A 18. századi vidéki kúria vonzotta a látogatókat. Csupán pár lei volt az ár, amibe az idegenvezető barátsága és tájékoztatása került. Az emberek kisebb csoportokban nézelődtek, és haladtak szobáról-szobára az útvesztő jellegű épületben. Egyféle vadász-ház volt, amit lassan körbefogtak a két század elteltével a város lakóházai, ahogy fejlődött az emberi civilizáció. A furcsa, hosszú paraszt- palotát csupán a turizmusból származó jövedelem miatt hagyták éppen, a rémisztő mendemondák pedig jól jöttek a múzeum jegy-eladásainak. Az egyik látogató csoportban, két fiatalasszony tíz éves forma lányaikkal járkáltak szobáról-szobára. A középkorú idegen vezető érdeklődve figyelte őket. Két szelíden öltözött asszony két apró kislánnyal. Két homlokegyenest ellenkező stílusú nő, mégis testvéri közelségben lépkedtek egymáshoz. Csupán a soványságuk volt azonos. Az alacsonyabb, aki éppen válláig ért társának fürtös hajú, barna arcú fehér mosolyú fiatalasszony volt. Tekintete zölden ragyogott, ahogy hófehér mosolyával elegánsan sétált. Apró termetéhez, fekete kis virágos ruha társult. Társa magas és szikár volt, derékig érő világos mogyorószínű hajjal, mélyen ülő kék szemekkel fehér ruhában. A két szemrevaló asszony vonzotta a férfiak tekintetét, mellettük pedig feledésbe merült a két szöcskeként ugrándozó apróság. Szó sem lehetett arról, hogy a két gyermek között bármiféle rokoni kapcsolat is lehetett volna. Legalább annyira különböztek egymástól, mint anyáik. Az egyik kerekded akár a mosolygós telihold, a másik száraz és vékony, akár az útszéli karó. Csupán a szőkeségük volt hasonló, és vidám csacsogásuk. Kézen fogva szaladgáltak, a helységeken át, néha hümmögve egy-két dallamos mondókát, és csupán a keskeny lányka fülelte az idegenvezető szavait.
– Ha leszáll az éj, jön a kísértet – suttogták még a dolgozók is, sejtelmesen a fejüket lehajtva. A lány apró szemei kitágultak, és megszorította játszópajtása kezét.
– Hallod? Itt szellemek vannak!
– Ugyan – kacagott a társa – ez csak mese
– De azt mondták, ha leszáll, az éj kísértetek lepik el a házat.
– Jaj Betty! Mondani, mindent lehet, és még nincs is sötét – mondta és magával húzta társát, miközben végigszaladtak a hosszú folyosón egészen a kijárati ajtóig, ügyet sem vetve a kiállítás tárgyaira. Szemvillanás alatt feltárult a kúria pázsitos díszcserjés kertje. A cseresznyefák mélyrózsaszín virágjainak illata átjárta a kertet, amit vérvörösen kísért a lemenő nap fénye.
– Alkonyodik – mondta Betty, hangja elhalt az utolsó kiejtett szónál.
– Betty! Nincsenek kísértetek. Menjünk, keressük meg anyáékat! – fordított hátat, a határozottabb lány a cseresznyefák varázslatának. A szürkület azonban magával rántotta a csendet, amit még egy óra ketyegése sem zavart meg. Nem olyan volt, mint az éjjel alvó ház szuszogása, és nem is olyan, mint egy éjféli temető, ahol legalább a bagoly huhogását hallani lehetett. A két kislány ijedten járta a szobákat, és jobban remegtek, minden elhagyott helység után, mert a lelkük apró mélyén tudták, hogy anyáik elhagyták őket. Nem, hogy embert, de még magányosan kószáló állatot sem találtak az élettelen bútorokkal teli helységekben. Betty sírva fakadt:
– Mi lesz itt velünk? Lehet, hogy értünk sem jönnek!
– Jaj dehogynem! – rázta meg a kezét Givenne.
– Kísértetek nem léteznek!
– Ki mondta?- szólalt meg egy kellemes hang, mire a két gyermek ijedten hátrált egy falhoz állított antik komódhoz, szemeik nagyra nyíltak a félelemtől. Pedig a hirtelen megjelent alak nem volt ijesztő, nem volt egyéb, egy kopott öltönyös alaktól, átlátszó szürke bőrével. hal pikkelyszerű szemeivel barátságosan nézte a két gyereket. A vékony lány sírva fakadt és úgy kapaszkodott barátnőjének karjába, hogy abból kifutott a vér. Gömbölyded társa azonban meg sem rezzent, érdeklődő pillantásokkal vizsgálgatta a különös figurát.
– Bántani akarsz minket? –kérdezte természetesen, és rezzenéstelen hangon, ami meglehetősen meglepő volt, egy védtelen lánykához képest.
– Nem csak gonosz szellemek vannak – mondta a szellem férfi – és nem, akarlak bántani benneteket – meglepte a gyermek bátorsága, kinek kistermetű társa még csak nyelni sem mert a háta mögött.
– Akkor mit akarsz? – fújta fel magát, mint aki rohamra készül. A szellem elmosolyodott, majd válaszolt:
– Csak két eltévedt kislány vagytok, egy idegen világban. Csak nem akartok itt magányosan félni a sötét szobában? Gyertek velem! A társammal épp vacsorázunk, és reggelig nem esik bajotok. Aztán pedig úgy is rátok találnak.
– Givy ne! – kapott vakmerő társa után a vékony arcú félős kislány.
– Betty! – fordult szembe, hátborzongató higgadtsággal barátnője – ez egy szellem, ha bántani akart volna, hidd el, már megtette volna.
– Ez így van – helyeselt a szellem, és szinte azonnal mellettük is termett. A bátrabbik kislány elfogadta az ijesztő kísérőt, a kisebbiknek pedig nem volt mersze egyedül maradni. A kísértett a föld fölött néhány centire lebegő léptekkel vezette őket, egy olyan szobába, ami mintha nem is a kúria része lett volna.
– A társam egy kicsit ijesztő, de higgyétek le ő sem bánt majd titeket. Nem volt rossz ember ő sem, amíg még élt – mondta szellem, miközben keresztüllépett, a két gyermek előtt az üvegezett ajtón. Givenne bátran nyomta le kilincset és követte önkéntes vezetőjüket a nyirkos helységbe. A szoba falait átjárta az évtizedes doh szaga. Maga Givenne is megtorpant mikor meglátta az asztalnál ülő szellemtársat. A szerencsétlen alak nem állt egyébből, mint egy kopott világháborús katonai zubbonyból, egy rátekert kockás sálból, és egy koponyából. Egykori lábai, már csak fekete ködként gomolyogtak kabátjának köpeny része alatt.
Betty felsikított az ijedtségtől, mire a lány és két kísértett meglepve nézett rá.
– Na, üljetek le szépen! – mondta a lény, miközben társa egy szót sem szólt, hiszen csak állkapcsa csattogott volna, akár egy öreg kiszáradt kereplő – Valaha én is ember voltam, akárcsak a szüleitek kedveskéim – kezdett mesélni a szellem, miközben egy-egy katonát hasított hol a kenyérből, hol a szalonnából, amik az asztalon hevertek.
– Itt szolgáltam ebben a kúriában, mint cseléd. Ahogy teltek az évek, a nemesi család kihalt, és mindenki nyugalomra talált, szépen sorjában. Mi sem tudjuk, miért, de itt maradtunk – meséje közben kinyílt a szekrény, és valami nagy fekete bozontos alak ugrott elő belőle. A két gyerek ijedten kapta fel a lábát, de a petróleumlámpa fénye megvilágította, a nagy fekete kutya alakját. A lányokra nézett, és vidáman csóválta a farkát, majd rövid gondolkozás után Betty tenyerébe dörzsölte a fejét. A lány babusgatta a jószágot, ami hálából meg-megnyalogatta, kis vékony ujjait.
– Ja és persze Oscar, ő is velünk lakik – mosolygott a szellem, mikor látta, hogy kutya egy pillanat alatt feloldotta a gyerekek félelmeit, és már jóízűen ették az eléjük tett katonákat.
– Ezt a vonatot a fiamnak készítettem, mikor még térden ülő volt – mutatott egy kézzel faragott játékvonatra a konyhaszekrény üvege mögött. Miközben társa ijesztően csörgette háborús kardját, és fel-alá lebegett a szoba félhomályában, mint aki masírozik.
– A bácsinak biztosan hiányzik a kisfia? – makogta a vékony lány.
– Ahogyan a holtaknak hiányoznak az élők, úgy hiányoznak az élőknek a holtak – sóhajtotta el magát a szellem, akárcsak egy ember.
– Minden eltévedt gyereket ide tetszenek hozni?
– Ó nem! Nagyon hosszú ideje nem hoztunk ide senkit, de jó hogy itt vagytok, de nem is jó.
– Miért, mi nem is csináltunk semmi rosszat – húzta fel az asztal mellett térdeit, a sovány Betty. A két árnyéklény egymásra nézett, és hosszú hallgatás után szólalt csak meg a kísérőjük.
– Ahogy mások kedvesem, mások sem. De majd idővel rájöttök, ez a világ nem olyan, mint a ti világotok – a csontvázképű az ajtó felé fordult, majd a társára nézett. A lakószobát hirtelen forróság, és rettentő bűz lepte el.
– Tényleg őróla meg is feledkeztünk. Gyertek ide! – fogta karon hirtelen a két kislány, egyiket jobb, a másikat a bal karjával karolta, és a négy vékony falból összeeszkábált mellékhelyiségbe tuszkolta őket.
– Zárkózatok be ide, meg sem szólaljatok, még a levegő vételeket se lehessen hallani, véletlenül se mutatkozzatok, mert ha meglát, elevenen felfal benneteket! Maradjatok csak itt, nem lesz semmi baj! – mondta, és bezárta kulccsal a mellékhelyiséget, magára hagyva benne a két kislányt. A konyha előtt a tágas folyosó kövén kopogó léptek és fújtatás zaja hallatszott. Aztán a konyhaajtó üvege előtt, egy óriása páros szarv, majd egy hozzá tartozó állati fej jelent meg. Akár Kréta Minotaurusa is lehetett volna, csak ez a jószág még annál is ocsmányabb volt. Agyarai az állát mardostál, ami inkább egy kecskéi, sem hogy ököré voltak. Orrlukaiból vérgőzös pára gomolygott.
– Gondoltam barátaim, megleplek benneteket, ezen a késő-korai órán – bömbölte, vagy inkább hörögte, emberi fül eléggé nehezen tudta azt hallomásból eldönteni, és betolakodott a két szellem lakosztályába. Oscar a bozontos eb, nyüszítve bújt a rekamié alá.
– Foglalj helyet Baál – kínálta a szürke férfi hellyel a szerény asztaluk mellett, miközben a lény beleszimatolt többször a levegőbe.
– Ez gyerek szag. Gyerek szagot érzek?! –nyalta végig a szája szélét a szörnyeteg. A néma kísértetre nézve.
– Gyerek! Miféle gyerek? Biztos a nappali látogatók szagát érzed – Mindeközben a két gyerek a toalettre kuporodott lábaikat maguk alá húzva, így semmit nem lehetett látni, a toalett falának alján elhelyezkedő, jó tizenöt centis résen. Összenéztek. Givenne nagyra nyitott nagy kék szemeivel bámult maga elé, amíg Betty a remegéssel próbált megküzdeni. A két-copfos kislány, habár érezte a szobában terjengő félelem érzetét, egy hirtelen gondolattól vezérelve topánkáját levéve, és Bettynek adta. Talpacskáját a fehér csempének támasztotta, majd kezével a WC tartályba kapaszkodva, az elválasztó fal teteje felé rugaszkodott.
– Mi lesz, ha meg lát? – kapaszkodott, bele remegő kézzel Betty, miközben megriadt suttogásnak neszétől.
– Látni akarom! – hangzott az ellent nem tűrő válasz, és a bátor gyermek már ki is kandikált a válaszfal tetején. Aztán a lényt meglátva résnyire húzta tengerkék tekintetét. A döbbenettől összekoccantak a fogai. Remélte, hogy csak ő hallotta, a szája belsejében ledúló mini háborút, de a lény felkapta fejét, és széles orrával a levegőt szaglászta. Aztán felállt, és a szoba rejtett zugait vizsgálgatta fekete tekintetével.
– Barátaim – vigyorgott Baál, ami inkább vicsorgásra emlékeztetett – csak nem rejtegettek valamit előlem? Hallották a lányok, hogy közeledik az illemhely felé. A kisebbik lány halálra rémült, mire a Givenne társa a szájára tapasztotta a kezét.
– Csitt! – súgta a fülébe, miközben a menekülésen járt apró agya. Körbe nézett és a fejük mögött, elég magasan, de talán elérhető magasságban lévő ablakot fürkészte. Ha ő nem is, de Betty könnyedén átférhetett rajta.
– Ki kell innen mennünk! – suttogta, és tudta, hogy a lény nem sokkal az ajtó előtt megállt, és a neszeiket figyeli.
– Ugyan, dehogy – válaszolt közben a lény kérdésére a szellem, de érezni lehetett a bizonytalanságot a hangjában. Az apró helységben Givenne, felküszködött, az ablakhoz, és pár másodperces küszködéssel kinyitotta azt. A friss levegő cseresznye illatot hozott be magával.
– Igazán? Ti hazudtok nekem! – hörögte, Baál. Givenne lenyújtotta a kezét Bettynek, hogy ő is felkapaszkodjon, majd szinte kitolta az ablakon a félelemtől remegő testet. Az árulkodó, kinti hangokból, tudta, hogy a barátnője, egy ablak melletti cseresznye ágai között landolt. Ő maga sem tudta, de szinte érezte, hogy ott van a fa, szinte látta maga előtt. Nem volt ideje azonban gondolkodni, már érezte a lény fújtatását a fülében, pedig, az még egy centire sem volt közelebb hozzá. Nyilvánvalóan a félelem miatt csapták be az érzései. Végül ő is feltámaszkodott az ablakba, és tenyerével elrugaszkodott, éppen akkor, amikor a lény betörte az WC ajtaját. Furcsa érzés járta át, ahogy meleg cseresznye illatban landolt. A fa ott várta őket zömök erős ágaival, kipárnázva rózsaszín virágával. Betty pedig a fa aljában várt rá. Givy eufóriában érkezett társa mellé, tudta a lény ide nem tudja követni őket, hiszen már pirkadt.
A negyvenes éveit taposó rendőr meglepetten állt, az eddig még feltáratlan helység közepén. Mosolygott az orra alatt, ilyen jól ritkán indult a napja. A két gyermeket, úgy találták, ahogy elvesztették. Épségben, bár kissé porosabban, cseresznye virágos hajjal. Az egyik kissé ijedt volt, de a másik viselkedése, rezzenéstelen arca, döbbentette meg inkább. Amitől kirázta a hideg.
– Furcsa kislány – gondolta – de miért akarták, hogy idejöjjek?
– Keresünk valamit? – kérdezte, szintén kék zubbonyt viselő kollégája.
– Nem igazán tudom mit – hangzott a válasz, mire a rendőr szórakozottan turkált a lábfejével a méteres lomokban.
– Nahát! – guggolt le hirtelen, és meglepetten húzott elő, egy kézzel faragott kisvonatot a mocsok alól.
– Mi az?
– Egy kis vonat. furcsa olyan, mint az én vonatom, amit apámtól kaptam.
– Hát vidd haza! – rántotta meg vállát a másik rendőr.
– Ugyan – sóhajtott a rendőr – hét éves voltam mikor meghalt.
– Sajnálom – mondta részvéttel szőke, bajszos társa.
– Semmi baj. Új vagy még. Én pedig nem beszélek a családomról. A halála miatt lettem rendőr, és kezdtem eltűnt emberek után nyomozni. A vonat az egyetlen emlék, ami megmaradt belőle. Mikor megnyílt a múzeum, egyszerűen nyoma veszett.
Aznap a rendőr, hazavitte a játékvonatot. Az újonc utána olvasott, hogy társának apja, több mint harminc éve tűnt el a kúriában. Hetekig keresték, a múzeum környékén, és még a környező településeken is. Végül a kúria egyik szobájában találtak rá, szétmarcangolt testtel.
