A rendőr nyugtalanul, feszengve kortyolgatta a
kávéját. Zavarodottan figyelte az örökmozgó, talán múlt századi faliórát.
Negyed kettőt mutatott. Ismerte a várost, évek óta maga is része volt, de ez a
kis éjjel-nappali étterem, mintha a semmiből bukkant volna elő. Az idősödő
férfi az egyetlen vendég volt benne. Helyszínileg is ideális volt, a férfi nagy
kalandjához, a szolid étterem, szigorú szabályaival. Boltíves ablakai kiváló
kilátást nyújtottak a premontrei apátság romjaira. A sheriff kényszerűen sóhajtott.
Élete talán leghosszabb éjszakáján volt túl, és nem volt biztos abban, hogy
megéri –e a következő huszonnégy órát. Izgatta a gondolatait, az a furcsa pap,
vagy akár az ördög, és még most is, jó pár óra elteltével összekoccantak a foga
rémülettől, amit kiváltott belőle. Nem hagyta nyugodni a különös ügy, és lázas
éhségét csupán a kis kocsmáros hölgy csillapította- talán kis is használhatnám,
az alkalmat, ha nem lennék rendőr – gondolta, miközben találkozott tekintetük,
a csillogó szemű szépséggel.
-
Mindig ilyen nagy a forgalom?- kérdezte a
mosolygós lányt, miközben fájó halántékát dörzsölgette.
-
Néha többen is betérnek- ült le az asztalhoz a
fiatal nő, amin a rendőr kicsit meghökkent.
-
Régen van nyitva az étterem? Tudja, ismerem a
várost és nem emlékszem erre a helyre.
-
Még az ükanyámé volt- csacsogta huncut mosollyal
a lány, miközben barátságos mosollyal, méregette az érdeklődőt. Furcsa lány
volt, rendkívüli szépségéhez képest, talán túlzottan is visszafogottan öltözködött,
ami kicsit el is idegenítette az idősödő férfit.
-
Mindig megtalálta az, akinek szüksége volt rá,
ahogyan ön is – tette hozzá a nő, mire a sheriff válaszként keservesen
fölnevetett. Beszélhetett volna az ügyről, legszívesebben mindent el is mondott
volna a furcsa lánynak. Hogy a pap, aki csupán egy hete van a városban, szinte
megbabonázza az embereket, a premontrei parókiára hívta. Ez nem is
kétségbeejtő, de az, hogy a jóságos barátról kiderült előbb, hogy gyilkos,
aztán pedig az, hogy talán maga a gonosz is. Bárki mást az elme osztályra
küldött volna, ha olyan emlékei lettek volna, mint neki, egyetemben a fél
rendőrőssel.
-
Mondja és nem meséltek a parókiáról az elődei-
intett az ablak felé a fejével, amin át sejteni lehetett a hajdani épület
omladékait. A vendéglős, mosolyra húzta vékony ajakait.
-
Még gyermek voltam, amikor leégett, egy éjszaka
alatt. Ne halt meg senki, de az a tűz! Mintha, kettévált volna a föld és a
lángok szinte az égig értek a sötétben.
-
Látta a tüzet?
-
Igen az emeleti lakásban laktunk az édesanyámmal.
Ma legelőnek használom, sokat játszanak rajta a környékbeli gyerekek.
-
Tehát ez egy csendes, békés környék?
-
Túlzottan csendes, és kísértetiesen csodás-
sóhajtott fel a nő, és valóban a fehérre festett makulátlan hólepedő alatt
fekvő romok, a táj, mintha békét varázsolt az ember szemein át egészen a
szívébe, csak a közeli erdő, dermesztő károgása kergette enyhe iszonyba az arra
tévedőt – Találkozója van valakivel? – kérdezte a nő, nyílván feltűnt neki, a
férfi ki -kitekintgetése, hol a bejárati ajtó, hol a boltíves ablak felé.
-
Mihail Saint atyával. Ismeri?- a lány
tagadhatatlanul fellelkesült.
-
Mihail atya, a legjobb ember, akivel valaha is
találkoztam. Igaz, azok a hegek, amik a testét borítják, tudja- rángatta
görcsösen az arca előtt az ujjait, miközben tettetet rémülettől düllesztette ki
nagy kék szemeit.
-
Ijesztőek? – kérdezett vissza, mint egy
megállapításként a sheriff. A lány, szánakozó tekintettel bólogatott. A sheriff
pedig éhes kutyaként ugrott a témára.
-
Mióta ismeri az atyát?
-
Csak pár hónapja, pedig olyan, mintha ezer éve
ismerném.
-
Valóban?- kérdezte a középkorú rendőr, miközben
sötétség ereszkedett, a kávézó melletti csendes tájra. A férfi úgy pattant fel
az asztal mellől, mintha grabancon ragadták volna.
-
Kérem, menjen a városba hölgyem, itt veszélyben
van- mondta miközben, hidegvérét megőrizni próbálva, a kabátjába tuszkolta magát.
A lány halkan és cinikusan felkacagott, miközben könnyed mozdulatokkal
takarította fel, az asztalról lefricskázott kávéscsészét.
-
Higgye el, én sokkal kevésbé vagyok veszélyben,
mint ön.
A falióra, mintha megbolondult volna, úgy ketyegett,
minden egyes másodpercet a férfi fülébe, aki úgy érezte mintha ő is csak egy
rémült szívdobogásból álló rongybaba lenne. Az ajtó szárnyai sarkig vágódtak az
étterembe, tucatnyi szélvihart támasztva föl a helységben. A Sheriff
megfordult, kishíján elordította magát, mikor meglátta, hogy a törékeny lány,
akit meg akart védeni, ott lebeg nem sokkal előtte. Jéghideg fehér arcával,
hófehér ruhájában, kibontott földig érő hajával, olyan gyönyörű, és olyan
élettelen volt. Nem volt több, egy éjszakai kísértetnél. Vékony karját felemelte,
lila finom ajkait résnyire nyitotta, és a sarkig tárt ajtóra mutatott.
-
Menj, már várnak téged!- halt el dallamos
suttogása. A rendőr, megtorpant egy pillanatra az agya az épp elméjűség és az
őrület határán zakatolt, kínjában még a nyála is kicsordult a szája szélén.
-
Menj!-
szólt a nő, és intett újra a kezével, mire a férfit, mintha a sötétség karmai
rántották volna ki a hóviharba. Tíz körmével kapaszkodott a felcsiszolt
padlóba, kisebesedtek ujjai, és jó néhány körme is beszakadt, ahogy küzdött a
láthatatlan erő ellen, ami akár egy csontjaival játszó kölyökkutyát úgy
hajintotta ki a kávézó előtti fehér paplanba.
