Látjátok, feleim szemeitekkel mik vagyunk?
„Isa”, por és hamu voltunk.
És mi, önzően hatalmat akartunk,
Ezért egymás torkára hágtunk.
Aztán jött, bor mámor és Provence,
Luxusért, becsületét adta a ribanc.
Fehér portól vigyorog a gyerek.
Szegény házban haldoklik az öreg.
És mi feleim? Váll rántva megyünk tovább.
Már nem tudunk, nem akarunk lépni visszább!
Jó így nekünk, már nincs Istenünk!
Önimádó, és hitetlen a lelkünk.
S bár kiszikkaszt az apály, és megöl az ár.
Még dőzsölünk, mondván: Rám Lucifer vár!
Nekünk nem kell Isten, ki oly haragos.
Mikor a pokol ura is van oly hatalmas, és mámoros.
Nem, nem kell ide Isten!
Mi vagyunk, mindenek felett!
Íme, az ember! A plasztikból formázott angyal!
Csak lelke lenne, csupán egy vékával.
Tökéletes, megküzdött érte!
Mit számít, ha másokat is vert agyon érte.
Hát látjátok feleim mivé váltunk!
Ki imádkoztuk, a saját halálunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése