Húsz évvel ezelőtt, még ellenőrizte édesanyám, a kokárdámat, kivasalta a hófehér blúzt, és előkészítette a fekete szoknyával együtt. A szobámban, még vagy negyvenszer elmondtam magamnak valamelyik forradalmi Petőfi verset. Büszke voltam március idusára, a tavaszra, és dühös voltam, mert lányként nem szavalhattam, hihetetlen lázzal a Nemzeti Dalt. Mert nem lehettem Petőfi, hiába ült anyám az első sorban tüzes zöld tekintetével. Aztán 2001- ben, mégis én lettem a forradalmi költő Mezőkövesd főterén, a tömeg előtt. Életem egyik legszebb és legbüszkébb pillanata volt, még akkor is, ha anyám zöld tűzzel tekintete, már nem kísért utamon. Mert micsoda csoda Petőfinek lenni. Petőfinek!
