Filmglossza: Gladiátor II., Horizon

 

Sikerfilmek? Bukások?

 

Nem szegem meg a szabályaimat, azaz olyan két filmet hoztam el nektek, amiket bőven volt idő megnézni a mozikban. Mindkettő a maga műfajában ritka, ha néhány sorozatot nem hozunk ide ami a közelmúltban, vagy kicsit régebben készült. Tudom soha nem hoztam még két filmet, de mivel Gladiátor II. - ről, eleve terveztem írni, és a Horizonton az éjjel rágtam át magam, úgy hozta az élmény, hogy egyikről, eszembe jutott a másik. Ugyanis, mind a kettőt elsősorban a Gladiátor II. -őt a kritikusok, és a nézők egy része is földig alázta, és a Horizontal majdcsak Costner is elsülyedt, mint a Titanic, és nagy valószínűséggel a folytatás is kaszálásra kerül. Mind kettő álomprojekt volt, és az álmokkal az a baj, hogy álmok maradnak, ezt más műfajú alkotás esetében tapasztalom sajnos. Tegyük fel a kérdést, nevezhetjük-e egyáltalán jó filmnek őket! Nézőpont kérdése. Lássunk néhányat, ami mind a kettő filmben rokkanásig van:

Hiánycikk történet

Több történet szál

Látványvilág

Nagyívű történet

„ Na ebből, egész jó filmet lehet csinálni” – gondolja a néző, de a két film mégsem működik úgy ahogy kéne. Nézzük a miérteket:

Gladiátor II: Egész jó, ha nincs a Gladiátor. Az ok egyszerű, Az első film az egekbe emelte a súlyt, és a tétet. Amihez képest, az új filmben, az áldozat, ami a főhős fejlődésének katalizátora súlytalan. Mire is gondolok? Az első részben Maximus családját teljesen kiirtották, az ahogy megtalálja a szerettei holtestét, az egy életre beleég az ember retinájába. Ezzel szemben a másodikban, elveszti főhősünk a szerelmét, de konkrétan a nagy szerelemből kapunk fél percet, és nem ér az emberben olyan zsigerien mélyre, hiába simogatja a gabona szemeket a fiú. Na meg mennek is a falra, és az asszonyka is hadba vonul, mint Xena, én meg fogtam a fejem, hogy „Hogyan, lehet ekkora marha?” Elmondják, hogy szeretik egymást, aztán az asszony elesik, hősünk meg bepipul, elviszik rabszolgának. Közben a rajongók kapnak egy kis Pedro Pascalt, aki röviden próbál némi szimpátiát kicsikarni a nézőből, hogy ugyan, most vertek rommá egy várost, de ő csak a munkáját végezte, és elege van a vérontásból, mert kegyetlen zsarnok császárok stb.stb. Na és menjünk csak vissza a súlyhoz. Kegyetlenül és látványosan megkínozzák, az amúgy teljesen ártatlanul élő családomat, a gyerekeimet, vagy meghalt a szerelmem, aki na puff kapott egy nyílvesszőt a mellkasába. Jelzem szerelmem, aminél a hormonok idővel nem tombolnak.....A kettő között óriási különbség van, a Gladiátor súlya jóval nagyobb. A másik nagyon idegesítő dolog, az egekbe magasztalják Maximus emlékét, ami rendben van, de közben kiderül, hogy a főhősünk, Maximus és Lucilla közös gyereke...ahhoz meg Maximusnak és Lucillának konkrétan a megcsalást kellett elkövetni, hiszen a kis srác az első részben nagyjából egykorú volt Maximus gyerekeivel, akik miatt annyira bepipult, de nem szerette annyira a családját, hogy presztizséből kifolyólag visszautasítsa Lucillát. Mellékesen az elég baj volt, hogy már főhősünk kiléte a film ajánlóból is egyértelmű, nem várják meg, amíg a néző maga szembesül az „esettel”. A két főszereplőn kívül, a többi nagy név, nagyon kevés játékidőt kap, és az is bocsánat de színpadias. Nincs mélységük. Washington karaktere is, amit mondhatni jól alakít, a többiekhez képest, de neki se a legjobb alakítása. Mikor majd lemegy a játékidő, akkor mond egy odavetett mondatot, azt hiszem Lucillának, hogy miért is lett az aki, miért is teszi az amit. Persze a többi cselekmény indoka is olyan megmagyarázós: „Ezért teszem amit, megyek -megyek, Szia!” Hiába hal meg Pascal karaktere, mikor eljutunk oda, nem csak az ő halála, de még Lucilláé is súlytalan. Sőt még a Pascal és Mescal párbaj is, mondva volt viszony van két karakter között, szóval értetlenül álltam az egész előtt A film alatt egyszer nem éreztem, azt hogy „nesze -nesze” még a főkatarzisnál a legvégén se. A film nagyon látványos, de a CGI pávián nekem kiverte a biztosítékot, a cápa karnevál már meg se érintett. Tehát hiába volt a jól kitalált történet, a semmit mondóan színházhas szövegekkel, a sokszor valótlan CGI képsorokkal közömbössé tette a nézőt. Amúgy is nekem rejtély, hogy Pascal esetében, aki egy vödörrel a fején, meghódította a világot, attól mi a fene volt ez a király dráma, amiben olyan volt mint egy felöltöztetett báb? Hogy nem tudta megtölteni, még ő se élettel a karakterét? A legnagyobb hibája a történetnek, hogy jól bevált történetvezetést a végén kavargatja, úgy hogy még a karakterek közötti kémia csak éledezik, nem ülepszik le, és nulla szimpátia van a nézőben még a jól bevált arcok esetében is. Kicsit úgy éreztem magam, mint egy túltolt látványú Shakespeare dráma, és szappanopera keveréke esetében. Viszont lekötött, és ha nincs mérföldekkel jobb előzmény eposz, a hibái ellenére nálam betalált volna.

Horizon: Na akkor kezdjük a legfőbb problémával három órás western, ez eléggé visszatartó erő, és ez még csak az első probléma, hogy három órát végig ülni a moziban. A súly az meg lenne, csak "in medias res" a film, és a néző azt se tudja mi van...Mi az Istenért támadják meg a telepeseket az indiánok? Kicsinálnak mindenkit majd csak, miután végre kinyögik, hogy ellopták a telepesek a lovaikat, amire konkrétan, odatesznek vagy hat darab lovat a telepeseknek a gyilkolászás előtt egy karámba, de utalás nincs rá, hogy az indiánoktól lopták őket. Megtörténnek a súlyos cselekedetek, de az okát nem tudod, és tényleg van minden a búcsúban, embervadászat skalpolás, fejlődés történet, de mindenki szó szerint bepottyan a történetbe, és a nézőnek halvány fogalma sincs, hogy merre van fejjel. Costner alakja csak úgy odakerül de hogy kicsoda, miért kerül oda. Azt elmélkedjük ki? Hol ezt a karaktert, hol azt is eléd tolják, és a rakás főcselekmény teljesen független egymástól, sőt a történet eleje is. Ráadásnak rengeteg szereplőt mozgat, megértem az élet sűrű, de ez egy film végül is nem egy regény. Eposz teremtésnek ez nagyon zavaros. Az oké, hogy karaktereknek sok esetben meg van mélysége, de a történetük alapjait egy szellő elfújná. A történet hol itt van hol ott, a semmiből jönnek elő az új szereplők akiknek a jelenléte eleve teljesen fölösleges érzetet keltett bennem, és mégis kaptak olyan pátoszi megjelenítést, hogy csak na, de hogy miért került valaki egyáltalán oda, ahova nem mutatják, sokszor utalni se utalnak rá, és van akinek majd lesz öt perce, ha lesz egyáltalán, vagy csak emeli az kuszaság mércét. Akik meg igazán jók voltak, azok meg nem kapták meg a kellő figyelmet sajnos, akár mennyire ígéretesek is voltak. A második nagy szerelmet még meg is értettem, de mire kapnánk valamiféle útirányt karakterek, addigra letelik a három óra és a néző ott áll értetlenül, hogy „Mi van?” A filmből annyi derül ki, hogy Costner megöregedett, de nem tud leállni, a csendes titokzatos cowboy szereppel. Hízlalja itt is az egoját, erőszakkal magyarázza, hogy bár öreg, de még mindig ő kell a legjobb csajnak, ami nem csak az ő esetében, más öregedő színész filmjeinél is találkoztam már vele. Nekem egy kicsit beteges ez, és.... hát visszataszító. Inkább maradt volna a Yellowstonennál, és csinálta volna meg ezt a filmet utána. Mindenféleképpen lehetségesnek tartom, hogy vagy sorozattal vagy a karakterek történetének alaposabb, hangulatosabb kidolgozásával, nyereséges lett volna. Könyvben remekül gondolkoztatta volna az olvasót, így ahogy van, de ez mozgókép, és „derítsd ki” magad egy könyvnél, kriminél jól működik, de a legtöbb filmnél nem.

Röviden: A két film esetében jobb lett volna, ha alszik még két álmodós évet, mind Scott, mind Costner, Scott hagyja a színészeket játszani, és nem csak Mescalt, hogy nézőnél kialakuljon a kémia, bevallom csak ő, még Washingtonnal az oldalán is kevés volt, Costner meg megfelelő előzményt ír, a történet szempontjából fontos karaktereinek, a többiekkel nem nyújtja az amúgy is hosszú időt, és végre azt játssza ami, egy kiégett vén cowboyt, a Yellostonnál bevált. A szerelmi mámort ki kell heverni, mert úgy nem lehet tiszta fejjel gondolkozni. Így ezeket a filmeket nem fogjuk újra nézni, helyette beérjük a Mandalórival, és a Farkasokkal táncolóval.

D-B-Z az utolsó háború: 10 Fejezet: Csillagokon át

 

Thrunks úgy állt Molly mellett, az űrhajó vezérlője előtt, mintha oda ragasztották volna. A lány remekül boldogult, leszámítva vörös arcát. Látszólag közönyösen kezelte, a szűkös kényszerhelyzetet, amit megosztottak Gohannal és Sátánnal. S bár takarékon tartották mind hárman a Kijüket, az egész hajótest levegője izzott és valószínűleg terhet is rakott a lány vállaira. Sátán alig lépett a fedélzetre, máris egy sötét sarokba húzódott, és törökülésbe helyezkedve meditálni kezdett. Gohan egy perc múlva mellé telepedett. Felvette a másik légzésének ütemét, és megpróbálta annak elméjét feltárni, de hasztalan, a tiltakozás makacs falának ütközött. Sátán csak jobb szemöldökét rántotta meg, de nem hagyta abba tevékenységét. A fiú bal hüvelykujja megrándult, és érezhetően megfeszült, kitörésre számított, még ha csak szóbelire is, mert a mellette ülőnél, az is megrázó tudott lenni. Mégsem törte meg a csendet egyikük sem.

– Molly, kérem küldje ezt az üzenetet, a Khaléra! – nyújtott át, egy cetlit a lánynak, Thrunks.

– Scannelem – mondta a lány.

– Tudnom kell, hogy képes -e a robotokat iránytani, a kiborg nélkül – támaszkodott az irányító pultnak.

– Amennyiben átírom a program egyes részeit, igen.

– Akkor tegye azt!

– És ön? – emelte rá, Molly nagy fekete szemeit, a férfi pedig úgy vélte a fekete éjszakát látja, tele ezernyi csillaggal.

– Minden rendben lesz – mosolygott – nem tudta mi vár rájuk a Khalén, de Gohan viselkedése őt is magabiztossá tette. A lány a sötét sarokban meditáló furcsa párosra nézett, mire a mellette álló férfi lazán a pultnak támaszkodott.

– Ők a jó, ha nem legjobb ami történhetett ebben a helyzetben.

– Remélhetőleg végzek, mire a Khaléra érünk – hadarta a lány, miközben a vezérlő egység billentyűzetén sebesen zongorázott az ujjaival. Hologramok villantak fel, kapszula rajzok cikáztak villám sebességgel a szemeik előtt.

– Megijeszt az az ember – súgta visszafogottan.

– Hát Ifjú Sátán, már csak ilyen – rántotta meg vállát a fiú – de ha rá kell bíznom az életét kedvesem, azt teljes nyugalomban teszem.

Molly szemöldöke megrándult, és duplájára nőttek a fekete univerzumok.

– Hát jó – suttogta.

– Azt ugye tudjátok, hogy hall titeket? – A lány meglepetésében a pult szélében kapaszkodott, nem tudta, hogyan került nesztelenül, a másik férfi a hátuk mögé.

– Én...én...tényleg? – habogta, mire a két férfi szélesen vigyorgott egymásra.

– Amúgy Son Gohan vagyok – villantotta fel tökéletes mosolyát Gohan, amire Thrunks csikorgatta a fogait.

– Gohan? Mint „Gohan barátommal? – nézett hol az egyik, hol a másik férfira a lány. Válaszul Gohan zavartan dörzsölte meg a tüskés fekete tarkóját.

– Igen, mint „Gohan barátommal” – szegte fel fejét Thrunks, egyenesen Gohanra nézve, amitől kicsit meghátrált.

– Áh már értem! Ti ketten – mutatott, hol Mollyra, hol Thrunksra.

– Jaj , ööö nem – zavarodtak össze a lány mozdulatai, úgy érezte, menten kiugrik az űrhajó ablakán. Segítségkérően kereste a lila tincsekkel körülvett arc szemeit, de belefeledkezett, a fogait csikorgató, vékony enyhén felfelé görbülő ajkakba.

– Mégis, hogy képzeled! Még néhány órája, egy aszott öregember voltam. Molly egy rendes lány! – kiáltotta Thrunks.

Az űrhajó elkezdett remegni, mintha az hajótest vacogna. A lány azonnal megfordult, hogy ellenőrizze a hajó állapotát.

– Nem értem, minden rendben van az algoritmusok szerint.

– Nyugodjon meg! – fordította vissza Thrunks a könyökénél fogva, hajó belseje felé – Nem a hajónak van baja.

– Nézze! – intett Gohan a fejével a sötét sarok felé, ahonnan kimagaslott a fénybe a namek termetes alakja. Izzadságban úszott, mégis ugyanabban a mozdulatlanságban lebegett, mint ahogy megérkeztek. Vibrált, a belőle áradó energia megborzongatva a hajó testét.

– Ugye nem roppan össze, ez az egész, miatta? – kérdezte Molly.

– Nem – nógatta a fejét Thrunks, a szemei alatt megjelenő piros almák, furcsa megérzést keltettek a lányban, és ráeszmélt rémültében, kézen fogta a férfit. Úgy kapta el tenyerét, mintha csak forró parázsba markolt volna.

– Sátán tökéletesen uralja a Ki-jét – mosolygott fülig érő szájjal Thrunks, miközben tekintete Gohan aggódva ráncolt homlokára tévedt.

Piccolo, csak az első negyed percig érzékelt bármit is a térből is időből. Amikor lehunyta ezüstös szemeit, szándékosan lelassította a légzését, hogy elöntse testét a jól eső bizsergés. Most nem hihetetlen erejére akart támaszkodni, és irányítani azt, hanem sokkal inkább a benne rejlő éneket kutatta. Határozottan el tudta különíteni a négy benne lüktető szívverést, a benne élő lelkek és a zsigeri ösztönei között harmóniát, tökéletesen megtanulta előidézni az elmúlt fél ezer év alatt, de Khambala érkezése megmérgezte a zsigereit. Sokszor vesztette el önmagát az utóbbi pár óra alatt, és a transzban lévő eseményeket csak töredékében tudta felidézni. El kellett ismerni az új fele erősebb volt, mint ő, és szinte harapófogóba fogta a tudatát. Képekkel bombázta az agyát, a Khalén lévő életről. Az ott lévő lényekről, a kereskedő fajokról, a csodálatos atmoszféráról. Azon kapta magát, hogy a hegyek között lebeg, belemerülve a táj apró rezzenéseibe. Alászáll a lábai alatt elterülő erdőbe, mert határozott Kit érez, és akkor előbújik az az apró koszos, hosszú kócos hajú gyermek a fák közül, aki felé ki nyújtja kezét, látja az utána lebegő majomfarkat, ahogy megindul felé. A gyermek csak egy kis árva, nagy élénk fekete szemeivel, erős kézszorításával. Látja a gyermeket magához ölelő, karcsú magas asszonyt, és annak kedves érintését a saját arcán, ajkait ,ahogy melegsége átkarolja az övét. A jázmin illatot, ami árad a bőréből, látja az ölében azt az apró csomagot, amit kibontva, megpillantja az apró zöld kezeket és lábakat, átható ezüstös szemeket, a gödröket az arcán, mosolyát, ahogy a kezeibe, majd a mellkasára veszi. Együtt dobban a szívük, fürtös apró fejecskéjét a nyakához hajtja. A békés lüktetés elárasztotta minden idegszálát, és akkor rá eszmélt, sikerült, valóban kapcsolatba lépett vele, aki a Khalán volt, és közel állt Khambalához. Kissé megkeseredett a szájíze, hozzá soha nem állt ennyire közel senki. Talán Gohan, amikor még egészen gyermek volt, de az valahogy még is mást volt. S most ez a gyermek és ő, hála Khambalának, megérezték egymás lelkét.

Jessiré, hallgatta a vitatkozó bölcseket, akik meglehetősen színes látványt nyújtottak. Nem volt köztük két azonos egyed, ki a csáposak, ki a gyíkok, és ki szőrös lábúak közét tartozott, de olyan is aki, a tollasok közé. Keserűséget érzett. Egyre többször megfordult a megadás gondolata vita hevében, és dühös volt, mert gyakorta neki is eszébe jutott. Az apja a király gyakorlatilag halott volt, és közben hiába nőttek meg a mágikus képességei, egymaga még Ganasaval az oldalán is, csekély ellenállás voltak, a támadók erejéhez képest. Látta maga előtt a holtakat, ahogy a ködben az éj leple alatt, elföldelik őket. Az árván maradt gyermeki arcokat, amin már elszáradtak a könnyek, az összedőlt városokat. a menekülő kereskedő hajókat. És tulajdon apját, ahogy a saját kezei közt válik semmivé, és a részévé. Amikor a kristálygömbök eltűntek, mindenki elvesztette a reményt.

Kizökkent a gondolataiból, amikor meglátta Ganasa megdöbbent tekintetét, ahogy őt vizsgálja. Hirtelen csönd lett, és minden öreg őt figyelte, és akkor jött az az érzés, ami aztán másodpercek töredéke alatt körülölelte. Szívdobogást érzett zsigereiben, és pulzálást, valaki más energiáját. Pánikolva pillantott nővérére.

– Kérem adjanak egy kis időt – mondta, majd szinte kirohant a nagyteremből. A folyosó hideg kövének támasztotta homlokát, miközben, a gondolataira összpontosította az összes erejét.

– Tudom, hogy itt vagy. Ki vagy te? Ki sem merem mondani, hogy... Te? Te vagy az atyám? – az érzés, még intenzívebbé vált, a megérzés amit görgetett maga előtt, nem változott meg. Jesire úgy érezte, mintha maga Khambala állna mellette, és a vállára tette volna a kezét.

– Nem vagyok az apja – hangzott a válasz, amitől kicsordultak a lány könnyei. Annyira hinni akarta, hogy atyja valahol valamilyen módon, mégis létezik, és visszatér közéjük. Hirtelen úgy érezte, mintha ökölbe fogták volna az agyát, és csak csavarták volna.

– Kérem ne tegye! – sikított fel – mire az érzés abba maradt. Akárki is került hozzá közel, mindent kiszipolyozott az agyából, amit tudni akart. Az ereje akkora volt, hogy megrogytak a lány térdei.

– Rövidesen a Khalén leszünk. Addig ne szálljanak nyíltan szembe az ellenséggel! Segítünk.

Jesire válaszolni akart akármit, de rongybabaként csuklott egyenesen Ganasa karjaiba.

– Mi történt? – kérdezte, támasztva meg húgát.

– Te, itt vagy? – kapaszkodott a karjába Jesire.

– Sikoltottál, alig vagy magadnál, jó hogy itt vagyok! De mégis mi történt?

– Ezt, hogy érted?

– Beizzott a szemed, megrémültek a bölcsek, most meg sikoltozva csuklassz össze, és aggódóm!

Jesire kicsit bizonytalanul felállt és megszólalt:

– Jönnek.

– Jönnek? Mégis, kik?!

– Jönnek és segítenek – indult el húga vissza a nagyterem felé, mintha mi sem történt volna, amitől Ganasának csomó alakult ki a torkában.

A vének döbbenten vették tudomásul, hogy a régens uralkodó beviharzik a terembe, és két kezének ujjaival a nagy faragott kő asztalra támaszkodik.

– Nem indít senki ellentámadást, semmilyen csapattal, vagy harcosokkal, az engedélyem nélkül!

– De! – kiáltotta el magát Ganasa.

– Te sem, tábornok! Ha a védett területre betévednek, és mi túlerőben vagyunk, harcolhatok. Ellenkező esetben, vonuljatok vissza! Hamarosan segítség érkezik, addig a túlélők, és a megmaradt biztonságos terület megőrzése a parancs.

– Segítség? – néztek körbe a vének, egyikük sem tudott semmilyen hírről, ami erre bizonyosságot adott volna. A nagy faajtó kinyílt résnyire, egy fáradságtól lihegő, technikai munkatárs egy papírt nyújtott át, az időközben ajtó mellett támaszkodó Ganasának. Az elolvasta a papír tartalmát, az arcéle határozottságot sugalt, mikor a húga mellett lépett, és hangosan olvasni kezdett:

– „Az üzenetüket megkaptuk, harci felkészültséggel rendelkező egységeink, beláthatóan négy földi számítás szerinti órán belül érkeznek”.