól megkavarni az életét, hogy magányos farkasként tengődött. Valóban fontos volt neki a lány, a kíváncsian csillogó szemével, és félhosszú hajával, de nem merte soha a nőt nézni benne.

 Aztán megérezte a bizsergést, a levegő besürősödését , minden szőrszál felállt a testén. A szíve minden egyes dobbanása a halántékában lüktetett: Ez KI, és micsoda KI! És ez ismerős karcossága, ezt ismerem! Ez Lehetetlen! – hasított a tudatába a felismerés. A következő pillanatban, Mr. Popo szinte rájuk szakította az ajtót.

– Jaj Uram! Jaj Istenek a sárkánygömbök... – Korin, és Thrunks azonnal a palota elé sietett, miközben, meghallották, Molly hangját.

– Azonnal álljon meg! Ne közelítsen, hallja!

Alig egy perccel előbb a lány éppen nagy levegővételekkel, próbálta leküldeni a torkában felkapaszkodó feszültséget, amikor az alak megjelent a kávéscsésze szélén. Sokkal magasabb volt egy embernél, a bőre zöld volt, fején fehér turbán, a vállain, hatalmas tömésű köpeny, ami mégis olyan könnyen lebegett a szélben, testén lila ruha. A karjait rózsaszín szelvények borították. A lányt mintha hátba vágta volna rémület, sikítani akart, de csak a mandzsettáját nyomta meg, és azonnal az idegenre fogta a fegyverét, mikor az határozottan elindult felé! Fogalma se volt, hogyan ejtette ki a szavakat. Az alak egészen közvetlen elé állt, és mikor látta, hogy az ujja ravaszon van, csak ennyit mondott,

– Na rajta!

– Molly... – hallotta meg az öregember kiáltását a háta mögül, miközben elsütötte a fegyvert,

– ….ne! – érkezett meg, a kiáltás második fele, de addigra már füst borította el a nő fölé magasodó alakot. A lány arra gondolt, hogy megölte ezt a valamit.

– Ó Nagyuram! Ifjú sátán! – kiáltott Korin, és Mr. Popo, szinte egyszerre az ajtóból.

– Ő barát Molly – mondta végül Thrunks. A lány kétségbeesett, valóban megölt egy barátot?

– Sajnálom Mr. Thrunks! Én nem tudtam, én nem gondoltam!

A parkot rekedtes nevetés rázta meg. A füst elkezdett oszlani, a mögötte felsejlő alak jóízűen kacagott, és épp lesöpörte a találat helyét, ami csak a ruháján hagyott nyomon.

– Ez csiklandoz – mondta végül, gúnyos vigyorral az arcán.

– Ifjú sátán! – mosolygott az öreg, Molly megesküdött volna, hogy gyermeki rajongással telik meg a szeme. Az alak ránézett, tágra nyitotta szemeit, az arca szigorú lett, majd Korinra és Mr. Popora nézett.

– Nincs erre idő. Hol van Dende?

D-B-Z az utolsó háború: 5. Fejezet

 

Tetemre hívás

- Kami!

Álmot látott. Apró zöld kezeket ismeretlen virágok között, gyermeki nevető arcot. Futkosó lépteket egy ismeretlen mezőn barátságos rovarokkal. Apró volt ő is, szinte szökellt vele, tudta, hogy társak, bátran nyújtotta kezét. 

- Khambala .. – mormolta Sátán, szája szélén kicsordult a nyál. Talpra pattant, hatalmas Kít érzett maga mellett. Porcikái megfeszültek, támadásra, vagy akár kitörésre készült. De ez más volt, ez nem akart ártani, az ereje ellenére sem.

- Kami! – Hallotta meg az árulkodó nevet, háta megfeszült, és csak a fejét fordította hátra, hogy pillantást vessen a régi nevet emlegetőre.

- Nem vagyok Kami! – recsegte vissza.

- Nem?! – Jóval több vagy annál – Sátán megfordult, akaratlanul, mert Kami szinte tolta az idegen felé. Végig mérte, egy köpenyes harcos alak állt előtte, aki vállára ejtette csuklyáját, hogy láthatóvá váljon zöld bőre, amit felcserzett az idő, szúrós, de kegyes egyszemes tekintette, árulkodó fülei, a csápjai, és hegyes fogazata elárulta, hogy tagadhatatlanul egy nameksein állt vele szemben. Idősödő bőre acélos izmokat takart.

-Haldokolsz – fonta keresztbe maga előtt kezeit sátán, miközben zavarát próbálta leplezni. Kami érzelmei fojtogatták, és alig tudta lefékezni magában a feltörekvő indulatokat, szinte a gyomrában csomósodott az érzés, hogy Khambalával áll szemben

-Te viszont jobb formában vagy mint egykoron – Sátán szó nélkül hagyta a csípős megjegyzést, csak kiszáradt ajkait nyalta meg nyelvével. Emlékképek százai játszódtak előtte.

-Emlékszem rád – mondta végül – Mit akarsz tőlem?

-Egyesülni veled.

-Mi? – sátán szemei a döbbenettől felizzottak.

-Menj el innen! – mondta kis idő elteltével, hátat fordított vendégének, köpenye lágyan suhant erős tagjai után.

-A népem, a bolygóm elpusztul, ha elmegyek, és ez pokoli Leader, nem fog megállni, a te világod lesz a következő.

-Miért érdekelne, hiszen halott vagyok? – Khambala szeme ravaszul csillant fel.

-Akkor az erő sem érdekel, ami velem jár? – Sátán szótlan maradt csak lehunyta fekete szempillákkal takart szemeit.

-És mi lesz, ha én semmisülök meg, elveszed mindenem?

-Nézz rám, se veled se nélküled, én ezt nem élem túl! – tárta szét köpenyét Khambala, felfedve sérüléseit. Sátán egy bólintással méltatta őszinteségét.

-Neked, adom minden tudásom, és hatalmam. Cserébe csak annyit kérek mentsd meg és gondoskodj a Khaláról. A leghatalmasabb harcossá válhatsz az univerzumban, Ifjú Sátán. Ugye ez a neved?

-Ez! – suttogta Sátán, miközben a gondolatai őrült sebességgel váltották egymást.

-Nincs sok időm – sóhajtott Khambala.

-Érzem. Legyen! – lépett oda Sátán Khambalához, alig tudott a lábán megállni olyan erő sodorta magával, még Kaminál, sem érzett ilyen energiát, úgy érezte minden sejtje atomjaira hullik. Aztán sötét lett, hallotta, ahogy valaki az apjának szólítja. Kinyitotta szemeit, de csak a sötétséget látta szeme előtt, pihegett a testében áramló vihartól.

-És most? – kérdezte, önmagától.

Most feltámadunk – válaszolta Khambala, valahonnan a zsigereiből.

D-B-Z az utolsó háború 4. Fejezet

 Elfeledett világ

A páncélba öltözött idegen a ködöt fürkészte, az arcán lévő prizmán adatok cikáztak, ő maga fogcsikorgatva vette tudomásul őket. Át akarta ugrani a ködöt és az űrt, hogy mindenkivel végezzen, de a lelke mélyén tudta, egyedül csak álmokat kerget. A sereg, csak sereg volt az ellenségek pedig egy – két shian rakétán kívül nem nagyon zavartatták magukat. Néhány harcossal talán képes lenne végezni, de ahogy a fekete harcos, szinte darabokra szedte a királyt. A királyt, akit halhatatlannak hitt. A királyt aki rátalált, aki felnevelte, akit szinte tolvajként kellett ellopniuk, hogy életben maradjon. A királyt, akit a legnagyobb harcosnak hitt, akit valaha látott. Életében először félt attól, hogy a barlangok mélyének egyikében, megtörténik a megváltozhatatlan. Vett egy nagy levegőt, elrugaszkodott földtől, és a feje fölött elterülő ködbe vetette magát. Röviddel később, végig vágtatott a barlangon, próbált nem beszélni, az ott jelenlévő túlélőkhöz. Ő mégis csak egy harcos volt, de tagadhatatlanul, aggódó szemek sokasága követte mozdulatait, pedig igyekezett a lehető leggyorsabban a hercegnő nyomára bukkanni. Nem volt nehéz, a jellegzetes virágillat egyenesen mutatta merre felé menjen.

-Szinte minden khale aggódik – szólalt meg végül, egy a kisebb helységbe lépve, amit ugyanúgy apró fénylámpások világították, meg mint a többit, középen egy sebtében összetákolt ágyon, egy méretes smaragd színű test hevert. Szaggatottan lélegzett. Bárki naivan azt hitte volna, hogy alszik, de ez a test sosem tűnt még ennyire fáradtnak, és öregnek.

-Beszéltem hozzájuk, de volt aki látta, a királyukat elbukni. – lépett oda, az ágyhoz, magasan karcsúan, egy nő. Finom ujjaival, megsimította, az izmos öreg test kezét. Csuklyája, a vállaira omlott. Felfedve zöld arcát keretező vastag fekete hajfonatait. Szeme szomorúan ragyogott.

-Életben marad?

-Mindent megteszek, de soha nem volt még ilyen.

-Helyre tudod hozni – csapta le a harcos sisakját, az ágy szélére, feltárult csinos arca, szúrós fekete, de nagy kerek szemeivel. A szemöldökét ráncolta, mint oly sokszor az évek alatt.

-Nem tudom, Ganasa – válaszolt a zöld arcú, elnyomta feltörekedő kétségbeesést, csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán.

-Számtalan csatában, vett részt, te pedig mindig rendbe hoztad.

- Ez most más.

- Jesiere! – szólalt meg lassan az ágyon heverő test, mire a smaragd bőrű nő, ösztönösen megfogta, az övéhez képest óriási kézfejet.

- Atyám!

-Kérlek, hagyj magamra Ganasaval, csak egy kis időre – a nő lehajtotta fejét, és engedelmesen elhagyta a szobát. Suttogott valamit, mire a köd egy apró szelete, ami bolygó fölött lebegett követte őt. Nem akart hallgatózni, úgy érezte elvesztek, bár arcára, közömbös előkelőséget varázsolva, mosolyogva, és megértően ment oda, a khalik egy csoportjához.

…....................................................................................................................................................................

- Királyom? – lépett közelebb Ganasa az ágyhoz, nem térdelt le, ahogy máskor sem. A ráncos sérült arc, mosolygott büszkeségén.

- Eljött a végem, Ganasa.

- Nem – válaszolt határozottan a nő – Most nem adhatja fel! – kezét ökölbe szorította, hogy a vér is kicsordult belőle. 

- Nincs időnk vitatkozni – próbált meg az elgyötört király felülni, a nő azonnal segített neki, A nő világa odabenn összetört, sosem fogadott el a király senkitől sem segítséget, de most képtelen volt felülni egyedül. Nézte őt és engedelmesen hallgatott.

- Jesiere rendbe hozza önt! – mondta végül. 

- Nem! Jesierenek a khalik védelmével kell törődnie, nem velem. 

- De!

- Megpróbálta, Ganasa, de nem tud rajtam segíteni. Az a lény túlzottan összetört, túl nagy hatalma! – csattogtak a király fogai a tehetetlenségtől. Fél, éppen maradt szemében könnyek gyűltek. Miattam jött ide. 

- Mi? 

- Az erőmet akarja. 

- Azt csak úgy kaphatja meg, ha önként odaadja, vagy ….. 

- A megölésem az egyszerűbb módja. 

- És így nincs kockázat. 

- Jesiere lenne erre a legjobb választás, de ő.

-Ő csak egy félvér boszorkány – fejezte be a király a választ.

 - Felemésztené az erőm és a bolygó elpusztulna. Talán találtam valakit, 

- Uram?

- Még kell egy kis idő. Szólj a húgodnak, szükségem lesz a tudására.

A fekete ködön túl, amit khalik védelmére telepedett a bolygó kisebb részére, a városok romjain űrhajók pihentek. A füstből kibújó napsütésben, egy éjsötét magas lény, tagolt páncéljában, magára tekert szelvényezett farkával, némán fürkészte a sötétséget. Kít keresett, először Khambalaét, de ahogy teltek az órák már bármilyen Kínek örült volna. De köd elnyelt mindent, Khambalát is. Akarta az erejét, tudta ha megszerzi, a környező öt bolygót és akár a hetes univerzumot is uralhatja. Ökölbe szorította ujjait a fogát csikorgatta. Alá becsülte az ellenfelét, Hetek óta harcoltak, mire felül kerekedett, de így sem tudta megtörni Khambalát, aki inkább a halált választotta mintsem a szövetségét.

-Átkozott jószívű marha! Morogta – miközben a talajra érkezett, az emberei nyüzsgésébe. Sárga kerek szemeit résnyire húzta, mikor meglátta, az őrök egy részének kis csoportját. Határozott léptekkel ment hozzájuk.

-Nos?

-Leader Nagy úr! Semmi nyoma. Ha tudtuk volna, hogy nincs leláncolva. 

-Ahha ha ha ha – pördült meg Leader, farkával arcon ütve az egyik, őrt, a másik nem volt ilyen szerencsés kitekerte a nyakát. Széttárta ujjait, vörös energia nyalábot kilőve, a maradék háromra. Nemtörődömséggel fordított hátat a kráternek, ami a támadása után maradt, hamvakkal az alján.

 -Valami átkozott boszorkányság – gondolta. 

-Úgy sem bujkálhatsz örökké! – ordította – Tudom, hogy hallasz! – Apránként fogom összetiporni a szép kis világodat.

D-B-Z az utolsó háború( 3. fejezet)

 

Látomás

Sátán hidegen metsző levegőre riadt fel, bár azt sem tudta, hogyan lélegzett. Felnyögött, ahogy sajgott a tüdeje, mentségként keresve, a sziklás földet tapogatta, amely, sötét barlangja mélyén feküdt. Felsóhajtott. – Itt van ez, csupán álmodtam – gondolta – ez még változatlanul a forrongó pokol – de nem értette, még mindig vette a levegőt, még akkor is, ha minden egyes lélegzettől szúrt a mellkasa, mintha ha egy éles pengét forgattak volna benne. Kinyitotta óriási ezüstös szemeit – Hol vagyok? – kérdezte magától – ez nem a pokol – morogta végül. Feltérdelt, úgy érezte ezer súly húzza vissza, igazság szerint fulladt, nekitámaszkodott a mellette lévő márvány oszlopnak. Hallotta, ahogy a földre csordul a saját vére – A francba! – hörögte, majd a támaszkodó kezén akadt meg a tekintete.

– Ez öreg – hökkent meg, és koncentrálni kezdett, hogy újra regenerálja a karját, vagy talán magát is.

 – Ó nem Kami Sama lettem! – rázta a fejét, az a vén róka, hát végül is ő győzött! – nyöszörögte, de csak mérhetetlen kínt és fáradtságot érzett, miközben köhögte felfelé a vért, ami torkából kéredzkedett kifelé. Hátrahajtotta fejét, érezte, hogy valami megcsörrent, nehezen és súlyosan a vállain. Felnézett az égre, ami tele volt ezernyi csillaggal, és olyan furán világos volt, de tagadhatatlanul gyönyörű. Mégis végtelen gyűlöletet, érzett a csoda felől, erőt ezer, vagy talán megszámlálhatatlan, életerőt, és több tucatnyi kiemelkedő erőt, és a végtelent is, ami megsebezte.

– Add, nekem át, az erőd, Khambala, és akkor megkímélem a családod, és a birodalmad! – érezte, ahogy felemelik. Lába, az ismeretlen testének csapódik. Egyetlen, épp szemével, nézte az őt emelő vöröses, hólyagos bőrét. Érezte, ahogy lassan a fájdalom, ernyedtségnek adja át a kezét.

– Nem!! – morogta, mélyebb, elfúló hangon, mint amilyen a sajátja volt egykor.

– Látomás – sejtette, mert az ő teste nem mozdult, egy ideje már figyelte magát. 

–  Ó hát, így döntöttél, így az enyém lesz minden, elveszem tőled. Azt hiszed nem hallottam hírét, azért jöttem, és nem fogod megakadályozni! – Fájdalom, mérhetetlen fájdalom. Sátán, magzatpózba kuporodott, nagyokat lélegzett, miközben, minden erejével a palástjába burkolózott. Úgy érezte darabokra szakad, miközben próbálta józanul felmérni helyzetét. Sebezhető, gondolta. Elrejtőzött amennyire lehetséges volt, és tudta tartanak tőle, és csak reménykedett, hogy nem talál rá egyetlen ellenfele sem, amíg ez a borzalmas állapot tart. Csak remélte, hogy nem tart örökké. Aztán sötétség, fájdalom mentes, forró sötétség. Majd finom illat, talán jázmin. Az illat úgy kúszott, bele feketeségbe, hogy felnyitotta azt. Kezeit, finom simogatás érintette meg, és ő a démon megremegett, századok teltek el úgy, hogy nem érintették, már, így ennyire emberien. Nem haraggal, nem kihívással. Kicsordult, a nyál vékony szája szélén. 

– Atyám! – ütötte meg fülét, csendesen, kezét finom bőr érintette, szeme sötét smaragd bőrt, finom női arcot látott, ragyogó szemekkel, fekete hajfonattal. Sosem látott még ehhez foghatót. Megnyalta szája szélét, és bármennyire is fájt mindene, nem akarta, hogy véget érjen a pillanat. Azonban az kegyetlenül, elillant, mintha csak a pokol metsző szele, hordta volna el. Újra sötét hegyek és sziklák. Ifjú Sátán felült. Törökülésbe helyezkedett, és tudta senki nem látja, hogy sziklát használja támasztéknak. Nekidöntötte fejét is kis idő múlva, és egy új idegen névvel játszott a nyelve hegyén.

– Khambala, Khambala – ismételgette újra és újra.