Új Lilith

 A lány párás szeméből, a mérhetetlen bánat beszélt. Kosarában apró fehér fanyarú illatú Cickafarkakkal sétált be a mezőkről, hogy szabadon visszatérjen nemsokára, egy tucat vastag virágillatú papírlappal. Tapintásuk érdes volt, és amikor a lány fürge lúdtolla táncolni kezdett, tücsöktáncot zenéltek.

Szembe fordult velem, önálló éltre kelt medúza-vörös haja – Szeretlek – mondta, olyan tisztán, mit még nem hallottam soha. Mintha hatvan csataló dübörgött volna mellkasomban.

A férfi a teraszról nézte, a narancsosan izzó városi utcákat. Már a második szál cigarettát szívta el, pedig ritkán dohányzott. Felejtenie kellett, a szót, az édes lángokat szóró álmot. Elkergetni a szilaj ménest, és visszafeküdni, csokoládé-fekete szeretője mellé.

Képes gondolatok!

1. 

Költészet napja 2020.

Nem vagyok épp sztárarc, de azért fogadjátok sok szeretettel, egy kis kezdő lökésnek, gondolathalmaznak.

Jéglámpás

Zúzmara keveredett kettőnk közé.

Magával hozta a halotti csönd.

Mellyel megölted

az ébredő nyarat

s nem maradt

csak hideg közöny.

Táncra hívtál engem,

ki rég már botladozáshoz sem ért.

Félénk tipegést csaltál ki,

egy jóleső kalandért.

Repülni tanítottál

s közben fogtad a kezem.

Aztán hagytál zuhanni.

Mit számít mekkorát esem.

Persze nem fontos, cseppet sem.

Kitéptél, egy darabot belőlem.

Vissza jól tudom, úgy sem adod.

Ami volt, hó alá kotrod,

csak úgy, csibészes lábbal.

Tovább megyek, neked háttal.

Tőled vissza úgy sem kérem, sosem.

Elbújok a köd leple mögé,

fagyos fehér arccal.

Darabjaim veszem ujjaim közé,

s feltámasztom magam.

Befedem az átkozott heget,

keserű kátrányom égett.

Felveszem fekete köpenyem.

Csuklya alá rejtem

konok fejem.

Tovább megyek,

körbe vesznek a fehér fák.

Csillognak, a magas hegyek.

Soha többet hátra nem nézek.

Ha az eget felhő vonja be, fekete,

kezembe lámpást veszek.

Magam töröm a hideg utat,

így nem hozhat telet többet, senki se.

Szösszenet 17-éről.

Vihar előtt

Csend van, édes nyugalom.

 A nap, mintha küzdene

a fényes horizonton,

mint Afrika macskaistene.

Még az előbb, a béka

kuruttyolt,

csak most mind

a kútba beugrott.

A nyárban kitikkadt

a zöld rózsaág.

Lüktet a

forróság.

 Bús

halotti torra kél,

minden, ami él.

Csak jönne felhő,

borús.

Én a lépcsőn ülve

várom.

Talpam a forró

betonon,

égve vörös.

Közben,

csipkedő legyek

csapata köröz.

Fejem hátra döntve

figyelek keletre.

Elsőre édes

kékség jön felém,

s arany koronát

fon a feje fölé,

a tomboló nap.

Nem is sejteti,

hogy lesz, harmat.

Csak az ember

szemét kényezteti.

Üstökömbe belemarkol

a szél, forrón

vadul tombol.

S egy esőcsepp

az arcomon landol.

Keserűn sír a diófa

elszórja szirmait

a fáradt rózsa.

Már látom vinni akar

az átkozott vihara.

Vérangyal

Csepereg, csepereg az eső.

Jön a változékony idő.

Meggyújtok egy gyertyát.

Szeretem, a hangját,

ahogy serceg a kanóc.

Emlékszem rád.

Visszaköszön fekete szád.

Ahogy peregnek a cseppek,

mosolyog újra vízszínű

szemed.

Kabátod surrogó hangja,

a bőr nedves illata.

Fogcsikorgatás,

és a ragyogás,

a sötétben.

Tudom, figyelsz engem,

az éjszaka mélyében.

S várod mikor, bukom

végre hozzád én is.

Elhamvadtan

véres kezeid közé.