Csupán annyira nem indult szokásos
napnak a mai, hogy átmentem barátnőmékhez. Hozzá, és a két
apró lányához. Mindig kevés időre tervezek maradni, de kénytelen
vagyok ellenállni a csöppségeknek, és úgy veszem észre
kölcsönös a rajongás. A gyerek érzi, ha szeretik. Indult is
azonnal a játék, boldoggá téve engem, és felszabadítva kicsit
barátnőm, hogy egyéb háztartási teendőkkel is foglalkozzon.
Ebéd körül, a hintáknál kötöttünk ki. Minden napos
szórakozás, mellé jár amolyan mai gyerekeknek való zene, már
ha, a mi tizenéves korunkba őrületig hajszolt Hupikék Törpikék
gyerekdalokat is annak tituláljuk. A cseppecskét löktem, a nővére
már egészen ügyesen hintázott önállóan, miközben, igyekeztem
valami olyan zenét találni, amit én is elviselek, az ilyen mai
rityipityin kívül. Pörögtek is a törpdalok, miközben az anyuka
tette a dolgát, félig-meddig táncoltak már a hinták is, mikor
látom, hogy a kisebbik szőkeség, igen csak dörzsöli a szemét.
Valamit ki kell találni – gondoltam – a Captain
törpre, meg tücc-tüccökre nem fog elaludni. Ránéztem, a
nővérére, és barátságosan folytattam – Nézd a húgi álmos,
keresek neki valami olyan dalt, amitől szépen elalszik, ha elaludt
beviszem a szobába, és visszakapcsolok valami vidámat neked. Jó?
– A nagytesó nem válaszolt, vidám arcán egy apró felhőt
vettem észre, hogy azért mégsem tetszik neki az ötlet, de
nagyokat bólogatott szőke, fürtös fejecskéjével.
Néztem az ütemesen oda-vissza lóduló
hintát, és eszembe jutott „Love of my love”. A dal, ami engem
meglett felnőtt embert a legsötétebb éjszakákon, az első hangok
után mély békével töltött el, és mikor hallgatom, képes
lennék megállás nélkül az újrajátszás gombot nyomogatni.
– Talán sikerül! –
határoztam el magam, és kínkeservesen kerestem az eredeti klippet,
igen, a hárfával az elején. Kell az a hárfa, az oda való!
Értem én, hogy könnyebb koncertezés miatt átírták gitárra, de
akkor is! Amikor megszólal az elején, olyan mélyről jövő
boldogság önti el az embert. És
megtaláltam! Nagy levegőt vettem. ENTER. Visszafordultam, May ujjai
táncolni kezdtek a hárfa húrján trüm – trüm – trüm
– trüm. Csend lett, csak hinta suhogott, és akkor „Love of my
love” énekelte a hang, lágyan és öblösen. Az apró szemek
lecsukódtak, még a második mondatnál se jártunk. A szám végére,
alvó gyermek. Olyan mélyen aludt, hogy még arra sem ébredt fel,
amikor a hintából kivettem, majd lefektettem a másik szobába. A
zenét lehalkítottam. Barátnőmnek maradt egy kis ideje, az okos
nővérkéje, meg élvezte, hogy csak vele foglalkozom. Csakhamar, az
alvó baba is felébredt, hintájába visszakérte magát, azonnal.
Nem is figyeltük, hogy a számítógép messze jár, amikor rám
nézett lefittyedt ajkával, és kezeit rázva követelte: – „Bá
...bá...bá”!
– Freddie – mosolyogtam, és
beírtam újra a keresőbe: „Queen”
– Mindjárt énekelni fog
neked, a bácsi.
Kerestem egy albumot. Egész
délután Freddie Mercury szólt, ha véletlenül, nem ő énekelt,
apró kezek követelték vissza. Ha egy szóra, vagy csak egy
pillanatra vissza lehetne hozni, az az lenne, amikor lecsordult az
örömkönny ennek, a még beszédet is tanulgató kislánynak az
arcán. Csak azért, mert énekelt a „Bá”.
